Miért nem hiszek a véletlenekben, avagy egy emlékeztető hiánya is okozhat kellemes meglepetéseket?

2018. december 18

#storytime

A bentlakásos élet nem mindig egyszerű, szobatársak, lépcsők, hűguták, hideg víz és adminisztrációs néni. A mai történetem az utóbbi főszereplésével kezdődik, és az univerzum közreműködésével végződik. 

 A szüleim pénzén élősködve kénytelen voltam kivárni a napot, amikor tudtak küldeni egy összeget, hogy kifizessem a bentlakást, és hát ugyebár ki az az épeszű ember, aki bankautomatát keres, amikor kártyával is lehet fizetni, nem igaz? 

Ó és, ki az a fuuuura ember, aki az átutalás előtt megnézi a beírt összeget? 

Hát nem ez az Okoskatörp!

Szóóóóval, megyek, elmondom, hogy mit szeretnék, persze románul, mert ugyebár Romániában magyarként milyen nyelven beszélnénk? Ezzel nem is lenne baj, de persze, ha becsúszik egy kis hiba a gépezetbe, mondjuk, hogy az admin néniben nem tudatosul, hogy kedvezményesen vagyok itt, akkor nem üti be a kis POS kártyaolvasófizetőeszközbea helyes (!) összeget, hanem egy kódköteles, kétszerakkora összeget ír be, én pedig bízva a rendszerben, nem nézem meg az összeget. Annak ellenére, hogy látom, az első gondolat, ami megfordul a fejemben az az, hogy valószínűleg megdrágult, és beírom a kódom. 

De a gép elutasítja, mondván: HELYTELEN KÓD. 

Én pedig kénytelen vagyok újra próbálni, anélkül, hogy tudnám, hogy a harmadik próbálkozás után letitlthatják a kártyám...

Újabb HELYTELEN KÓD üzenet, és ekkor bepánikoltam. 

Jelezném, hogy hónapokkal volt az utolsó alkalom, amikor alkalmam volt arra, hogy használjam a kártyámat, de ennyire nem mehetett el az eszem! HOGY! ELFELEJTSEK! NÉGY!4! SZÁMOT! 

A néni nézi, mondja, hogy nézzem, meg, nem-e írtam fel valahova (amit én már az első téves után megtettem) és, hogy gondolkodjak. De! Az ember nem igazán tud gondolkodni, ha azon agyal, hogy mi a kódja, miért nem tudja, hol keresse....stb stb stb stb stb.

Végül a néni ránéz a gépre, és közli, hogy rossz összeget írt be, miért nem szóltam?

Én meg: Hát izé... nem láttam...bla bla bla

Beírja a jó összeget, nem kér kódot, minden rendben, én meg ott álok, ijedten, bénultan, lefagyva. De a néni kedves volt, javasolta, hogy keressem meg a papírjaim között a kódot. 

(köszönöm a jó tanácsot)

Felérek a szobámba, a nyolcadikra, közben már javában anyukámnek keseregve, hogy elfelejtettem, és reménykedve, hogy ő tudja a kódot. És meg is oldotta a problémát! 

Eszébe jutott, a tanácsa, amikor megkaptam az első kártyám: mentsem el a számot telefonszámként, és én így is tettem. 

Te jó ég!
Ha jól írom be a kódot kétszer annyit vesznek le a kártyámról! 

Az univerzum, a lelkek, a szellemek megóvtak ettől, és rossz irányba mozgatták a kezemet, és hála nekik még van pénzem kajára. 

A történet tanulsága, hogy néha hasznos egy kis feledékenység. 

Miért van az, hogy egy döntés az egyik pillanatban még tökéletesnek tűnik, a másikban pedig a legutáltabb dologgá válik?
Miért van az, hogy tegnap még nyoma sem volt bennem a félelemnek, ma meg már remegek mint a kocsonya, és félő, hogy a világ összemosódva válik semmissé?
Miért rezelünk be ilyen könnyen?

2018. 07. 16., hétfő

Ma volt a beiratkozás a mesterire, megtaláltam az épületet, bár nem könnyen. Fel kellett ülni a buszra és elmenni egy megállóba, amit persze átneveztek és így eléggé nehéz kiszámítani, hogy vajon az-e az. De az volt, hála a google maps égi jelenségének! Köszönöm Bill Gates? Mark Zuckerberg? Bárki is találta fel és fejlesztette ki. Utánanéztem, egy dán testvérpár tervezte meg, Lars és Jens Eilstrup Rasmussen.Szóval, innen is nagy hála és köszönet nekik, amiért lehetővé tették, hogy eljussak az egyetemre!

Az uticél igaecsak messze esett a mindennapi útjaimtól, de megtaláltam: először jobbra fordulsz, majd balra és mész végig az utcán, majd a templomnál jobbra átmész az úton, majd a benzinkúttal szemben szintén átmész, ezúttal balra, és onnan már csak előre kell menni. Nem olyan bonyolult, igaz?

