Ez Nem Tündérmese! (8.)

Már hajnalban felébredtem, és roppant magányosnak éreztem magam a sötét és néma lakásban. A konyhába lépve bekapcsoltam a rádiót, hogy elnyomjam a bensőmből feltörni készülő sikolyt.

Ászra gondoltam, aki felbukkant és olyan érzéseket ébresztett fel, amiket igyekeztem elfojtani...

Az apámra gondoltam, és hatalmába kerített a magány...

Jackre gondoltam, és felkavarodott a gyomrom a kiszolgáltatottságtól...

Féltem, hogy szét fogok zuhanni, hogy egy roncs leszek...

Féltem, attól, hogy a mélybe zuhanok, hogy nem lesz kapaszkodó, ami megtartana... nem egyszer hagytak cserben, és azt hiszem, ez nagyobb sebet ejtett rajtam, mint azt valaha bevallanám...

Jasper azt mondta, hogy megért engem. Nem hibáztat, de (és mindig van egy de) szerinte el kellene beszélgetnem vele, adni neki egy újabb esélyt, hogy jóvátegye... de Jasper akkor nem volt ott! Nem vigyázott rám! Pedig megígérte!

Tudom, hogy nem haragudhatok rá emiatt... de megígérte... azt mondta, vigyáz rám...Ász is megígérte, egyszer, régen...de cserben hagyott...

Azt mondják, az idő majd begyógyítja a sebeket, én ebben nem hiszek. Vannak sebek, amelyek körül a hús nem tud összezárulni, és örökké otromba göcsörtös heg marad, emlékeztetőül, hogy egyszer már megsérültünk, és figyelmeztetőül, hogy legközelebb óvatosabbak legyünk. Rajtam sok ilyen seb virít, mert én képtelen vagyok tanulni a hibákból, és a legnagyobb hiba, amit elkövettem, hogy megbíztam benne...

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet... kicsit tériszonyom van... – vallottam be szégyenlősen, amikor arra kért, üljünk fel az óriáskerékre. Félre ne értsetek, nem vagyok félős, de vannak napok, amikor nem próbálunk ki új dolgokat, és vannak dolgok, amiket egyetlen napon sem kell kipróbálni. Például egy hatszáz méteres kerékre ülni, ami körbe-körbe forog, és annak az esélye, hogy kiesel 20000%, és sehol egy matrac vagy óriás párna vagy medence, ami kifogná az esést.... azt hiszem, elég jól érzékeltettem a problémámat.

– Meglátod, tetszeni fog. Majd végig fogom a kezed, és ígérem, nem hagyom, hogy leess! – biztosított, és átölelte a vállam.

Nem volt választásom. Felültünk arra az átok gépre, és a végén khm... igaza lett... de ezt neki sosem mondtam el. Miután sorra kipróbáltunk minden játékot (és jól elvertem lézer harcban meg célba dobásban!) én kiszaladtam a mosdóba, magára hagyva. Mire visszaértem, furcsán feszültnek tűnt, és sürgette az indulást.

Arra gondoltam, hogy biztosan otthonról hívták, vagy valami, de biztosított, hogy minden rendben van, de ideje indulni, mert az út is legalább egy óra, és utál éjjel vezetni, ami azért furcsa volt, tekintve, hogy ha kocsikázásról volt szó, szinte mindig az éjszakát választotta, de nem kérdezősködtem, féltem, hogy valami olyannal találom szembe magam, amivel nem tudok megbirkózni. Ha úgy gondolja, hogy jobb otthon lenni, akkor biztos úgy van.

A rádió kitöltötte az üres teret, így csendben figyelhettem az elsuhanó tájat. A tekintetem a visszapillantóra tévedt, és észrevettem egy sötét kocsit, ami egyre gyorsabban száguldott felénk, mintha nem látott volna, vagy nem tudná bemérni a távolságot, ha így folytatja....

– VIGYÁZZ! – kiáltottam,de már késő volt.

– Kapaszkodj! – egyik kezével a kormányt szorította, a másikkal az üléshez szegezett.

A hátunknál lévő autó akkorát taszított rajtunk, hogy nekicsapódtunk a korlátnak, a fejem előre vágódott az ütközés erejétől, majd hirtelen hátra, a fejtámlának csapódva. Az ablakon a völgy látszott, ahonnan indultunk, az óriáskerék fényeit már felkapcsolták, mintha milliónyi szikra repkedett volna körülötte.

Éles ütés érte a fejemet... fájdalom hasított belém... eltűnt az óriás kerék... nem volt elég levegő... ajtó csapkodás... kiabálás... szirénák...

El veszíthettem az eszméletemet, mert amikor kinyitottam a szemem egy hófehér szobában voltam, a karomból tű állt ki és egy átlátszó csövön folyadék csöpögött belém. A fejem hasogatott és hányinger kerülgetett. Idegesítő csipogó hangot hallatott egy böhöm gép a másik oldalon és az ágyam melletti székben anyum aludt.

Megúsztam enyhe agyrázkódással, néhány karcolással és egy kificamodott vállal.

Éltem, és igyekeztem csak erre gondolni, ahelyett, hogy a fejemben megszólaló idegesítő hangokra figyeltem volna, amelyek azt szajkózták, hány módon hallhattam volna.

Leszorítottak az útról és otthagytak, valószínűleg megijedtek és fülüket-farkukat behúzva menekültek a tetthelyről. Nem tudom, ki hívhatta a mentőket, mert mikor kiértek, már senki nem volt ott rajtunk kívül, mi pedig nem voltunk magunknál. Legalábbis a rendőr, aki felvette a vallomásomat, ezt mondta.

Ász jól volt, legalábbis testileg, ő is megúszta néhány rándulással és forradással. Egy hétig nem láttam, aztán, amikor bekopogott az ajtón, a nyakába ugrottam és zokogva vontam kérdőre, amiért eltűnt.

Ekkor mesélte el, hogy az ő hibája volt. Feldühített néhány rossz arcot, akik meg akarták leckéztetni. Azt mondta, drog-ügyekbe keveredett... Azt mondta, hogy ki akart szállni... de nekem az csengett a fülemben, hogy meg akartak ölni...de nem engem, őt...én csak egy járulékos veszteség voltam..."Megoldom", mondta. Azt ígérte, majd visszajön hozzám, ha sikerül tiszta lapot kezdenie. „Le akarom zárni ezt az egészet", mondta. „Nem akarom, hogy bajod essen", mondta.

