Ez Nem Tündérmese! (7.)

7. fejezet

A fejezet előtt ajánlom ezeket a zenéket, melyek megjelennek a részben, linkelem ide és ide.

Mikor aznap este Jasper elmondta a bandának, hogy beválogatták a képeit elképesztő ujjongás fogadta. Azonnal el is dőlt, hogy ezt mindenképpen meg kell ünnepelni, a pultos már a hangzavarból tudta, hogy ital fog fojni, és meg sem várva, hogy rendeljünk, kihozta az italokat. Azt hiszem, túl régóta járunk ide, már kívülről tudják, hogy mikor mit kell nekünk hozni… kicsit sem furcsa, igaz?

Vodka gurult, idő múlt, és egyszer csak a táncparkett közepén találtam magam, hátamat Beckyének vetve.

– I show you what it feels like, now I’m on the outside…We did everything right, now I’m on the outside

Egyszer csak felbukkant előttem egy kerek szemüveg, betöltötte az egész látóteremet. A srác megragadta a kezemet és magához húzott, majd megfordított. A hátam a mellkasának csapódott. A pörgés nem tett jót a kavargó gyomromnak… Azt hiszem, már említettem, én soha nem iszok… kivéve, ha nagy ünnep van, mint most…

Éreztem, ahogy a kezek a csípőmre csúsznak, és ringatni kezdenek, majd a zene váltott, és a Scream indult el. Ahogy kicsit tisztult a kép, rögtön rádöbbentem, hogy rossz helyek rossz helyre tévedtek, kellemetlen feszülésben…khm… ha érted mire gondolok. Igyekeztem eltaszítani a kezét a testemről, de erősebbnek bizonyult. Egyre keményebben nyomult, én pedig egyre idegesebb lettem. Próbáltam kiszúrni Beckyt, a nevét kiáltottam, de a hangzavarban senki nem értette.

Egyszer csak feltűnt, hogy a jobb keze veszélyesen lefele csúszik, a fenekemet súrolta, majd lennebb kúszott, míg meg nem találta a szoknyám szegélyét. Gondolatban átkoztam magam ezért a választásért. Amikor pedig ujjai egyre feljebb jutottak, sikítani kezdtem, könyökömet hátra vágtam, egyenesen a hasába, mire összegörnyedt, forró lehelete a tarkómat súrolta. Rátapostam a lábára, majd ahogy elengedett, fordulatból jól tökön rúgtam. Ekkor pillantottam meg az elzárásos seggfejt. Hirtelen leszállt a vörös köd, és bemostam neki egyet. Éreztem, ahogy az orra elmozdul, de nem érdekelt. Ez a seggfej molesztált! Ki tudja mit tett volna!  Az orrát szorította, amikor ismét jól tökön találtam, és már arra készültem, hogy még egyet behúzok neki, amikor karok tekeredtek a derekamra és elhúztak.

– Eressz! – kiáltottam, vagy legalábbis próbáltam, de a zenétől még én sem hallottam a saját hangom. A villódzó fények miatt alig tudtam kivenni, hogy ki kapott el, de amint megéreztem a bőrkarkötőjét, és a belevésett betűket, már nem voltak kétségeim. Hagytam, hogy kiráncigáljon a hűvös éjszakai levegőre.

Próbáltam elnyomni a csalódottságot, amit rámtört… nem is értem mire ez a reakció… mégis kit vártam volna, ha nem őt?

– Jól vagy? – kérdezte Jasper nekidőlve a sikátor falának. Aggódva nézett rám, én pedig hozzábújtam, és a pólójába motyogtam, hogy „élek”.

– Ismerted azt a seggfejt?

Bólintottam.

– Hát, az alapján, amit leműveltél vele, tuti nem vagytok öribarik.

Megremegtem az emléktől, ahogy a mocskos ujjai végig siklottak a bőrömön…Újra hányinger fogott el.

– Láttad… hogy mit… – kezdtem, de nem tudtam rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot.

– Én nem, de … Ász kiszúrta, mikor az a seggfej letaperolt. Mondtam neki, hogy tudsz vigyázni magadra, de aztán láttam, hogy nem ereszt. Olyan hülye vagyok! Sajnálom Rosie!

