Már hajnalban felébredtem, és roppant magányosnak éreztem magam a sötét és néma lakásban. A konyhába lépve bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam a bensőmből feltörni készülő sikolyt.
Ászra gondoltam, aki felbukkant és olyan érzéseket ébresztett fel, amiket igyekeztem elfojtani...
Az apámra gondoltam, és hatalmába kerített a magány...
Jackre gondoltam, és felkavarodott a gyomrom a kiszolgáltatottságtól...
Féltem, hogy szét fogok zuhanni, hogy egy roncs leszek...
Féltem, attól, hogy a mélybe zuhanok, hogy nem lesz kapaszkodó, ami megtartana... nem egyszer hagytak cserben, és azt hiszem, ez nagyobb sebet ejtett rajtam, mint azt valaha bevallanám...
Jasper azt mondta, hogy megért engem. Nem hibáztat, de (és mindig van egy de) szerinte el kellene beszélgetnem vele, adni neki egy újabb esélyt, hogy jóvátegye... de Jasper akkor nem volt ott! Nem vigyázott rám! Pedig megígérte!
Tudom, hogy nem haragudhatok rá emiatt... de megígérte... azt mondta, vigyáz rám...Ász is megígérte, egyszer, régen...de cserben hagyott...
Azt mondják, az idő majd begyógyítja a sebeket, én ebben nem hiszek. Vannak sebek, amelyek körül a hús nem tud összezárulni, és örökké otromba göcsörtös heg marad, emlékeztetőül, hogy egyszer már megsérültünk, és figyelmeztetőül, hogy legközelebb óvatosabbak legyünk. Rajtam sok ilyen seb virít, mert én képtelen vagyok tanulni a hibákból, és a legnagyobb hiba, amit elkövettem, hogy megbíztam benne...
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet... kicsit tériszonyom van... – vallottam be szégyenlősen, amikor arra kért, üljünk fel az óriáskerékre. Félre ne értsetek, nem vagyok félős, de vannak napok, amikor nem próbálunk ki új dolgokat, és vannak dolgok, amiket egyetlen napon sem kell kipróbálni. Például egy hatszáz méteres kerékre ülni, ami körbe-körbe forog, és annak az esélye, hogy kiesel 20000%, és sehol egy matrac vagy óriás párna vagy medence, ami kifogná az esést.... azt hiszem, elég jól érzékeltettem a problémámat.
– Meglátod, tetszeni fog. Majd végig fogom a kezed, és ígérem, nem hagyom, hogy leess! – biztosított, és átölelte a vállam.
Nem volt választásom. Felültünk arra az átok gépre, és a végén khm... igaza lett... de ezt neki sosem mondtam el. Miután sorra kipróbáltunk minden játékot (és jól elvertem lézer harcban meg célba dobásban!) én kiszaladtam a mosdóba, magára hagyva. Mire visszaértem, furcsán feszültnek tűnt, és sürgette az indulást.
Arra gondoltam, hogy biztosan otthonról hívták, vagy valami, de biztosított, hogy minden rendben van, de ideje indulni, mert az út is legalább egy óra, és utál éjjel vezetni, ami azért furcsa volt, tekintve, hogy ha kocsikázásról volt szó, szinte mindig az éjszakát választotta, de nem kérdezősködtem, féltem, hogy valami olyannal találom szembe magam, amivel nem tudok megbirkózni. Ha úgy gondolja, hogy jobb otthon lenni, akkor biztos úgy van.
A rádió kitöltötte az üres teret, így csendben figyelhettem az elsuhanó tájat. A tekintetem a visszapillantóra tévedt, és észrevettem egy sötét kocsit, ami egyre gyorsabban száguldott felénk, mintha nem látott volna, vagy nem tudná bemérni a távolságot, ha így folytatja....
– VIGYÁZZ! – kiáltottam,de már késő volt.
– Kapaszkodj! – egyik kezével a kormányt szorította, a másikkal az üléshez szegezett.