Én vártam rá, de ő nem jelentkezett. Én pedig lassan feladtam a reményt... nem voltam elég fontos neki ahhoz, hogy visszajöjjön hozzám...

Anya a melóba temetkezett, mióta apa elhagyta, utána pedig Ade-el bulizott. Azt hiszem, azzal próbálta távol tartani a fájdalmat, hogy második tini korát élte. Nem hibáztattam érte, hogy is tehettem volna?

Becky éppen őrültem szerelmes volt Christian-ba. Nem sok ideje maradt rám, de nem hibáztattam érte, hiszen azok a rózsaszín felhős hónapok tényleg meseszépek, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoztak nekem is...

Jasper... Jasper Ász haverja volt, és ekkor éppen ő is bánatos volt, mert Chris beelőzte, szóval a nagymamájával elutaztak egy időre...

Én pedig megszerettem a Bridget Jones-t, és megpróbálkoztam a konditeremmel. Adrenalinná alakítani a feszültséget, jó nem? De nekem nem jött be, két hét után feladtam, rá kellett ébrednem, hogy soha nem fogok szenvedélyt érezni egyetlen sport iránt sem. Egyedül az úszás kapcsolt ki, de egy idő után a víz szabad folyást engedett a gondolataimnak, az pedig nem volt kellemes... szóval új hobbit találta magamnak az új félévben, amikor új tanerő érkezett a suliba. Összeszedtem minden filmben látott trükköt és csínyt és ez bevált, a srácok imádták a földrajzórákat, amiket feldobtam. A többi pedig történelem.

                                                                                                  ***

                                                                                                 Becky

Utáltam azokat a reggeleket, amikor ilyen szörnyű fejfájással ébredtem. Chris karja a derekamon pihent, fejét pedig vállamon nyugtatta, és eget verően hortyogott. Utáltam, amikor horkolt. Taszítottam egyet rajta, mire oldalra fordult. Végre szabad voltam, és felkelhettem, de bár ne tettem volna... Alig értem ki a wc-ig, máris sugárban okádtam.

Anyám megütne, ha így látna, ez volt az első gondolatom, de nem bántam volna, ha így lát. Furcsa elégtétel bizsergett végig rajtam, ahogy arra gondoltam, hogy a tökéletes anyám ilyen roncsként lát. Mindazt, amit úgy megvetett...

Miután fogat mostam, előkerestem a cigimet a táskámból, és kiléptem a teraszra. Hűvös szellő csapott meg, az egész testem libabőrös lett. Nem tudtam felidézni, hogy mióta is nem érdekelt, ha a perverz vén szomszéd meztelenül lát, de egy ideje fel voltam készülve az esetleges találkákra, ilyen esetekre tartottam kint paradicsomot és tojást. Szitkozódva menekült befele, amikor egy rohadt paradicsom a pofáján loccsant szét.

– Úgy kell neked, vén rohadék! – kiáltottam utána. Még a sötétítőt is behúzta, talán azért, hogy a kielégületlen, házsártos felesége ne láthassa, hogy ki miatt jött izgalomba...

Az elmúlt éjszakára gondoltam, de csak néhány foszlányos emlékképet sikerült felidéznem. Rosette-el táncoltunk valami gagyi számra, és megpróbáltuk utánozni azokat a hülyén vihogó tyúkokat, akiken szoknya helyett csak egy öv volt...aztán már Chrissel táncoltam, és megszívta a kulccsontomat... éreztem, ahogy megborzongok az emlékre, Christianre gondoltam, ahogy a keze felfedezi a testem, ahogy fogai a bőrömet karcolják, aztán neki dönt a falnak, és vadul csókol...

– Ah...

Úgy is benedvesedem attól a seggfejtől, ha csak rá gondolok. Ez nem jó, nem szabad függni tőle, emlékeztettem magam, de látszólag a vadabb énem kussba vágta az okosabbikat, mert azon kaptam magam, hogy lerántom a takarót Christianról, és végigsimítok a combján. Beleharaptam a fülcimpájába, mire összerezzent. Mély sóhajt hallatott.

Ahogy hozzáértem, már szalutált is, én pedig átvetettem egyik lábam fölötte. A mellkasát csókolva túrtam hajába, mire kinyílt a szeme, és az államat felemelve vadul csókolt, miközben lassan ráültem. 

***

Rosette

Utáltam a csütörtököt. Két okból: töri és földrajz. Ez az első ok volt, a második a dupla. Vagyis mind a két órából kettő van, ami azt jelenti, hogy Plasztik négy órán keresztül rontja a levegőt, és mióta apukám jó kislányt akart nevelni belőlem egy atyai szeretetszolgálattól küldött pofonnal, nem volt kedvem találkozni azzal a hárpiával. Bár az igazgató nem szerzett tudomást a tegnapi szinte egész napos kihagyásomról, mégsem szerettem volna megkockáztatni a felfüggesztést. Komoly dilemmában voltam, a mérleg egyik karján a felfüggesztés gondolata csücsült, a másikon Plasztik, a kígyók anyja és a ribancok védőszentje.

A megoldás szinte az ölembe pottyant. Ahogy a suliba indultam, elsétáltam egy olyan bolt előtt, ahol nem szoktam megállni és körülnézni,de ma egy isteni sugallattól vezérelve, felfigyeltem a szikrázó neon feliratra. Besétáltam a boltba, miközben egy terv kezdett kirajzolódni a fejemben.

Okosan kellett megoldanom úgy, hogy a gyanú árnyéka se vetülhessen rám, és őszintén szólva, tetszett a kihívás.

– Ez egy nagyon rossz ötlet!

–Vészmadár.

Bár Becky nem támogatta az ötletemet, nem mondott nemet. Éppen a történelem terem ajtaján kukucskált ki a résnyire nyitott ajtón, míg Lucas a számítógépre másolta fel a beszerzett „Hátulról is szeretlek" filmet, és időzítette, hogy pontosan félkor kikapcsoljon bármilyen programot és a pornó legundorítóbb jelenetét játssza le. Plasztiknak elméletileg ma valami történelem filmet kellene lejátszania, kíváncsi vagyok, mit fog szólni, ha a saját termében, a saját számítógépén, amihez jelszó védelem miatt senki nem fér hozza, egy felnőtt film indul el. Amúgy a jelszó 12345 volt. Ki gondolta volna?