Magához szorított, én pedig örültem, hogy mégis ő jött. Szükségem volt rá, jobban, mint valaha, hogy ne csússzak szét, hogy újra gondtalan lehessen minden… csak ő képes erre…. csakis Jas.

– Anyaa, lemehetek a patakhoz megetetni a kacsákat?—kérdeztem ugrálva kezemben egy zacsi morzsával, amit már hetek óta gyűjtögettem.

– De csak ha Jasper is elkísér! – mondta anya, én pedig már rohantam is át a szomszédba.

– Csókolom! – kiáltottam a kertbe érve, pedig még senkit sem láttam.

– Szia Rosie, Jas-t keresed?

– Igen, Wagner bácsi.

– A konyhában van a nagymamájának segít.

Még be sem fejezte én már szaladtam a ház fele. Jasper nagypapája egy nagyon aranyos bácsi volt, mindig megmutatta a kis nyulakat, ha születtek, és ezerféle gyümölcsöt ültetett a kertjében, amelyből mindig hozott át nekem egy tállal. Amióta az eszemet tudom, ő nagyapám volt nagyapa helyett. Merthogy nekem nem volt nagyapám, akit ismerhettem volna, csak Anya volt és Apa. Meg anyának a szülei, de ők Kanadában éltek, szóval ritkán láttam őket.

– Szia Rosie – egyenesen nekiszaladtam Jaspernek, aki egy zacskóval a kezében jött volna ki az ajtón. Jasper magas volt és szőke, mindig olyan volt mintha kesze-kusza korona lenne a fején, mint egy igazi herceg!

– Gyere le a kacsákhoz! – megragadtam a kezét és már indultam is volna, de nem mozdult.

– Várj már, meg kell kérdezzem a nagyit. Csak előbb ezt kidobnom. Várj meg itt.

De nem vártam meg, becsörtettem a konyhába, ahol Wagner nagyi éppen becsukta a sütő ajtaját. Csípőre tett kézzel nézett rám, kicsit féltem tőle, de a kacsák fontosabbak voltak, szóval megkérdeztem, és ő igent mondott. Jasper a fejét fogta, mert még ki sem ért a kapun, én máris utolértem, és biztosítottam, hogy mehetünk. A nagypapája nevetve integetett, ahogy elszáguldottunk.

Emlékszem, hat éves lehettem, mikor ez történt és még egyáltalán nem tudtam úszni, pedig a patak néhány részét kimélyítették. Pechemre éppen ezen a részen voltak a kacsáim, akik örömmel fogadták az ételt, amit vittünk nekik.

– Óvatosan Rosie! – mondta Jasper, amikor felszaladtam a hídra. Egy kacsamama néhány babájával éppen beúszott alá, én pedig nem éreztem igazságosnak, hogy ők nem kapnak a csemegéből.

Sajnos útban volt a korlát, így kénytelen voltam átmászni rajta, hogy lássam, hol vannak, de arra nem számítottam, hogy elfogy a talaj a lábam alól. Egyetlen pillanatra engedtem el a korlátot, és ekkor hagyott el az egyensúlyérzékem. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de már késő volt.

Repültem, majd zuhantam, végül nekiütődtem a víztükörnek, mely megtört én pedig csak a hullámokat láttam a fejem fölött, ahogy bezárulnak. Az orromon befolyt a víz, mintha egyenesen a torkomig ment volna, a szememet csípte a víz, a kezemből pedig eltűntek a morzsák. A kacsák sehol, én pedig éreztem, ahogy a mellkasom elnehezedik. Mintha összenyomnának a falak, de nem voltak sehol falak!

Emlékeztem anya hangjára, hogy vigyázzak magamra… de ez valamikor régen volt…most csak ez a zöld maszlag létezett mely körül ölelt…

Próbáltam a kezemmel valamiben kapaszkodni, vagy szaladni vagy mászni…de semmi…semmit nem működött…. egyre sötétebb lett…. és egyre kevésbé fájt az orrom… már nem bántották a buborékok….és aztán….

Egyszerre megint kaptam levegőt, de ahogy beszívtam, úgy tört rám a hányinger és a köhögés. Minden benyelt víz egyszerre visszafele kezdett folyni én pedig csak köhögtem és köhögtem és köhögtem, míg a hasam ki nem száradt, és még azután is.

