Annyi elvesztegetett pillanat gyűlik fel a szoba sarkában, hogy lassan az ajtóig sem jutok el. Meggondolatlan, elhanyagolt ígéretek, titkos, be nem teljesült vágyálmok, remények, szerelmi csalódások, fantáziálgatások. Kínos szerelmi vallomások alatt rogyadozik a legfelső polc, oda rejtettem mind, hisz azt nem látom, csak ha székre állok. 

Az ágy alatt sem porcica szendereg, hanem csupa bűntudattol terhes, szíveszakadt pillangó félszárnyával verdes. Elmúltak a pillanatok, enyhülés nem jön már, s engem emészt az örökös láz. Megannyi bűnöm terhe alatt, magam sem tudom, hogy miféle csúf lény lakhat. 

Pazaroltam, lelkem fényét, s magamra vettem rossz szokások súlyos verejtékét. Azon agyalok, hogy merre volt a kanyar, hol az utat elnéztem s azzá lettem, kitől kiskoromban féltem. S ha a gyerek, ki egykor voltam, meglátna ma... vajon hogyan nézne rám? Azzá lettem, kire várt, vagy tán egy lelketlen, terhektől púpos rém, kinek orra görbe? 

Lefele fordul szám, sírásra húzodik, amint azon nyafogok, hogy tettem, mit bánok, több, mint amit elbírok, s, hogy megannyi csodás esélyt én elengedtem szendén, mondván: Lesz másik.

De nem lett, hisz nincs kettő abból, ami egy, s én sem élhetem át, ami már kámforrá vált. 

Bánom, ehem-behem, múltam oly sok baját, bánatát, súlyos habarcsát, miből tégla sosem lesz már. S gyenge pilléren nyugszik a jelen, mit építgetek, szépítgetek, de soha be nem fejezhetem. 

Mert minden nap csak azon mélázok, hogy mindaz, mit megélhettem volna már csak egy álom. 

Néked szólok, kivé leszek majd, ne hagyd, hogy több kósza pillanat váljon szemetesek örömtűzévé, s éld meg, mit kidob az égi gép, hisz sejted, élted vége közeleg, s mikor öregen terpeszkedsz, kereplő gépek mellett, nem marad más csak az emlékek.