Ez Nem Tündérmese! (3.)

3. fejezet

– Szóval Ász, mi? – állt fel Becky csípőre tett kezekkel, és kérdőn pillantott le rám.

          Csak megvontam a vállam, és ledobtam a táskám az asztalomra, majd elterültem az ágyamon. Fáradt voltam, hosszú volt a mai nap. Meg sem lepődtem azon, hogy Becky itthon várt rám, régi szokása, hogy ide jön haza. Anyát nem zavarja, mivel őt leginkább a munkája köti le. Van, hogy napokig haza sem jön, megszoktam már. Azóta Becknek is van kulcsa, és gyakran alszik itt velem, és ez így tökéletes.

– Honnan tudod? – kérdeztem két ásítás között.

– Megtaláltam ezt. – emelt fel egy fényképet, ami szinte már antik darabnak számít, még ha két éve készült is. – És kíváncsi lettem... a többit meg elolvastam.

– A naplómból?! – ültem fel dühösen, utáltam, ha a cuccaim között kutatott – Rebeca!

– Sajnálom! – huppant le mellém, és szorosan átölelt – De sose beszéltél róla, én pedig kíváncsi voltam.

– Igazad van... – adtam meg magam – Gondolom, tudni akarod az egész történetet. – tippeltem.

Eltolt magától, majd kiszaladt a szobámból, pár perc múlva két doboz jégkrémmel tért vissza. Kényelembe helyezte magát és csendben várta, hogy belekezdjek. Nagyot nyeltem, majd megpróbáltam szépen sorba rendezni az emlékeimet.

– Valóban, nem ma találkoztam először Alarickkal, tavaly télen ismertem meg.

Utálom! Hogy tehette ezt az a szemétláda?!

Gondolkodás nélkül szaladtam ki az ajtón, és egy darabig cél nélkül bolyongtam a hideg városban. A hópelyhek szüntelenül szállingóztak az égből, betakarva a fákat, sőt még az embereket is. Olyan érzésem volt, mintha Természet-Anya is érezné, hogy valami pokoli történt, és megpróbálná elnyomni a rosszat. Most valahogy én is örültem volna, ha mindent betemet, engem, a házunkat, az apámat, de legfőbbképpen azt a műmosolyú, átplasztikázott szipirtyót, aki korban közelebb van hozzám, mint az öregemhez. Hogy volt képes beállítani és közölni, hogy el akar válni anyától e miatt a lotyó miatt?

Éppen a kakaómat szürcsölgettem, mikor belépett, maga után húzva őt. Nem gondolkodtam, leribancoztam, majd az arcába borítottam a bögrém tartalmát.

Megráztam a fejem, hogy kiseperjem a szörnyű gondolatokat, de csak annyit értem el, hogy leesett a sapka a fejemről. Már nyúltam volna utána, de valaki megelőzött.

– Tessék. – nyújtotta felém egy fiú, aki olyan ismerősnek tűnt – Nem nézel ki valami jól. – tette hozza rögtön.

Felhorkantam, majd elvettem a sapkám, és visszaraktam. Nem akartam vele beszélni, goromba volt. Hogy mondhatott ilyet?

Megfordultam, szóra sem méltatva, de talán nem tetszett neki, hogy ilyen hamar le akarok lépni, mert elkapta a karomat, és határozottan maga fele fordított.

– Gyere, meghívlak valamire. – mosolygott kedvesen.

– Kösz, de kösz nem. – ráztam a fejem nemlegesen. Nem szerettem idegenekkel lelépni, féltem a következményektől. Ki tudja, lehetett egy kaszás sorozatgyilkos.

– Kaszás? Persze, biztos vagyok benne, hogy minden őrült kaszát rejteget a boxerében. – kotyogott közbe Becky, mire felháborodottan néztem rá.  – Bocsi, folytasd csak. – emelte fel a kezét védekezően.

– Esetleg van valami dolgod? – kérdezte kételkedve. Ekkora már felhúztam magam és gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy van.

– Nem gond, akkor elkísérlek – vonta meg a vállait.

– Francokat kísérsz el! – csattantam fel, elrántottam a karom, és el kezdtem szaladni az utcán, de meglepetésemre, követett. – Tűnj már el! – kiáltottam rá.

– Figyelj, Rosette, nem akarok semmi rosszat neked, csak aggódom érted, oké?

– Honnan tudod a nevem? – kérdeztem értetlenül. Megtorpantam, és szembefordultam vele, hogy jól megnézzem magamnak.

– Gondolom, nem emlékszel rám. – túrt bele a hajába, miközben egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán.

– De. Nem nyilvánvaló? – forgattam a szememet ingerülten, hogy lássa, nincs kedvem vele játszadozni.

– Múlt héten együtt buliztunk Sevennél. – jelentette ki, mintha magától értetődő lenne – Mellesleg, részegen sokkal kedvesebb vagy. – tette hozzá nevetve, mire leesett az állam.