– Rosie! – Jasper átölelt és rázkódott. Azt hiszem sírt. A ruhája, a haja, minden csurom víz..

– Jól vagy Jas? – fájt a torkom, amikor beszéltem, mintha kövek gurulnának benne összevissza…

– Sajnálom! Nekem kellett volna rád vigyáznom! Úgy sajnálom!

– Ne sírj!

A világ kicsit forgott, de Jasper olyan erősen tartott, hogy tudtam, többé nem lehet bajom. Ő vigyáz rám.

Akkor és azóta mindig.

Kivéve egy alkalmat, amikor nem lehetett mellettem, de ez egy másik sztori.

– Ez a srác egy perverz állat.

Nem tudtam vele vitatkozni, tökéletesen egyetértettem vele. Jasper ismerte a srácot, látásból, azt mondta, szintén végzős, de, hogy ekkora állat legyen, azt sosem gondolta volna.

– Ász merre van?  – tettem fel a kérdést csak úgy mellékesen.

– Valami csajjal. Felkapta a vizet és lelépett.

„Valami csajjal” visszhangzott a fejemben, pedig nem kellett volna. Önkéntelenül is elképzeltem egy magas, karcsú istennőt, aki hosszú lábait Ász köré fonja, miközben forró habfürdőt vesznek… és nem, egyáltalán nem zavart, hogy ez a jelenet a Micsoda nő-ből van, a fejemben tökéletesen logikusnak és elfogadhatónak tűnt.

– Mondd csak, egészen pontosan mi történt köztetek? – tette fel a kérdést, én pedig beharaptam az ajkam… Ha most elmondom Jas-nek… akkor talán fuccs a párizsi útnak, vagy legalábbis a jó hangulatnak, de Jas Jas, ha neki nem mondom el, kinek fogom?

– Volt egy… balesetünk…

Ez Nem Tündérmese! (6.)

6. fejezet

Mire elérkezett a várva várt büntetésem második napja, már azt sem tudtam mit csináljak. Becky és Chris leléptek valami képregény boltba, Jaspernek pedig színét sem láttam aznap. Lily nem árulta el Beckynek a mosdós/rókázós/pirulás esetet, vagy ha mégis, akkor az Beck viselkedéséből nem derült ki.

Ha belegondolok, valahol ironikus, hogy mindent megosztok vele, ezt kivéve…Vajon miért pont neki nem merem elmondani?

– Leülnél végre Morgan?

Gondolataimból Gordon tanárnő kérdése rántott ki, az osztályteremből fojtott kuncogást hallottam. Azt hiszem, egy ideje már az ajtóban állhattam.

– Inkább maradnék itt, ha lehetséges– feleltem, mire határozottan egy padra mutatott, és a „leül” parancsszót köpte felém.

Egy átlagos tanterem. Húsz átlagos diák, akik kiakasztották az átlagos tanáraikat és erre a cseppet sem átlagos helyre száműztettek az idők végezetéig. Tök jó film előzetes lenne!

– Pszt. – a mellettem ülő lány kérdőn nézett rám, látszólag nagy erőfeszítésbe került felemelnie azt a szépen kipingált fejét a padról, amin épp szundított – Te mit követtél el?

Felhorkant, majd az ablakra mutatott, amelyet kreatív módon egy karton papír takart el, de még látszott a hiányzó üvegszilánk okozta lyuk.

– Bedobtad?

– Aha. A spanyol tanár mobiljával.

– Brutál.

– Csendet! – kiáltotta el magát Gordon tanárnő, miközben szúrós szemekkel bámult – Füzetet elő, írjatok házi feladatot, vagy tudom is én…

– Tanárnő! Nekünk rajzból aktot kell készíteni. Modellt állna?

A kis pimasz egy Harry Potter típusú szemüveget visel, hosszú fekete haját kontyba fogta, tekintetéből pedig csak úgy sütött a pimaszság, mellesleg srác volt, ha ez a leírásából nem jött volna át.

Az teremben hirtelen csend támadt, mindenki azt várta, hogy a tanárnő hogyan reagál erre a merész felajánlásra, de én nem vártam meg a válaszát.