Míg ő ezzel foglalkozott én elhelyeztem egy tálcát a katedra alá, majd telenyomta majonézzel.

John és Sarah pedig a szekrény ajtót ragasztózták be, hogy nehezen nyíljon ki. Odabent pedig el volt helyezve pár lufi, vízzel, majonézzel és ketchuppal töltve.

A terv az volt, hogy mikor elindul az triplaX-es film, Plasztik zavarában levágódik a gép elé, hogy megpróbálja kikapcsolni, eközben belelép a majonézbe, és utálkozva kezd el kiabálni. A szekrényhez rohan, hogy keressen valamit, amivel megtörölközhet, de az nem nyílik könnyen. Az erős rángatástól végül enged az ajtó és a gumival kifeszített lufik az ajtó nyitás pillanatában becsapódnak.

A legnagyobb gond az időzítéssel volt, mert ha túl korán indult volna el a film, akkor még kicsengetés előtt véget ért volna a móka, de ha a szerencse mellénk szegődik, akkor éppen a csengőkor robban minden a képébe, és az egész osztály lelép, mielőtt az igazgató fülébe jutna minden.

Mikor első óra után felvázoltam az osztályunk három legelvetemültebb tagjának a tervemet, ők biztosítottak támogatásukról. Ugyanúgy rühellték Plasztikot, mint én, és bármilyen mókában benne voltak.

A nap további részében, szinte tűkön ülve vártam, hogy az utolsó óra eljöjjön, amikor is az egészen átvonultunk a történelem kabinetbe és elfoglaltuk a helyünket, igyekeztem valahova semleges területre ülni, hogy semmilyen fröccsenés ne érhessen. Azok, akik tudták, hogy mire készülünk lélegzetvisszafojtva várták, hogy elkezdődjön a műsor. Már majdnem meghaltam az unalomtól, (Plasztik berakott valami Napóleonról szól életrajzi filmet, miközben a körmeit pingálta a katedránál) amikor meghallottam azt a furcsa toccsanás szerű hangot.

Plasztik sikítva szökkent fel, nekiesve a háttal a táblának, ahol mint egy varázsütésre megjelent egy szájával „O"-t formázó térdelő nő képe, akit hátulról egy hatalmas férfi hajtott, szemeit összeszorítva. Az erőlködéstől az arcán kidagadtak az erek. A hangszórókból pedig nyögések és káromkodások hallatszottak. Plasztik elvörösödve (nocsak, valakiben emlékek törtek fel) fordult meg és elordította magát a tettest keresve. Követelte, hogy kapcsoljuk ki, de mivel senki nem figyelt rá, sokkal inkább lekötötte őket a vetítőn megjelenő jelenet, maga próbálta meg elintézni, végül úgy oldotta meg, hogy kihúzta a számítógép drótját a falból. Ekkor szólalt meg a csengő, és mindenki elkezdett kifele menni. Plasztik átverekedte magát a diákokon egészen a terem hátsó felében lévő szekrényig, és eszelősen rángatni kezdte. Az ajtó engedett és PLACCS! Mielőtt felocsúdhatott volna, mind eltűntünk az osztály közeléből. 

9

Ez Nem Tündérmese! (7.)

7. fejezet

A fejezet előtt ajánlom ezeket a zenéket, melyek megjelennek a részben, linkelem ide és ide.

Mikor aznap este Jasper elmondta a bandának, hogy beválogatták a képeit elképesztő ujjongás fogadta. Azonnal el is dőlt, hogy ezt mindenképpen meg kell ünnepelni, a pultos már a hangzavarból tudta, hogy ital fog fojni, és meg sem várva, hogy rendeljünk, kihozta az italokat. Azt hiszem, túl régóta járunk ide, már kívülről tudják, hogy mikor mit kell nekünk hozni… kicsit sem furcsa, igaz?

Vodka gurult, idő múlt, és egyszer csak a táncparkett közepén találtam magam, hátamat Beckyének vetve.

– I show you what it feels like, now I’m on the outside…We did everything right, now I’m on the outside

Egyszer csak felbukkant előttem egy kerek szemüveg, betöltötte az egész látóteremet. A srác megragadta a kezemet és magához húzott, majd megfordított. A hátam a mellkasának csapódott. A pörgés nem tett jót a kavargó gyomromnak… Azt hiszem, már említettem, én soha nem iszok… kivéve, ha nagy ünnep van, mint most…

Éreztem, ahogy a kezek a csípőmre csúsznak, és ringatni kezdenek, majd a zene váltott, és a Scream indult el. Ahogy kicsit tisztult a kép, rögtön rádöbbentem, hogy rossz helyek rossz helyre tévedtek, kellemetlen feszülésben…khm… ha érted mire gondolok. Igyekeztem eltaszítani a kezét a testemről, de erősebbnek bizonyult. Egyre keményebben nyomult, én pedig egyre idegesebb lettem. Próbáltam kiszúrni Beckyt, a nevét kiáltottam, de a hangzavarban senki nem értette.

Egyszer csak feltűnt, hogy a jobb keze veszélyesen lefele csúszik, a fenekemet súrolta, majd lennebb kúszott, míg meg nem találta a szoknyám szegélyét. Gondolatban átkoztam magam ezért a választásért. Amikor pedig ujjai egyre feljebb jutottak, sikítani kezdtem, könyökömet hátra vágtam, egyenesen a hasába, mire összegörnyedt, forró lehelete a tarkómat súrolta. Rátapostam a lábára, majd ahogy elengedett, fordulatból jól tökön rúgtam. Ekkor pillantottam meg az elzárásos seggfejt. Hirtelen leszállt a vörös köd, és bemostam neki egyet. Éreztem, ahogy az orra elmozdul, de nem érdekelt. Ez a seggfej molesztált! Ki tudja mit tett volna!  Az orrát szorította, amikor ismét jól tökön találtam, és már arra készültem, hogy még egyet behúzok neki, amikor karok tekeredtek a derekamra és elhúztak.

– Eressz! – kiáltottam, vagy legalábbis próbáltam, de a zenétől még én sem hallottam a saját hangom. A villódzó fények miatt alig tudtam kivenni, hogy ki kapott el, de amint megéreztem a bőrkarkötőjét, és a belevésett betűket, már nem voltak kétségeim. Hagytam, hogy kiráncigáljon a hűvös éjszakai levegőre.