A hátunknál lévő autó akkorát taszított rajtunk, hogy nekicsapódtunk a korlátnak, a fejem előre vágódott az ütközés erejétől, majd hirtelen hátra, a fejtámlának csapódva. Az ablakon a völgy látszott, ahonnan indultunk, az óriáskerék fényeit már felkapcsolták, mintha milliónyi szikra repkedett volna körülötte.
Éles ütés érte a fejemet... fájdalom hasított belém... eltűnt az óriás kerék... nem volt elég levegő... ajtó csapkodás... kiabálás... szirénák...
El veszíthettem az eszméletemet, mert amikor kinyitottam a szemem egy hófehér szobában voltam, a karomból tű állt ki és egy átlátszó csövön folyadék csöpögött belém. A fejem hasogatott és hányinger kerülgetett. Idegesítő csipogó hangot hallatott egy böhöm gép a másik oldalon és az ágyam melletti székben anyum aludt.
Megúsztam enyhe agyrázkódással, néhány karcolással és egy kificamodott vállal.
Éltem, és igyekeztem csak erre gondolni, ahelyett, hogy a fejemben megszólaló idegesítő hangokra figyeltem volna, amelyek azt szajkózták, hány módon hallhattam volna.
Leszorítottak az útról és otthagytak, valószínűleg megijedtek és fülüket-farkukat behúzva menekültek a tetthelyről. Nem tudom, ki hívhatta a mentőket, mert mikor kiértek, már senki nem volt ott rajtunk kívül, mi pedig nem voltunk magunknál. Legalábbis a rendőr, aki felvette a vallomásomat, ezt mondta.
Ász jól volt, legalábbis testileg, ő is megúszta néhány rándulással és forradással. Egy hétig nem láttam, aztán, amikor bekopogott az ajtón, a nyakába ugrottam és zokogva vontam kérdőre, amiért eltűnt.
Ekkor mesélte el, hogy az ő hibája volt. Feldühített néhány rossz arcot, akik meg akarták leckéztetni. Azt mondta, drog-ügyekbe keveredett... Azt mondta, hogy ki akart szállni... de nekem az csengett a fülemben, hogy meg akartak ölni...de nem engem, őt...én csak egy járulékos veszteség voltam..."Megoldom", mondta. Azt ígérte, majd visszajön hozzám, ha sikerül tiszta lapot kezdenie. „Le akarom zárni ezt az egészet", mondta. „Nem akarom, hogy bajod essen", mondta.
Én vártam rá, de ő nem jelentkezett. Én pedig lassan feladtam a reményt... nem voltam elég fontos neki ahhoz, hogy visszajöjjön hozzám...
Anya a melóba temetkezett, mióta apa elhagyta, utána pedig Ade-el bulizott. Azt hiszem, azzal próbálta távol tartani a fájdalmat, hogy második tini korát élte. Nem hibáztattam érte, hogy is tehettem volna?
Becky éppen őrültem szerelmes volt Christian-ba. Nem sok ideje maradt rám, de nem hibáztattam érte, hiszen azok a rózsaszín felhős hónapok tényleg meseszépek, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoztak nekem is...
Jasper... Jasper Ász haverja volt, és ekkor éppen ő is bánatos volt, mert Chris beelőzte, szóval a nagymamájával elutaztak egy időre...
Én pedig megszerettem a Bridget Jones-t, és megpróbálkoztam a konditeremmel. Adrenalinná alakítani a feszültséget, jó nem? De nekem nem jött be, két hét után feladtam, rá kellett ébrednem, hogy soha nem fogok szenvedélyt érezni egyetlen sport iránt sem. Egyedül az úszás kapcsolt ki, de egy idő után a víz szabad folyást engedett a gondolataimnak, az pedig nem volt kellemes... szóval új hobbit találta magamnak az új félévben, amikor új tanerő érkezett a suliba. Összeszedtem minden filmben látott trükköt és csínyt és ez bevált, a srácok imádták a földrajzórákat, amiket feldobtam. A többi pedig történelem.