– Mi lenne ha te állnál ki? – fordultam hátra kihívóan a srácra nézve, aki meghökkent a koránt sem várt támadástól, de hamar összeszedte magát.

– Nem úgy nézel ki, mint aki tud rajzolni!

– Pont te mondod? A szemüveged megsúgja a szavakat, vagy magadtól is tudsz olvasni? – hárítottam a provokációját.

– Ti ketten! – kiáltott fel a tanárnő – Plusz egy óra!

– Az nem lehet! – fordultam felé leesett állal – Nekem deko-köröm van, nem késhetek!

Hangos röhögést hallottam a terem hátsófeléből,  de nem fordultam hátra, csak lehajtottam a fejem a padra. Ezt a cikit! Beismerni hogy a dekokkal vagyok szociális öngyilkosság! Nem azzal ér fel, hanem egyenese az! Főleg itt a rossz gyerekek tárhelyén, ahol mindenki valami hülyeséget csinált… én meg beismerem, hogy a tanár kedvencei, stréberek táborát erősítem.

Az két óra leteltével a többiek szabadon távozhattak, kivéve engem meg a keretest. Amikor Ász elhaladt a padom mellett ledobta a sapkámat.

– Falazol? – kérdeztem.

– Ne hagyd itt a papírt.

– Milyen papírt?

Felvont szemöldökkel nézett rám, majd elröhögte magát. Kifele menet mg előkapta a telefonját és szinte biztos vagyok benne, hogy egy vaku villanását láttam, de mire odakaptam a fejem, már késő volt. Már senki nem volt ott.

– Ti ketten – mutatott rám meg a srácra felváltva a tanárnő – viselkedjetek, fél óra múlva visszajövök, de ha nem lesztek itt, vagy valami hülyeséget csináltok, repültök!

Azzal a lendülettel ő is elhagyta a termet, ami nem volt fair. Ki hallott már olyat, hogy a kapitány elhagyja a süllyedő hajót? Azt hittem, ő kellene az utolsó legyen… Nem mi.. egy árttlan kamasz lány, meg a jópofafiú.

– Hé.

Észre sem vettem, hogy odajött a srác. Most felült a padomra és onnan nézett le rám kérdőn. Egyáltalán nem volt előnyömre ez a felállás, vagy… felülés. Az arcom nagyon is rossz helyen volt… khm. Azonnal felpattantam, és nekidőltem a hátamnál levő padnak, hogy azért mégiscsak legyen valami szemmagasság… khm.

– Mi van? – azt hiszem eléggé flegmának tűnhettem, de mentségemre szóljon, hogy ő jött oda egy „hé”-vel…

– Mi bajod neked velem?

– Mi lenne?

– Belém kötöttél.

– Undorító voltál.

Először eltátotta a száját, majd megfogta a homlokát és elnevette magát. Enyhén oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám.

– Nem értékeled a humorom. – közölte, erre nem volt mit mondani: – Tényleg nem.

A szemöldöke fennebb emelkedett, majd újra visszaállt a normális helyére. Fogadni mernék, hogy simán felhúzza csak az egyiket. AH… bárcsak nekem is menne. Erős késztetést éreztem, hogy megkérjem, mutassa meg, majd tanítsa meg nekem is a trükköt, de nem volt rá időm.

– Jack. – nyújtotta a kezét felém, meglepetésemben felröhögtem, ilyen úriemberi gesztust egy ilyen leharcolt hippitől? Jajj, elfelejtettem megemlíteni, hogy zöld nadrágot és narancssárgacsíkos pólót viselt, úgy nézett ki, mint Bob Marley fiatal korában.

– Rosette – feleltem, és kézfogás helyett belecsaptam a tenyerébe, amin még jobban elcsodálkozott. Ekkor esett le, hogy milyen ironikus a helyzet.

– Jack és Rose, ismerős felállás.

Igen, láttam a filmet, Becky erőltette végig, és igen, nekem is leesett a neveink… meg… ahj.

– Akkor azt is tudod, hogy neked nincs hely az ajtón…

– Te meg, hogy előtte még látlak meztelenül. – rám kacsintott – Csak nem jöttél zavarba?