Próbáltam elnyomni a csalódottságot, amit rámtört… nem is értem mire ez a reakció… mégis kit vártam volna, ha nem őt?

– Jól vagy? – kérdezte Jasper nekidőlve a sikátor falának. Aggódva nézett rám, én pedig hozzábújtam, és a pólójába motyogtam, hogy „élek”.

– Ismerted azt a seggfejt?

Bólintottam.

– Hát, az alapján, amit leműveltél vele, tuti nem vagytok öribarik.

Megremegtem az emléktől, ahogy a mocskos ujjai végig siklottak a bőrömön…Újra hányinger fogott el.

– Láttad… hogy mit… – kezdtem, de nem tudtam rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot.

– Én nem, de … Ász kiszúrta, mikor az a seggfej letaperolt. Mondtam neki, hogy tudsz vigyázni magadra, de aztán láttam, hogy nem ereszt. Olyan hülye vagyok! Sajnálom Rosie!

Magához szorított, én pedig örültem, hogy mégis ő jött. Szükségem volt rá, jobban, mint valaha, hogy ne csússzak szét, hogy újra gondtalan lehessen minden… csak ő képes erre…. csakis Jas.

– Anyaa, lemehetek a patakhoz megetetni a kacsákat?—kérdeztem ugrálva kezemben egy zacsi morzsával, amit már hetek óta gyűjtögettem.

– De csak ha Jasper is elkísér! – mondta anya, én pedig már rohantam is át a szomszédba.

– Csókolom! – kiáltottam a kertbe érve, pedig még senkit sem láttam.

– Szia Rosie, Jas-t keresed?

– Igen, Wagner bácsi.

– A konyhában van a nagymamájának segít.

Még be sem fejezte én már szaladtam a ház fele. Jasper nagypapája egy nagyon aranyos bácsi volt, mindig megmutatta a kis nyulakat, ha születtek, és ezerféle gyümölcsöt ültetett a kertjében, amelyből mindig hozott át nekem egy tállal. Amióta az eszemet tudom, ő nagyapám volt nagyapa helyett. Merthogy nekem nem volt nagyapám, akit ismerhettem volna, csak Anya volt és Apa. Meg anyának a szülei, de ők Kanadában éltek, szóval ritkán láttam őket.

– Szia Rosie – egyenesen nekiszaladtam Jaspernek, aki egy zacskóval a kezében jött volna ki az ajtón. Jasper magas volt és szőke, mindig olyan volt mintha kesze-kusza korona lenne a fején, mint egy igazi herceg!

– Gyere le a kacsákhoz! – megragadtam a kezét és már indultam is volna, de nem mozdult.

– Várj már, meg kell kérdezzem a nagyit. Csak előbb ezt kidobnom. Várj meg itt.

De nem vártam meg, becsörtettem a konyhába, ahol Wagner nagyi éppen becsukta a sütő ajtaját. Csípőre tett kézzel nézett rám, kicsit féltem tőle, de a kacsák fontosabbak voltak, szóval megkérdeztem, és ő igent mondott. Jasper a fejét fogta, mert még ki sem ért a kapun, én máris utolértem, és biztosítottam, hogy mehetünk. A nagypapája nevetve integetett, ahogy elszáguldottunk.

Emlékszem, hat éves lehettem, mikor ez történt és még egyáltalán nem tudtam úszni, pedig a patak néhány részét kimélyítették. Pechemre éppen ezen a részen voltak a kacsáim, akik örömmel fogadták az ételt, amit vittünk nekik.

– Óvatosan Rosie! – mondta Jasper, amikor felszaladtam a hídra. Egy kacsamama néhány babájával éppen beúszott alá, én pedig nem éreztem igazságosnak, hogy ők nem kapnak a csemegéből.

Sajnos útban volt a korlát, így kénytelen voltam átmászni rajta, hogy lássam, hol vannak, de arra nem számítottam, hogy elfogy a talaj a lábam alól. Egyetlen pillanatra engedtem el a korlátot, és ekkor hagyott el az egyensúlyérzékem. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de már késő volt.

Repültem, majd zuhantam, végül nekiütődtem a víztükörnek, mely megtört én pedig csak a hullámokat láttam a fejem fölött, ahogy bezárulnak. Az orromon befolyt a víz, mintha egyenesen a torkomig ment volna, a szememet csípte a víz, a kezemből pedig eltűntek a morzsák. A kacsák sehol, én pedig éreztem, ahogy a mellkasom elnehezedik. Mintha összenyomnának a falak, de nem voltak sehol falak!

Emlékeztem anya hangjára, hogy vigyázzak magamra… de ez valamikor régen volt…most csak ez a zöld maszlag létezett mely körül ölelt…

Próbáltam a kezemmel valamiben kapaszkodni, vagy szaladni vagy mászni…de semmi…semmit nem működött…. egyre sötétebb lett…. és egyre kevésbé fájt az orrom… már nem bántották a buborékok….és aztán….

Egyszerre megint kaptam levegőt, de ahogy beszívtam, úgy tört rám a hányinger és a köhögés. Minden benyelt víz egyszerre visszafele kezdett folyni én pedig csak köhögtem és köhögtem és köhögtem, míg a hasam ki nem száradt, és még azután is.

– Rosie! – Jasper átölelt és rázkódott. Azt hiszem sírt. A ruhája, a haja, minden csurom víz..

– Jól vagy Jas? – fájt a torkom, amikor beszéltem, mintha kövek gurulnának benne összevissza…

– Sajnálom! Nekem kellett volna rád vigyáznom! Úgy sajnálom!

– Ne sírj!

A világ kicsit forgott, de Jasper olyan erősen tartott, hogy tudtam, többé nem lehet bajom. Ő vigyáz rám.

Akkor és azóta mindig.

Kivéve egy alkalmat, amikor nem lehetett mellettem, de ez egy másik sztori.

– Ez a srác egy perverz állat.

Nem tudtam vele vitatkozni, tökéletesen egyetértettem vele. Jasper ismerte a srácot, látásból, azt mondta, szintén végzős, de, hogy ekkora állat legyen, azt sosem gondolta volna.

– Ász merre van?  – tettem fel a kérdést csak úgy mellékesen.

– Valami csajjal. Felkapta a vizet és lelépett.