***
Becky
Utáltam azokat a reggeleket, amikor ilyen szörnyű fejfájással ébredtem. Chris karja a derekamon pihent, fejét pedig vállamon nyugtatta, és eget verően hortyogott. Utáltam, amikor horkolt. Taszítottam egyet rajta, mire oldalra fordult. Végre szabad voltam, és felkelhettem, de bár ne tettem volna... Alig értem ki a wc-ig, máris sugárban okádtam.
Anyám megütne, ha így látna, ez volt az első gondolatom, de nem bántam volna, ha így lát. Furcsa elégtétel bizsergett végig rajtam, ahogy arra gondoltam, hogy a tökéletes anyám ilyen roncsként lát. Mindazt, amit úgy megvetett...
Miután fogat mostam, előkerestem a cigimet a táskámból, és kiléptem a teraszra. Hűvös szellő csapott meg, az egész testem libabőrös lett. Nem tudtam felidézni, hogy mióta is nem érdekelt, ha a perverz vén szomszéd meztelenül lát, de egy ideje fel voltam készülve az esetleges találkákra, ilyen esetekre tartottam kint paradicsomot és tojást. Szitkozódva menekült befele, amikor egy rohadt paradicsom a pofáján loccsant szét.
– Úgy kell neked, vén rohadék! – kiáltottam utána. Még a sötétítőt is behúzta, talán azért, hogy a kielégületlen, házsártos felesége ne láthassa, hogy ki miatt jött izgalomba...
Az elmúlt éjszakára gondoltam, de csak néhány foszlányos emlékképet sikerült felidéznem. Rosette-el táncoltunk valami gagyi számra, és megpróbáltuk utánozni azokat a hülyén vihogó tyúkokat, akiken szoknya helyett csak egy öv volt...aztán már Chrissel táncoltam, és megszívta a kulccsontomat... éreztem, ahogy megborzongok az emlékre, Christianre gondoltam, ahogy a keze felfedezi a testem, ahogy fogai a bőrömet karcolják, aztán neki dönt a falnak, és vadul csókol...
– Ah...
Úgy is benedvesedem attól a seggfejtől, ha csak rá gondolok. Ez nem jó, nem szabad függni tőle, emlékeztettem magam, de látszólag a vadabb énem kussba vágta az okosabbikat, mert azon kaptam magam, hogy lerántom a takarót Christianról, és végigsimítok a combján. Beleharaptam a fülcimpájába, mire összerezzent. Mély sóhajt hallatott.
Ahogy hozzáértem, már szalutált is, én pedig átvetettem egyik lábam fölötte. A mellkasát csókolva túrtam hajába, mire kinyílt a szeme, és az államat felemelve vadul csókolt, miközben lassan ráültem.
***
Rosette
Utáltam a csütörtököt. Két okból: töri és földrajz. Ez az első ok volt, a második a dupla. Vagyis mind a két órából kettő van, ami azt jelenti, hogy Plasztik négy órán keresztül rontja a levegőt, és mióta apukám jó kislányt akart nevelni belőlem egy atyai szeretetszolgálattól küldött pofonnal, nem volt kedvem találkozni azzal a hárpiával. Bár az igazgató nem szerzett tudomást a tegnapi szinte egész napos kihagyásomról, mégsem szerettem volna megkockáztatni a felfüggesztést. Komoly dilemmában voltam, a mérleg egyik karján a felfüggesztés gondolata csücsült, a másikon Plasztik, a kígyók anyja és a ribancok védőszentje.
A megoldás szinte az ölembe pottyant. Ahogy a suliba indultam, elsétáltam egy olyan bolt előtt, ahol nem szoktam megállni és körülnézni,de ma egy isteni sugallattól vezérelve, felfigyeltem a szikrázó neon feliratra. Besétáltam a boltba, miközben egy terv kezdett kirajzolódni a fejemben.
Okosan kellett megoldanom úgy, hogy a gyanú árnyéka se vetülhessen rám, és őszintén szólva, tetszett a kihívás.
