Csak így, magamnak írok, ím. Mikor kezdtem az vezérelt, hogy majd híres leszek, regemesélők közt első, s ismerni fogják történeteim szellemét, s nevük sziklaszilárdan áll majd a tudatokban, de magamra maradtam végül.

S egy ilyen fekete néma estén, mikor még a hold sem ragyog, és a csend sem rezeg, billentyűimet szántom ismét, s múltamon merengek. Késő gyermekkorom volt, ha még lehte így nevezni, mikor megcselekedtem azt, ami megváltoztatott.

Volt egy kisöcsém, szőke göndör csigák hulltak füle mellé, s oly édesen vigyorgott, hogy kilátszott foga, kettő.

Nem tudom már, hogy s miként, csak az sejlik fel, hogy fenekére csaptam, mert elborult az elmém. Sírt a kicsi, rítt, keservesen, s én rájöttem, szörnyűséget cselekedtem. Visszafordítani nem lehetett, hát magamhoz öleltem a síró kétévest. Szomorú kis szív elcsitult, ahogy vígaszra talált, de bennem a bűntudat nyolc esztendő át motoszkált, hogy kezet emeltem egy kis csöppségre, egy bűntelen, védtelen lényre.

Aztán volt még egy eset, mikor a féléves kiskutyám, kezembe mart s bennem az indulat falakat szabdalt. Kezem sem volt rest, s utána égett bíz nagyon, amint az kutyának feneke kigyúlt. Bántam rögtön, perceken belül, hogy az árva, tudatlan kis jószágra kezem emeltem, de nem volt mit tenni, nem lehetett visszacsinálni.

Bánom, mit még régebben követtem el, mikor szememre vörös köd ereszkedett, s arra eszméltem, hogy egy fiú nyakára kulcsolom két tenyerem, az meg erőlködik, hogy a szorítást enyhítse, és könnyei potyognak mint a zápor s a hideg vizelet. Elengedtem, nyoma se maradt, csak bennem, a mardosó bűntudat.

Most pedig kitárom szívem legrejtettebb titkát, s azon agyalok, ki az a szörnyeteg kivel testem megosztom? Miért gyűlik bennem ily indulat, s miért oly nehéz visszafolytani azr?

Bevallom, ím, három év telt el, s azóta nem ütöttem meg senkit sem. Félek magamtól, tudom, hogy erős kezem, s nem engedem, hogy az indulat újból erőt vegyen.