„Valami csajjal” visszhangzott a fejemben, pedig nem kellett volna. Önkéntelenül is elképzeltem egy magas, karcsú istennőt, aki hosszú lábait Ász köré fonja, miközben forró habfürdőt vesznek… és nem, egyáltalán nem zavart, hogy ez a jelenet a Micsoda nő-ből van, a fejemben tökéletesen logikusnak és elfogadhatónak tűnt.

– Mondd csak, egészen pontosan mi történt köztetek? – tette fel a kérdést, én pedig beharaptam az ajkam… Ha most elmondom Jas-nek… akkor talán fuccs a párizsi útnak, vagy legalábbis a jó hangulatnak, de Jas Jas, ha neki nem mondom el, kinek fogom?

– Volt egy… balesetünk…

Ez Nem Tündérmese! (6.)

6. fejezet

Mire elérkezett a várva várt büntetésem második napja, már azt sem tudtam mit csináljak. Becky és Chris leléptek valami képregény boltba, Jaspernek pedig színét sem láttam aznap. Lily nem árulta el Beckynek a mosdós/rókázós/pirulás esetet, vagy ha mégis, akkor az Beck viselkedéséből nem derült ki.

Ha belegondolok, valahol ironikus, hogy mindent megosztok vele, ezt kivéve…Vajon miért pont neki nem merem elmondani?

– Leülnél végre Morgan?

Gondolataimból Gordon tanárnő kérdése rántott ki, az osztályteremből fojtott kuncogást hallottam. Azt hiszem, egy ideje már az ajtóban állhattam.

– Inkább maradnék itt, ha lehetséges– feleltem, mire határozottan egy padra mutatott, és a „leül” parancsszót köpte felém.

Egy átlagos tanterem. Húsz átlagos diák, akik kiakasztották az átlagos tanáraikat és erre a cseppet sem átlagos helyre száműztettek az idők végezetéig. Tök jó film előzetes lenne!

– Pszt. – a mellettem ülő lány kérdőn nézett rám, látszólag nagy erőfeszítésbe került felemelnie azt a szépen kipingált fejét a padról, amin épp szundított – Te mit követtél el?

Felhorkant, majd az ablakra mutatott, amelyet kreatív módon egy karton papír takart el, de még látszott a hiányzó üvegszilánk okozta lyuk.

– Bedobtad?

– Aha. A spanyol tanár mobiljával.

– Brutál.

– Csendet! – kiáltotta el magát Gordon tanárnő, miközben szúrós szemekkel bámult – Füzetet elő, írjatok házi feladatot, vagy tudom is én…

– Tanárnő! Nekünk rajzból aktot kell készíteni. Modellt állna?

A kis pimasz egy Harry Potter típusú szemüveget visel, hosszú fekete haját kontyba fogta, tekintetéből pedig csak úgy sütött a pimaszság, mellesleg srác volt, ha ez a leírásából nem jött volna át.

Az teremben hirtelen csend támadt, mindenki azt várta, hogy a tanárnő hogyan reagál erre a merész felajánlásra, de én nem vártam meg a válaszát.

– Mi lenne ha te állnál ki? – fordultam hátra kihívóan a srácra nézve, aki meghökkent a koránt sem várt támadástól, de hamar összeszedte magát.

– Nem úgy nézel ki, mint aki tud rajzolni!

– Pont te mondod? A szemüveged megsúgja a szavakat, vagy magadtól is tudsz olvasni? – hárítottam a provokációját.

– Ti ketten! – kiáltott fel a tanárnő – Plusz egy óra!

– Az nem lehet! – fordultam felé leesett állal – Nekem deko-köröm van, nem késhetek!

Hangos röhögést hallottam a terem hátsófeléből,  de nem fordultam hátra, csak lehajtottam a fejem a padra. Ezt a cikit! Beismerni hogy a dekokkal vagyok szociális öngyilkosság! Nem azzal ér fel, hanem egyenese az! Főleg itt a rossz gyerekek tárhelyén, ahol mindenki valami hülyeséget csinált… én meg beismerem, hogy a tanár kedvencei, stréberek táborát erősítem.

Az két óra leteltével a többiek szabadon távozhattak, kivéve engem meg a keretest. Amikor Ász elhaladt a padom mellett ledobta a sapkámat.

– Falazol? – kérdeztem.

– Ne hagyd itt a papírt.

– Milyen papírt?

Felvont szemöldökkel nézett rám, majd elröhögte magát. Kifele menet mg előkapta a telefonját és szinte biztos vagyok benne, hogy egy vaku villanását láttam, de mire odakaptam a fejem, már késő volt. Már senki nem volt ott.

– Ti ketten – mutatott rám meg a srácra felváltva a tanárnő – viselkedjetek, fél óra múlva visszajövök, de ha nem lesztek itt, vagy valami hülyeséget csináltok, repültök!

Azzal a lendülettel ő is elhagyta a termet, ami nem volt fair. Ki hallott már olyat, hogy a kapitány elhagyja a süllyedő hajót? Azt hittem, ő kellene az utolsó legyen… Nem mi.. egy árttlan kamasz lány, meg a jópofafiú.

– Hé.

Észre sem vettem, hogy odajött a srác. Most felült a padomra és onnan nézett le rám kérdőn. Egyáltalán nem volt előnyömre ez a felállás, vagy… felülés. Az arcom nagyon is rossz helyen volt… khm. Azonnal felpattantam, és nekidőltem a hátamnál levő padnak, hogy azért mégiscsak legyen valami szemmagasság… khm.

– Mi van? – azt hiszem eléggé flegmának tűnhettem, de mentségemre szóljon, hogy ő jött oda egy „hé”-vel…

– Mi bajod neked velem?

– Mi lenne?

– Belém kötöttél.

– Undorító voltál.

Először eltátotta a száját, majd megfogta a homlokát és elnevette magát. Enyhén oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám.

– Nem értékeled a humorom. – közölte, erre nem volt mit mondani: – Tényleg nem.

A szemöldöke fennebb emelkedett, majd újra visszaállt a normális helyére. Fogadni mernék, hogy simán felhúzza csak az egyiket. AH… bárcsak nekem is menne. Erős késztetést éreztem, hogy megkérjem, mutassa meg, majd tanítsa meg nekem is a trükköt, de nem volt rá időm.