– Ez egy nagyon rossz ötlet!
–Vészmadár.
Bár Becky nem támogatta az ötletemet, nem mondott nemet. Éppen a történelem terem ajtaján kukucskált ki a résnyire nyitott ajtón, míg Lucas a számítógépre másolta fel a beszerzett „Hátulról is szeretlek" filmet, és időzítette, hogy pontosan félkor kikapcsoljon bármilyen programot és a pornó legundorítóbb jelenetét játssza le. Plasztiknak elméletileg ma valami történelem filmet kellene lejátszania, kíváncsi vagyok, mit fog szólni, ha a saját termében, a saját számítógépén, amihez jelszó védelem miatt senki nem fér hozza, egy felnőtt film indul el. Amúgy a jelszó 12345 volt. Ki gondolta volna?
Míg ő ezzel foglalkozott én elhelyeztem egy tálcát a katedra alá, majd telenyomta majonézzel.
John és Sarah pedig a szekrény ajtót ragasztózták be, hogy nehezen nyíljon ki. Odabent pedig el volt helyezve pár lufi, vízzel, majonézzel és ketchuppal töltve.
A terv az volt, hogy mikor elindul az triplaX-es film, Plasztik zavarában levágódik a gép elé, hogy megpróbálja kikapcsolni, eközben belelép a majonézbe, és utálkozva kezd el kiabálni. A szekrényhez rohan, hogy keressen valamit, amivel megtörölközhet, de az nem nyílik könnyen. Az erős rángatástól végül enged az ajtó és a gumival kifeszített lufik az ajtó nyitás pillanatában becsapódnak.
A legnagyobb gond az időzítéssel volt, mert ha túl korán indult volna el a film, akkor még kicsengetés előtt véget ért volna a móka, de ha a szerencse mellénk szegődik, akkor éppen a csengőkor robban minden a képébe, és az egész osztály lelép, mielőtt az igazgató fülébe jutna minden.
Mikor első óra után felvázoltam az osztályunk három legelvetemültebb tagjának a tervemet, ők biztosítottak támogatásukról. Ugyanúgy rühellték Plasztikot, mint én, és bármilyen mókában benne voltak.
A nap további részében, szinte tűkön ülve vártam, hogy az utolsó óra eljöjjön, amikor is az egészen átvonultunk a történelem kabinetbe és elfoglaltuk a helyünket, igyekeztem valahova semleges területre ülni, hogy semmilyen fröccsenés ne érhessen. Azok, akik tudták, hogy mire készülünk lélegzetvisszafojtva várták, hogy elkezdődjön a műsor. Már majdnem meghaltam az unalomtól, (Plasztik berakott valami Napóleonról szól életrajzi filmet, miközben a körmeit pingálta a katedránál) amikor meghallottam azt a furcsa toccsanás szerű hangot.
Plasztik sikítva szökkent fel, nekiesve a háttal a táblának, ahol mint egy varázsütésre megjelent egy szájával „O"-t formázó térdelő nő képe, akit hátulról egy hatalmas férfi hajtott, szemeit összeszorítva. Az erőlködéstől az arcán kidagadtak az erek. A hangszórókból pedig nyögések és káromkodások hallatszottak. Plasztik elvörösödve (nocsak, valakiben emlékek törtek fel) fordult meg és elordította magát a tettest keresve. Követelte, hogy kapcsoljuk ki, de mivel senki nem figyelt rá, sokkal inkább lekötötte őket a vetítőn megjelenő jelenet, maga próbálta meg elintézni, végül úgy oldotta meg, hogy kihúzta a számítógép drótját a falból. Ekkor szólalt meg a csengő, és mindenki elkezdett kifele menni. Plasztik átverekedte magát a diákokon egészen a terem hátsó felében lévő szekrényig, és eszelősen rángatni kezdte. Az ajtó engedett és PLACCS! Mielőtt felocsúdhatott volna, mind eltűntünk az osztály közeléből.
9