– Seggfej. – morogtam, majd hátat fordítottam neki, és kutatni kezdtem a táskámban, hideg víz reményében.

– Ne bújj el.

Kirázott a hideg, amint meghallottam, hogy hangja milyen közelről szól. Egyenesen a fülem mellett szólalt meg, és már éreztem is, ahogy keze csípőmre siklik.

– Mit képzelsz?  – kiáltottam fel, és megpördülve lelöktem a kezét. Normális ez? Be vagyunk zárva egy terembe és máris taperolna? Fúj!

Először meghökkent arcképet vágott, mintha felpofoztam volna, azt hiszem, azt kellett volna, hogy tanulja meg, hogy nem fogdosunk csakúgy másokat. Majd elevette magát, és pont ebben a pillanatban lépett be a tanárnő, szúrós tekintettel ostorozva minket. Szó nélkül helyet foglaltunk, és az idő maradék részében némát játszottunk.  

A büntetésem leteltével átvettem a tanárnőtől az igazolást, hogy leültem a büntetésemet, plusz az extra órát fegyelmi problémák és rossz magatartás miatt, majd spuriztam a dekokör székhelyére. A pincében ezelőtt még sosem jártam, de mint kiderült, itt kapnak helyet a különböző raktárok (kihittevolna?) és a kevésbé népszerű szakkörök (kihittevolna?). Benyitottam a lufikép-el ellátott ajtón és szinte beleültem egy srác ölébe, aki elgáncsolt. Még épp idejében kapaszkodtam meg az ajtóban, hogy ne essek el. Döbbenten konstatáltam, hogy pont az ajtó elé le van terítve egy Twister-szönyeg és négy srác éppen azzal játszik. Ők még nagyobb döbbenettel néztek rám, a következő pillanatban a srác, akire majdnem ráestem elvörösödött és elveszítette az egyensúlyát, ezzel ráesve a többiekre, szép nagy kupacot képezve a végén.

Harsogó nevetés járta át a termet. Még én is elmosolyodtam és leguggoltam, hogy a srác szemébe nézhessek.

– Jól vagy?

– Öhm.. i-igen. – felelte habozva. Még mindig vörös volt. Milyen aranyos…Szőke haja kuszán állt, pólója pedig felcsúszott, éppen azt igazítgat zavartan. Kinyújtottam a kezem, hogy segítsek felállni, amit némi gondolkodás után el is fogadott. A többiek méltatlankodva tartották a kezüket, hogy ha már ilyen galibát okoztam, szedjem fel őket is.

– Bocs srácok, de csak annak jár a segítség, akit ledöntök lábáról.

Feleletemet nagy nevetés követte, és az iménti srác ha lehetséges, még jobban belepirult, de annyi lélekjelenléte volt, hogy tarkón vágta a vihorászó heverészőket, akik hamar összeszedték magukat.

– Szia, Aurora Black vagyok. – lépett hozzám egy magas lány, göndör éjfekete haja volt, és akkor keble meg khm… csípője, hogy Ashley Graham-re hajazott egy az egyben, már csak a festék az arcáról a kivágott póló és a hosszú haj hiányzott róla. Az ilyen lányok miatt mindig zavarban érzem magam a hiányosságaim miatt… lapos cici meg zéró fenék… ugyanakkor beinul a vetélkedő énem is… én legalább bele férek a hintába… mint az összes kisgyerek. Lelombozó gondolatmenetem végén kezet fogtam Aurorával, aki mint kiderült a fődekó volt, vagyis ő vezette a szakkört. Sorra rámutatott a teremben lévőkre, és bemutatott nekik. Tizenöt névből négyet jegyeztem meg: Aurorát, Ászt, Jeremy-t (akit fellöktem) és Rosette-t (jajj, ez nem számít, ez én vagyok).  Oké, a név memóriámmal vannak kisebb gondok… tényleg csak kisebbek…

Átadtam Aurorának az igazolásomat, majd helyet foglaltam a terem tulsó végében levő kerek asztalnál, amint az út szabaddá vált a twisterezőktől. A többiek beszélgettek és nevetgéltek kisebb csoportokba verődve, míg Aurora elmesélte, hogy mik az évi tervek, illetve, hogy nagyjából hogyan zajlanak az ilyen ülések. Bár nagyon szerettem volna ráfigyelni, nem tudtam nem észre venni Ászt, aki kócos hajával és laza magatartásával igencsak kivilágított a többiek közül, vagy legalábbis számomra olyan volt mint egy neonfényben izzó cégér. Legnagyobb meglepetésemre nagyon jól beilleszkedett, és úgy poénkodott a jelenlévőkkel, mintha régi jó barátok lennének.