– Jack. – nyújtotta a kezét felém, meglepetésemben felröhögtem, ilyen úriemberi gesztust egy ilyen leharcolt hippitől? Jajj, elfelejtettem megemlíteni, hogy zöld nadrágot és narancssárgacsíkos pólót viselt, úgy nézett ki, mint Bob Marley fiatal korában.

– Rosette – feleltem, és kézfogás helyett belecsaptam a tenyerébe, amin még jobban elcsodálkozott. Ekkor esett le, hogy milyen ironikus a helyzet.

– Jack és Rose, ismerős felállás.

Igen, láttam a filmet, Becky erőltette végig, és igen, nekem is leesett a neveink… meg… ahj.

– Akkor azt is tudod, hogy neked nincs hely az ajtón…

– Te meg, hogy előtte még látlak meztelenül. – rám kacsintott – Csak nem jöttél zavarba?

– Seggfej. – morogtam, majd hátat fordítottam neki, és kutatni kezdtem a táskámban, hideg víz reményében.

– Ne bújj el.

Kirázott a hideg, amint meghallottam, hogy hangja milyen közelről szól. Egyenesen a fülem mellett szólalt meg, és már éreztem is, ahogy keze csípőmre siklik.

– Mit képzelsz?  – kiáltottam fel, és megpördülve lelöktem a kezét. Normális ez? Be vagyunk zárva egy terembe és máris taperolna? Fúj!

Először meghökkent arcképet vágott, mintha felpofoztam volna, azt hiszem, azt kellett volna, hogy tanulja meg, hogy nem fogdosunk csakúgy másokat. Majd elevette magát, és pont ebben a pillanatban lépett be a tanárnő, szúrós tekintettel ostorozva minket. Szó nélkül helyet foglaltunk, és az idő maradék részében némát játszottunk.  

A büntetésem leteltével átvettem a tanárnőtől az igazolást, hogy leültem a büntetésemet, plusz az extra órát fegyelmi problémák és rossz magatartás miatt, majd spuriztam a dekokör székhelyére. A pincében ezelőtt még sosem jártam, de mint kiderült, itt kapnak helyet a különböző raktárok (kihittevolna?) és a kevésbé népszerű szakkörök (kihittevolna?). Benyitottam a lufikép-el ellátott ajtón és szinte beleültem egy srác ölébe, aki elgáncsolt. Még épp idejében kapaszkodtam meg az ajtóban, hogy ne essek el. Döbbenten konstatáltam, hogy pont az ajtó elé le van terítve egy Twister-szönyeg és négy srác éppen azzal játszik. Ők még nagyobb döbbenettel néztek rám, a következő pillanatban a srác, akire majdnem ráestem elvörösödött és elveszítette az egyensúlyát, ezzel ráesve a többiekre, szép nagy kupacot képezve a végén.

Harsogó nevetés járta át a termet. Még én is elmosolyodtam és leguggoltam, hogy a srác szemébe nézhessek.

– Jól vagy?

– Öhm.. i-igen. – felelte habozva. Még mindig vörös volt. Milyen aranyos…Szőke haja kuszán állt, pólója pedig felcsúszott, éppen azt igazítgat zavartan. Kinyújtottam a kezem, hogy segítsek felállni, amit némi gondolkodás után el is fogadott. A többiek méltatlankodva tartották a kezüket, hogy ha már ilyen galibát okoztam, szedjem fel őket is.

– Bocs srácok, de csak annak jár a segítség, akit ledöntök lábáról.

Feleletemet nagy nevetés követte, és az iménti srác ha lehetséges, még jobban belepirult, de annyi lélekjelenléte volt, hogy tarkón vágta a vihorászó heverészőket, akik hamar összeszedték magukat.

– Szia, Aurora Black vagyok. – lépett hozzám egy magas lány, göndör éjfekete haja volt, és akkor keble meg khm… csípője, hogy Ashley Graham-re hajazott egy az egyben, már csak a festék az arcáról a kivágott póló és a hosszú haj hiányzott róla. Az ilyen lányok miatt mindig zavarban érzem magam a hiányosságaim miatt… lapos cici meg zéró fenék… ugyanakkor beinul a vetélkedő énem is… én legalább bele férek a hintába… mint az összes kisgyerek. Lelombozó gondolatmenetem végén kezet fogtam Aurorával, aki mint kiderült a fődekó volt, vagyis ő vezette a szakkört. Sorra rámutatott a teremben lévőkre, és bemutatott nekik. Tizenöt névből négyet jegyeztem meg: Aurorát, Ászt, Jeremy-t (akit fellöktem) és Rosette-t (jajj, ez nem számít, ez én vagyok).  Oké, a név memóriámmal vannak kisebb gondok… tényleg csak kisebbek…

Átadtam Aurorának az igazolásomat, majd helyet foglaltam a terem tulsó végében levő kerek asztalnál, amint az út szabaddá vált a twisterezőktől. A többiek beszélgettek és nevetgéltek kisebb csoportokba verődve, míg Aurora elmesélte, hogy mik az évi tervek, illetve, hogy nagyjából hogyan zajlanak az ilyen ülések. Bár nagyon szerettem volna ráfigyelni, nem tudtam nem észre venni Ászt, aki kócos hajával és laza magatartásával igencsak kivilágított a többiek közül, vagy legalábbis számomra olyan volt mint egy neonfényben izzó cégér. Legnagyobb meglepetésemre nagyon jól beilleszkedett, és úgy poénkodott a jelenlévőkkel, mintha régi jó barátok lennének.

– Rose vállalod?

– Hm?

Meglepetten fordultam Aurora fele, aki ezek szerint még mindig nekem magyarázott.

– Beszállsz a menhely és az otthon programba?

– Persze. Pontosan miről is szólnak ezek? – Aurora megforgatta a szemeit, közben nagyot sóhajtott.

– Az állat menhelyen segítünk be, a hétvégén nyílt napot szerveznek, hogy tudjanak örökbe adni pár kölyköt – a válasz a hátam mögül érkezett, Jeremy személyében.

– Pontosan – nyugtázta Aurora,  – ezt a programot Jer vezeti, így ha bővebb infókat akarsz, vele kell egyeztetned. A másik pedig az idősek otthona, ahol szintén be szoktunk segíteni, általában játékesteket szervezünk vagy filmvetítést, esetleg pikniket.

– Mi lenne ha összekötnénk a kettőt?