Addig nem volt problémám, amíg ne találkoztam szembe a kétséggel, és ez egy csoporttársam személyében jelent meg, aki szintén ugyanerre az egyetemre jelentkezett mesterire, csak éppen másik szakra, magyarra. Elfelejtettem volna mondani? Én voltam olyan okos, és angol nyelvű mesterire jelentkeztem, mert ez addig jó ötletnek tűnt, hasznosnak, érdekesnek...és persze nehéznek. De a súlya egészen addig nem taglózott le, amíg nem jött szembe egy ismerős, és nem mutatta meg, hogy választhattam volna mást is. Valamiért utolsó előtti percben könnyebb megfutamodni, mint maradni, miért van ez?
De nem futamodtam meg, beadtam a papirjaímat, minden rendben volt. Aztán mikor hazajöttem, rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, hogy mit fogok mondani a holnapi interjún. Habár megírtam egy motivációs levelet, most csupán egy darab szemétnek tűnik a szememben, és azt érzem, hogy úgysem vagyok elég jó ahhoz, hogy felvegyenek... És ha fel is vesznek, mennyi az esélye annak, hogy végig tudom csinálni? Hogy érteni fogom, miről van szó? Hogy követni tudom majd a tanárok magyarázatát, hogy fel tudok majd zárkózni? Tudtam, hogy nehéz lesz, már az elejétől fogva, de csak most jöttem rá, hogy mennyire. Elvégre, még sosem tanultam idegen nyelven, így most nem tudom, hogy mire vállalkozom. De talán  jó lesz, nem igaz? 

Csak így, magamnak írok, ím. Mikor kezdtem az vezérelt, hogy majd híres leszek, regemesélők közt első, s ismerni fogják történeteim szellemét, s nevük sziklaszilárdan áll majd a tudatokban, de magamra maradtam végül.

S egy ilyen fekete néma estén, mikor még a hold sem ragyog, és a csend sem rezeg, billentyűimet szántom ismét, s múltamon merengek. Késő gyermekkorom volt, ha még lehte így nevezni, mikor megcselekedtem azt, ami megváltoztatott.

Volt egy kisöcsém, szőke göndör csigák hulltak füle mellé, s oly édesen vigyorgott, hogy kilátszott foga, kettő.

Nem tudom már, hogy s miként, csak az sejlik fel, hogy fenekére csaptam, mert elborult az elmém. Sírt a kicsi, rítt, keservesen, s én rájöttem, szörnyűséget cselekedtem. Visszafordítani nem lehetett, hát magamhoz öleltem a síró kétévest. Szomorú kis szív elcsitult, ahogy vígaszra talált, de bennem a bűntudat nyolc esztendő át motoszkált, hogy kezet emeltem egy kis csöppségre, egy bűntelen, védtelen lényre.

Aztán volt még egy eset, mikor a féléves kiskutyám, kezembe mart s bennem az indulat falakat szabdalt. Kezem sem volt rest, s utána égett bíz nagyon, amint az kutyának feneke kigyúlt. Bántam rögtön, perceken belül, hogy az árva, tudatlan kis jószágra kezem emeltem, de nem volt mit tenni, nem lehetett visszacsinálni.

Bánom, mit még régebben követtem el, mikor szememre vörös köd ereszkedett, s arra eszméltem, hogy egy fiú nyakára kulcsolom két tenyerem, az meg erőlködik, hogy a szorítást enyhítse, és könnyei potyognak mint a zápor s a hideg vizelet. Elengedtem, nyoma se maradt, csak bennem, a mardosó bűntudat.

Most pedig kitárom szívem legrejtettebb titkát, s azon agyalok, ki az a szörnyeteg kivel testem megosztom? Miért gyűlik bennem ily indulat, s miért oly nehéz visszafolytani azr?

Bevallom, ím, három év telt el, s azóta nem ütöttem meg senkit sem. Félek magamtól, tudom, hogy erős kezem, s nem engedem, hogy az indulat újból erőt vegyen. 

Annyi elvesztegetett pillanat gyűlik fel a szoba sarkában, hogy lassan az ajtóig sem jutok el. Meggondolatlan, elhanyagolt ígéretek, titkos, be nem teljesült vágyálmok, remények, szerelmi csalódások, fantáziálgatások. Kínos szerelmi vallomások alatt rogyadozik a legfelső polc, oda rejtettem mind, hisz azt nem látom, csak ha székre állok. 

Az ágy alatt sem porcica szendereg, hanem csupa bűntudattol terhes, szíveszakadt pillangó félszárnyával verdes. Elmúltak a pillanatok, enyhülés nem jön már, s engem emészt az örökös láz. Megannyi bűnöm terhe alatt, magam sem tudom, hogy miféle csúf lény lakhat. 

Pazaroltam, lelkem fényét, s magamra vettem rossz szokások súlyos verejtékét. Azon agyalok, hogy merre volt a kanyar, hol az utat elnéztem s azzá lettem, kitől kiskoromban féltem. S ha a gyerek, ki egykor voltam, meglátna ma... vajon hogyan nézne rám? Azzá lettem, kire várt, vagy tán egy lelketlen, terhektől púpos rém, kinek orra görbe? 

Lefele fordul szám, sírásra húzodik, amint azon nyafogok, hogy tettem, mit bánok, több, mint amit elbírok, s, hogy megannyi csodás esélyt én elengedtem szendén, mondván: Lesz másik.

De nem lett, hisz nincs kettő abból, ami egy, s én sem élhetem át, ami már kámforrá vált. 

Bánom, ehem-behem, múltam oly sok baját, bánatát, súlyos habarcsát, miből tégla sosem lesz már. S gyenge pilléren nyugszik a jelen, mit építgetek, szépítgetek, de soha be nem fejezhetem. 

Mert minden nap csak azon mélázok, hogy mindaz, mit megélhettem volna már csak egy álom. 

Néked szólok, kivé leszek majd, ne hagyd, hogy több kósza pillanat váljon szemetesek örömtűzévé, s éld meg, mit kidob az égi gép, hisz sejted, élted vége közeleg, s mikor öregen terpeszkedsz, kereplő gépek mellett, nem marad más csak az emlékek.