A legnagyobb baj az volt, hogy stimmelt amit mondott. Becky és Chris cipelt el arra a koncertre, ahol épp az S56 játszott, onnan pedig átmentünk Chris egyik haverjához, bár fogalmam sem volt, hogy ilyen hülye neve van a tagnak, nekem úgy rémlett, hogy Stevennek hívják.

– Bocsi, de tényleg nem emlékszem. – húztam el a számat.

– Ezt el tudom hinni! – nevetett – Szóval, hova megyünk?

– Nem tudlak lerázni, igaz? – sóhajtottam megadóan.

– Ennyire egyedül akarsz maradni?

– Igen.

– Akkor ezt most megszívtad, mert maradok. – csapta össze a tenyerét. Elképedve néztem rá, végül pedig nevetésben törtem ki.

– Oda készülök.  – mutattam a Princess nevű fodrászat épületére. Az ablakban ünnepi díszek voltak, az ajtón pedig színes égők villogtak.

A srác elhúzta a száját, keserves képe láttán önkéntelenül is mosolyra húztam a számat.

– Oké, mehetünk. – felelte bátran, de látszott rajta, hogy semmi kedve sincs hozzá – Ez az a hely, ahol vodkát adnak a vendégeknek, igaz? Azt hiszem, valahogy csak kibírom.

– Te aztán tényleg nem vagy semmi. – csóváltam a fejem – De... megígéred, hogy nem fogsz kinyírni?

Hirtelen megbotlott, és majdnem elvágódott, de még idejében sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Homlokráncolva nézett rám. Éreztem, hogy elpirulok pillantása súlyától.

– Miért tennék ilyet? – ámuldozott.

– Csak biztosra akarok menni. – feleltem habozva, majd gyorsan hozzátettem – Ígérd meg!

– Rendben, megígérem, hogy ma este nem bántalak. Megfelel? – kérdezte röhögve.

Hevesen bólogattam, majd elindultam az épület fele.

– Amúgy mi a neved? – kérdeztem, mikor utolért.

– Alarick Sasthorn.

– Hm... hívhatlak Ásznak? – kérdeztem pár percnyi gondolkodás után.

Meglepődve nézett rám.

– Még soha senki nem hívott így.  Hogy találtad ki?

– Egyszer láttam egy rajzot. Egy Ász volt, egyik felén egy fiú, míg a másikon egy farkas volt. Aztán olvastam egy regényt az alakváltókról, és a főszereplőt úgy képzeltem el, mint téged. Magas volt, ébenfekete hajjal, és sötét szemekkel. – magyaráztam, ő pedig csendesen hallgatott. Nem mertem ránézni, nem csodálkoztam volna, ha kigúnyol, de nem tette, azt mondta, hogy még sose találkozott ilyen lánnyal.

– Milyen hajat szeretnél? – kérdezte a fodrásznő kedvesen, mikor végre sorra kerültem.

– Vöröset.

– Hunyd be a szemed, és élvezd, ahogy hercegnőt varázsolok belőled! – csiripelte Adela, a kitűzője alapján így hívták a fodrászt, akinek a székében kötöttem ki.

Azelőtt még soha nem volt befestve a hajam, fogalmam sem volt, hogy mit csinál, őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy a nyakamba zúdít egy doboz szobafestéket, de ezt hamar elvetettem.

Az idő csak telt, én pedig a pihe-puha székembe süllyedve élveztem, ahogy masszírozta a fejbőrömet, vagy éppen valamivel halványan simított végig rajta. Kíváncsi voltam az eredményre, de féltem is az eredménytől, hiszen rengeteg öreg nőt láttam lilás-zöldes árnyalatú hajjal, és borzasztóan néztek ki, nem akartam olyanná válni, mint ők. Ha nagyon pocsék lesz, azt hiszem muszáj lesz alapítanom egy klubot a rossz haj miatti magányos nőknek, akiket kivetett a társadalom, majd szervezhetnék Bingo-esteket, vagy valamit, amit a szomorú hölgyek csinálnak, mert kétlem, hogy a papírzacsi a fejre elfogadható megoldás lenne.

– Kész is vagy! Nos, mit szólsz?

Párat pislogtam, hogy szemem hozzászokjon a fényhez, majd, ahogy a tükörre pillantottam elállt a lélegzetem. Egy teljesen ismeretlen, ám lenyűgözően szép lány nézett vissza rám. Nem voltam biztos benne, hogy a saját tükörképemet látom viszont, ezért felemeltem a kezem, a lány követett.

– Ez... ez... hű!

– Gyönyörű vagy! – szólalt meg Ász hátulról, a tükörben találkozott a pillantásunk, és lerítt róla, hogy komolyan gondolja, amit mondott.

– Köszönöm!

– Mondtam, hogy hercegnőt varázsolok belőled! – nevetett fel csilingelő hangon Adela. – Megengeded, hogy lefényképezzelek, szeretném kitenni az üzlet weboldalára, ha nem zavar.