Értetlen tekintetük láttán kissé elbizonytalanodtam, és amikor feltűnt, hogy a teremben mindenki elcsendesedett kérdőn néztem körbe… mindenki engem figyelt… tipikus, Rosette mindig hülyét csinál magából…

– Mármint, ha bevinnénk néhány kutyát az otthonba. Azt hallottam, hogy jó hatással vannak a beteg emberekre, miért ne dobná fel az időseket is, ha játszhatnának velük?

– Nem szoktuk összekötni a feladatainkat. Elvégezzük az egészet, ez úgy hangzik, mintha gyorsan le akarnád tudni az egészet. Talán nem füllik a fogad a munkához? Vagy túl zsúfolt a programod?

– Erica! – szólt rá Aurora elképedve, de a lány meg sem rezdült– Még sosem gondoltunk erre, mert minden feladatra pontot kapunk…– fordult felém – és minden évben be kell jelentsük, a tervet, hogy miket akarunk megvalósítani, és minden egyes program … hát, van egy kvóta, és ha összekötnénk két  programot, akkor helyettük valami újat kellene kitalálni, ezért nem foglalkozunk ilyesmivel.

El voltam képedve. Meg voltam döbbenve. Zavarban voltam és mélységes szégyen kerített hatalmába. De nem magamat szégyelltem, nem amiatt voltam zavarban, hogy visszautasították az ötletemet (najó, ez is közre játszott), de ezek voltak a suli üdvöskéi, ők voltak  azok, akik mindent megoldottak, akik mint látjuk, segítettek az embereknek, nekik egyenes útjuk volt egy jó egyetemre, azért mert részt vesznek karitatív tevékenységekben… erre fel néhány nyavalyás pont miatt bingóval helyettesítenék a valódi érintést?

– Tudjátok, azt hittem, ti tényleg tesztek valamit, valami jót. Eddig lenéztelek titeket, de ezek után okkal foglak. Ahelyett, hogy kitalálnátok egy új programot, képesek vagytok lemondani egy összetettről?

– Azt se tudod mit beszélsz! – szökött nekem újra Erica.

– Igaza van….  – a tömegből ilyen és ehhez hasonló hangok csendültek, a terem nem volt az én oldalamon.

– A múzeum önkénteseket keres, akik a nyílt napokon körbevezetik a gyerekeket, és foglalkoznak velük.

Mindenki döbbenten pillantott Ászra, akit ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Kitartóan nézte Aurorát, aki úgy tűnt gondolkodóba esett az új javaslat hallatára.

– Legyen. – felelte végül, – Jer, Rosette beszél az Otthonnal, tied a menhely. Ha összetudjátok hozni hétvégéig, mehet, ha nem, marad az eredeti terv. Ász beszélj a múzeummal. A többiek tudják a feladataikat, ha közbejön valami gikszer tudjátok a telefonszámom.

A csodálkozástól egy percre ledöbbentem, Aurora elintézett mindent, mint egy profi.

– Megadod a telefonszámod?

– Tessék?

– Mert együtt kell leszervezzük… izé… gondoltam, így könnyebben tudunk kommunikálni…

– Jajj, persze. – Jeremy látszólag zavarban volt, amit még élveztem is volna, ha az én arcom is nem égett volna az előzők után.

– Rosette – a nevem hallatán felkaptam a fejem, Aurora szólított, már az ajtóban állt – ilyet még egyszer ne mondj!

Nyeltem egyet, ahogy ott állt, abban a magas sarkúban, a harci szellemmel az arcán, elég ijesztően festett.

– Bocs, mindenkitől. – mondtam, lesütve a szemem.

Jer a vállamra tette a kezét egy pillanatra, majd felkapta a táskáját és kisietett. A többiek is kispuriztak, valaki kezembe nyomta a kulcsot azzal, hogy mivel új vagyok, nekem kell zárnom. Mire észbe kaptam, egyedül maradtam a teremben. 

Ez Nem Tündérmese! (5.)

5. fejezet

Ezt a fejezetet Lilynek ajánlom, róla szól. Sajnálom, hogy csak ennyit tudtam rólad. 

–  Morgan, jól érzi magát? Hall engem?

Lily oldalba bökött, mire értetlenül fordultam felé, ő pedig a tanárra mutatott. Nagyon messze állt. És nehezen fókuszálódott. Olyan elmosódott kis paca volt. Aztán meg rohadt közel bukkant fel.

– Morgan!

– Igen? – kérdeztem meglepődve. De vékony a hangom… kuncogni kezdtem.

– Mi van magával? Tán beteg?

– Kicsit rosszul vagyok… – suttogtam, kezemet a szám elé téve, hogy meg ne zavarjam az órát.

Vajon miért takarta el a tanár a száját? Fáj a feje? Vagy ki akarja tépni a haját?

– Roberts, vigye ki a mosdóba, mielőtt összehányja a termet!

– Igenis.

Kit akarnak kivinni? Miért karolt belém Lily?

– Gyere, Rosette.

– Oké. – egyeztem bele, majd felálltam, de bár ne tettem volna. A szám elé kaptam a kezem. Kurvára forgott a terem. Ki kapcsolta ezt be?

***

– Jobban vagy? – érdeklődött Lily, miután kiadtam mindent, ami bennem volt. Lerogytam a fülkével szembeni fal tövébe, és próbáltam levegőhöz jutni. A hideg fal megnyugtatott, kezdtem azt érezni, hogy élek. Utáltam hányni.

– Igen, köszi.

Lekuporodott mellém, és egy műanyag pohárban vizet kínált. Kiöblítem a számat, majd örömmel fogadtam a felém nyújtott rágót.

– Szakértő vagy? – kérdeztem.

–Hogy hogy?

– Hát… nem ijedtél meg, amikor kidobtam a rókababát, meg van nálad rágó. Mintha, fel lennél készülve rá.

Elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem, én pedig nem kérdeztem. Örültem, hogy a gyomrom kezdett lenyugodni.

– Régóta szeded?

Éreztem, ahogy összerezzenek a kérdés hallatán. Ugye nem arra gondol? Ennyire nyilvánvaló?

– Most próbáltam ki. – feleltem. Lényegében igaz is volt, mert ebből a cuccból most kaptam először, és talán nem volt okos dolog mindkét tablettát egyszerre benyomni. Rémlik is, mintha Duncan egy felet javasolt… de a suliba visszaérve, még mindig nem éreztem magam feldobottnak, csak megalázottnak, gyengének, szerencsétlennek. Így aztán nem akadályoztam meg a másik tablettát, amint beugrott a számba… lehet, hogy rossz ötlet volt. Bár Spanyolon nem volt semmi baj, sőt szerintem brillíroztam, de aztán mateken… nos, ott kezdődtek a bajok.

