Miért van az, hogy egy döntés az egyik pillanatban még tökéletesnek tűnik, a másikban pedig a legutáltabb dologgá válik?
Miért van az, hogy tegnap még nyoma sem volt bennem a félelemnek, ma meg már remegek mint a kocsonya, és félő, hogy a világ összemosódva válik semmissé?
Miért rezelünk be ilyen könnyen?
2018. 07. 16., hétfő
Ma volt a beiratkozás a mesterire, megtaláltam az épületet, bár nem könnyen. Fel kellett ülni a buszra és elmenni egy megállóba, amit persze átneveztek és így eléggé nehéz kiszámítani, hogy vajon az-e az. De az volt, hála a google maps égi jelenségének! Köszönöm Bill Gates? Mark Zuckerberg? Bárki is találta fel és fejlesztette ki. Utánanéztem, egy dán testvérpár tervezte meg, Lars és Jens Eilstrup Rasmussen.Szóval, innen is nagy hála és köszönet nekik, amiért lehetővé tették, hogy eljussak az egyetemre!
Az uticél igaecsak messze esett a mindennapi útjaimtól, de megtaláltam: először jobbra fordulsz, majd balra és mész végig az utcán, majd a templomnál jobbra átmész az úton, majd a benzinkúttal szemben szintén átmész, ezúttal balra, és onnan már csak előre kell menni. Nem olyan bonyolult, igaz?
Addig nem volt problémám, amíg ne találkoztam szembe a kétséggel, és ez egy csoporttársam személyében jelent meg, aki szintén ugyanerre az egyetemre jelentkezett mesterire, csak éppen másik szakra, magyarra. Elfelejtettem volna mondani? Én voltam olyan okos, és angol nyelvű mesterire jelentkeztem, mert ez addig jó ötletnek tűnt, hasznosnak, érdekesnek...és persze nehéznek. De a súlya egészen addig nem taglózott le, amíg nem jött szembe egy ismerős, és nem mutatta meg, hogy választhattam volna mást is. Valamiért utolsó előtti percben könnyebb megfutamodni, mint maradni, miért van ez?
De nem futamodtam meg, beadtam a papirjaímat, minden rendben volt. Aztán mikor hazajöttem, rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, hogy mit fogok mondani a holnapi interjún. Habár megírtam egy motivációs levelet, most csupán egy darab szemétnek tűnik a szememben, és azt érzem, hogy úgysem vagyok elég jó ahhoz, hogy felvegyenek... És ha fel is vesznek, mennyi az esélye annak, hogy végig tudom csinálni? Hogy érteni fogom, miről van szó? Hogy követni tudom majd a tanárok magyarázatát, hogy fel tudok majd zárkózni? Tudtam, hogy nehéz lesz, már az elejétől fogva, de csak most jöttem rá, hogy mennyire. Elvégre, még sosem tanultam idegen nyelven, így most nem tudom, hogy mire vállalkozom. De talán jó lesz, nem igaz?
Miért van az, hogy tegnap még nyoma sem volt bennem a félelemnek, ma meg már remegek mint a kocsonya, és félő, hogy a világ összemosódva válik semmissé?
Miért rezelünk be ilyen könnyen?
2018. 07. 16., hétfő
Ma volt a beiratkozás a mesterire, megtaláltam az épületet, bár nem könnyen. Fel kellett ülni a buszra és elmenni egy megállóba, amit persze átneveztek és így eléggé nehéz kiszámítani, hogy vajon az-e az. De az volt, hála a google maps égi jelenségének! Köszönöm Bill Gates? Mark Zuckerberg? Bárki is találta fel és fejlesztette ki. Utánanéztem, egy dán testvérpár tervezte meg, Lars és Jens Eilstrup Rasmussen.Szóval, innen is nagy hála és köszönet nekik, amiért lehetővé tették, hogy eljussak az egyetemre!
Az uticél igaecsak messze esett a mindennapi útjaimtól, de megtaláltam: először jobbra fordulsz, majd balra és mész végig az utcán, majd a templomnál jobbra átmész az úton, majd a benzinkúttal szemben szintén átmész, ezúttal balra, és onnan már csak előre kell menni. Nem olyan bonyolult, igaz?
Addig nem volt problémám, amíg ne találkoztam szembe a kétséggel, és ez egy csoporttársam személyében jelent meg, aki szintén ugyanerre az egyetemre jelentkezett mesterire, csak éppen másik szakra, magyarra. Elfelejtettem volna mondani? Én voltam olyan okos, és angol nyelvű mesterire jelentkeztem, mert ez addig jó ötletnek tűnt, hasznosnak, érdekesnek...és persze nehéznek. De a súlya egészen addig nem taglózott le, amíg nem jött szembe egy ismerős, és nem mutatta meg, hogy választhattam volna mást is. Valamiért utolsó előtti percben könnyebb megfutamodni, mint maradni, miért van ez?
De nem futamodtam meg, beadtam a papirjaímat, minden rendben volt. Aztán mikor hazajöttem, rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, hogy mit fogok mondani a holnapi interjún. Habár megírtam egy motivációs levelet, most csupán egy darab szemétnek tűnik a szememben, és azt érzem, hogy úgysem vagyok elég jó ahhoz, hogy felvegyenek... És ha fel is vesznek, mennyi az esélye annak, hogy végig tudom csinálni? Hogy érteni fogom, miről van szó? Hogy követni tudom majd a tanárok magyarázatát, hogy fel tudok majd zárkózni? Tudtam, hogy nehéz lesz, már az elejétől fogva, de csak most jöttem rá, hogy mennyire. Elvégre, még sosem tanultam idegen nyelven, így most nem tudom, hogy mire vállalkozom. De talán jó lesz, nem igaz?
No comments:
Post a Comment