– Persze. – feleltem mosolyogva.

Tökéletes lett, egyszerűen nem találtam szavakat, még miután eljöttünk is minden kirakatban a fejemet bámultam, attól féltem, hogy csak álmodom az egészet, és hogyha nem figyelek, akkor az egész semmivé foszlik, de szerencsére nem így történt.

– Valahogy ez a szín jobban talál hozzád. – tűnődött Ász, az ő tekintetét is vonzotta az új vörös loboncom.

– Hé! Mi volt a baj a régivel? – háborogtam, mert nem akartam elismerni, hogy igaza van. Azt hiszem, ez kezd elvi kérdéssé válni: nem ismerhetem el az idegen srácot, aki a nyakamon maradt.

– Semmi, de ez a szín élőbbé tesz.

– Szóval eddig hullának néztem ki... hát köszi. – húztam el a számat. Nem tetszett a véleménye.

– Dehogyis, halálian néztél ki. Tudod az intenzív osztályon miattad eszméletlenül feküdtek az emberek.

– Hé! Ez nem hangzik jól! – löktem oldalba, ő pedig nevetve karolta át a vállamat, én pedig hagytam. Most valahogy rendjén valónak tűnt, megnyugtatónak, bizsergetőnek és izgatónak.

– Mondd csak, miért akartál ilyen radikálisan megváltozni? – kérdezte pár percnyi csend után, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Nem akartam erről beszélni... de magamban sem akartam tartani, egyszerűen csak... nem is tudtam igazán, hogy mit kellene tennem. Utáltam az apám, és ezt valakivel meg akartam osztani, de nem biztos, hogy helyes dolog volt egy vadidegennel beszélgetni a problémáimról, én mégis megtettem.

– Hű. – csak ennyit bírt kinyögni, miután befejeztem a történetemet. – Boldog Karácsonyt?

– Igen, valami olyasmi.

– Tudod, mit? Töltsd velem az ünnepeket! – torpant meg hirtelen, és megfogta a kezemet, miközben szembefordult velem. Szemei izgatottan csillogtak, de lehet, hogy egyszerűen az üzleteket díszítő neonok fénye tükröződött.

– Kizárt! – utasítottam el kapásból.

– Ugyan már! – sóhajtott fel látványosan – Nem arra kértelek, hogy töltsd velem az éjszakát!

– Még szép! Nem is tenném meg! – kiáltottam fel ingerülten, és kirántottam a kezem az övéből, majd bosszúsan topogva indultam el, de pechemre nem vettem észre a jeges útrészt, és megcsúsztam. A következő pillanatban lábaim kirepültek alólam, és a kemény földre zuhantam.

– Aú! – nyafogtam az alsó felemet elborító fájdalom miatt.

– Jól vagy? – sietett oda Ász, segítőkezet nyújtva, amit kénytelen-kelletlen elfogadtam, mert nem voltam benne biztos, hogy egyedül is fel tudnék állni.

– Úgy nézek ki, mint aki jól van?!

– Havas a feneked. – közölte semleges hangon, mire szinte azonnal elborult az agyam.

– Ki kérte, hogy nézd?! – kiáltottam rá, miközben gyorsan lesepertem a kezemmel.

– Segítsek?

– Azt próbáld meg!

Az arca enyhén megrándult, mintha csak egy mosolyt vagy nevetést próbált volna visszafojtani, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

Később beültünk egy kávézóba, ahol meghívott egy forró csokira, amiben hófehér pillecukrok úszkáltak, mindeközben megkímélt a családomat érintő kérdésektől, de furcsamód magáról sem mesélt semmit. Jó érzékkel kerülte a kínos témákat, mégis szórakoztató és kedves maradt. Lassan kezdtem megkedvelni a srácot, és elvetni a lehetőséget, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos.

– Milyen aranyos! – mosolyodott el a barátnőm, majd a fejére húzta a takarót, onnan motyogott úgy, hogy alig értettem: – Aztán mi történt?

– Holnap majd elmesélem – feleltem nevetve, miközben kisétáltam a szobámból.

A fürdőben egy ideig csak álltam a zuhany alatt, és élveztem, ahogy a forró víz áztatja a bőrömet.  Értelmetlen módon az egész testem remegett.  Mi ez az érzés? A múlt már múlt, ott kell hagyni, hadd nyugodjon békében, nem igaz?  Akkor mégis miért...?

Összegörnyedtem, a lábaim képtelenek voltak megtartani. A zokogás oly erővel tört rám, hogy be kellett harapnom a számat, nehogy sikításban törjek ki. Pokolian fájt minden, mintha láthatatlan pengék szaggatnák a hasamat, a fejemet présben éreztem, égett az arcom és úgy szorítottam össze a szemem, hogy kétségeim voltak afelől, hogy ki tudom-e majd nyitni.