– Én is kísérletezgettem.

Döbbenten néztem rá.

– Drogozol?

– Nem hiszem, hogy túl sok jogod volna elítélni – az éltől a hangjában megszeppentem. De persze igaza volt, nem ő lett rosszul az óra közepén, és nem őt kellett elkísérni a klotyóba… Azt hiszem, hivatalosan is egy roncs vagyok.

– Igazad van, és értékeld, kérlek, mert ritkán ismerem el.

Kuncogni kezdett, majd a vállamra hajtott a fejét.

– Erről még senkinek sem beszéltem, de néhány éve… hát, kipróbáltam ezt-azt. Először egy bulin próbáltam ki, és annyira jó volt! Lebegtem és minden színkavalkád volt és annyira gyönyörű volt, és nem emlékeztem semmire, csak a pillanat létezett… – a hangja vágyakozóan csengett, én pedig felsóhajtottam. Pontosan tudtam, miről beszél.

– De egy nap, a barátom túladagolta magát. Én találtam meg. Szörnyű volt, el nem mondhatom mennyire, de nem olyan mesébe illően, hogy meghalt és sírunk. Hanem szörnyű volt, ott feküdt, a saját hányadékába fulladt bele. Az a bűz…– ökölbe szorította a kezeit, gondolom még mindig elborzadt az emlékképtől – Nem volt rossz gyerek, nem volt rossz élete, csak szeretett repülni… Mindig ezt mondta. Nem volt kemény drogos, csak néha egy-egy kicsit… Ijesztő volt, mert tudod, én is járhattam volna így. Sokkal többször szívtam, mint ő… Szóval csak azt akarom mondani, hogy ne csináld… mert az ember azt hiszi… azzal áltatja magát, hogy nem fogja túlzásba vinni, hogy csak egy kicsit… de igazából sosem áll le… és hidd el, semmi szép nincs a halálban... egyik percről a másikra egy érző, lélegző lényből egy romhalmaz leszel. Egy összetört hányadékban és vizeletben fekvő hulla…

***

Őszintén megijesztett Lily. Ahogy mondta, az arca tele volt érzésekkel… na jó, ez hülyén hangzik, de egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni. Az ajka remegett, a hangja el-elcsuklott, a szeme a semmibe meredt, mintha nem is velem lett volna, hanem egy rémálomba ragadva… Ijesztő volt, és valahol nagyon szomorú, hogy azt kellett látnia, amit. Soha nem beszélgettem el különösebben Lilyvel, mindig is olyan távolinak éreztem, mintha sosem lenne igazán ott, ahol… néha együtt buliztunk. Ő az a fajta lány volt, aki mindenkivel jóban van, aki mindenkit szeret, de csak egy kicsit, viszont sosem szán annyi időt egy emberre, hogy megismerje. Ő volt mindenkinek a barátja, és senki sem utálta, mert senki sem ismerte igazán. Érdekes lány volt Lily, néha irigyeltem, amiatt, hogy mindenkivel jól kijön, de aztán rájöttem, hogy éppen emiatt nincsenek is állandó, vagy igazi barátai, akikkel mély dolgokról beszélgethet. Vajon egyedül érezte magát? Nem volt magányos? Akkoriba ezek a gondolatok csak halvány körvonalak voltak, és sose jutottam el odáig, hogy megkérdezzem tőle, nem-e akar beszélgetni. Ez volt az első eset, hogy megnyílt nekem, én pedig úgy érzem nem értékeltem eléggé, nem figyeltem rá eléggé, nem vettem észre, hogy titokban még mindig szenvedett, és nem kérdeztem rá, hogy mi a baj, nem kérdeztem meg, hogy mikor és hogyan kezdődött az egész… Talán ha rákérdeztem volna, akkor kiderül, hogy igazából magányos volt, hogy sosem voltak igazi barátai, csak bulitársai. Talán rájöttem volna, hogy csak beszélgetni akar, kiadni magából a sok bánatot, amit hordozott, és ami szép lassan megfojtotta.

Tudom, így utólag könnyű okosnak lenni, de ha üzenhetnék az akkori önmagamnak, azt üzenném, hogy jobban figyeljen oda az emberekre körülötte, mert sosem tudhatja, kinek az életét menti meg egy kedves szóval, egy baráti öleléssel. Mindenki életébe belép előbb-utóbb egy Lily, akit érdemes megmenteni, akit érdemes szeretni, mégha ő nem is hiszi el magáról. Mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy igaz barátokra találjon, nem mindenki tud könnyen alkalmazkodni, vagy beszélgetéseket indítani.

Az én Lilym egy kedves, gyönyörű lány volt, aki talán sosem gondolkodott el azon, hogy vannak-e igazi barátai. Talán boldog volt az életével, talán később változott meg valami… de az én Lilym öngyilkos lett, sok sok évvel később, én pedig az újságban láttam a képét, és a szívem szakadt meg, mert én ismertem azt a lányt. Az a lány ott kuporgott velem egy régi iskola mosdójában, míg jobban nem lettem, az a lány fogta a hajam, amikor szükségem volt rá, és az a lány sosem adta aki a titkomat senkinek, nem szólt se a szüleimnek, se a  tanáraimnak, mert én megkértem, helyette az a lány annyit kért, ne csináljam többé. Az a lány megmentett, nem hagyta, hogy elvegyem magamtól a jövőmet. És én már sosem köszönhetem meg annak a lánynak.

Ismertem egyszer egy lányt, akinek az életemet köszönhetem, hogy nem tévedtem rossz útra…

Ismertem egyszer egy lányt, aki ma már nincs…

Ismertem egyszer egy lányt, akire nem figyeltem eléggé oda…

Ismertem egyszer egy lányt, akiről a nevén kívül nem sok mindent tudtam…

Ismertem egyszer egy lányt, akinek nem tudtam segíteni…

Ismertem egyszer egy lányt, akinek ma ezzel a fejezettel emléket állítok.

Ha te is ismersz egy lányt, egy Lilyt, akkor szánj rá időt, barátkozz vele, kérdezd meg, hogy van, ne hagyd, hogy az én Lilym sorsára jusson.