– Rose vállalod?

– Hm?

Meglepetten fordultam Aurora fele, aki ezek szerint még mindig nekem magyarázott.

– Beszállsz a menhely és az otthon programba?

– Persze. Pontosan miről is szólnak ezek? – Aurora megforgatta a szemeit, közben nagyot sóhajtott.

– Az állat menhelyen segítünk be, a hétvégén nyílt napot szerveznek, hogy tudjanak örökbe adni pár kölyköt – a válasz a hátam mögül érkezett, Jeremy személyében.

– Pontosan – nyugtázta Aurora,  – ezt a programot Jer vezeti, így ha bővebb infókat akarsz, vele kell egyeztetned. A másik pedig az idősek otthona, ahol szintén be szoktunk segíteni, általában játékesteket szervezünk vagy filmvetítést, esetleg pikniket.

– Mi lenne ha összekötnénk a kettőt?

Értetlen tekintetük láttán kissé elbizonytalanodtam, és amikor feltűnt, hogy a teremben mindenki elcsendesedett kérdőn néztem körbe… mindenki engem figyelt… tipikus, Rosette mindig hülyét csinál magából…

– Mármint, ha bevinnénk néhány kutyát az otthonba. Azt hallottam, hogy jó hatással vannak a beteg emberekre, miért ne dobná fel az időseket is, ha játszhatnának velük?

– Nem szoktuk összekötni a feladatainkat. Elvégezzük az egészet, ez úgy hangzik, mintha gyorsan le akarnád tudni az egészet. Talán nem füllik a fogad a munkához? Vagy túl zsúfolt a programod?

– Erica! – szólt rá Aurora elképedve, de a lány meg sem rezdült– Még sosem gondoltunk erre, mert minden feladatra pontot kapunk…– fordult felém – és minden évben be kell jelentsük, a tervet, hogy miket akarunk megvalósítani, és minden egyes program … hát, van egy kvóta, és ha összekötnénk két  programot, akkor helyettük valami újat kellene kitalálni, ezért nem foglalkozunk ilyesmivel.

El voltam képedve. Meg voltam döbbenve. Zavarban voltam és mélységes szégyen kerített hatalmába. De nem magamat szégyelltem, nem amiatt voltam zavarban, hogy visszautasították az ötletemet (najó, ez is közre játszott), de ezek voltak a suli üdvöskéi, ők voltak  azok, akik mindent megoldottak, akik mint látjuk, segítettek az embereknek, nekik egyenes útjuk volt egy jó egyetemre, azért mert részt vesznek karitatív tevékenységekben… erre fel néhány nyavalyás pont miatt bingóval helyettesítenék a valódi érintést?

– Tudjátok, azt hittem, ti tényleg tesztek valamit, valami jót. Eddig lenéztelek titeket, de ezek után okkal foglak. Ahelyett, hogy kitalálnátok egy új programot, képesek vagytok lemondani egy összetettről?

– Azt se tudod mit beszélsz! – szökött nekem újra Erica.

– Igaza van….  – a tömegből ilyen és ehhez hasonló hangok csendültek, a terem nem volt az én oldalamon.

– A múzeum önkénteseket keres, akik a nyílt napokon körbevezetik a gyerekeket, és foglalkoznak velük.

Mindenki döbbenten pillantott Ászra, akit ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Kitartóan nézte Aurorát, aki úgy tűnt gondolkodóba esett az új javaslat hallatára.

– Legyen. – felelte végül, – Jer, Rosette beszél az Otthonnal, tied a menhely. Ha összetudjátok hozni hétvégéig, mehet, ha nem, marad az eredeti terv. Ász beszélj a múzeummal. A többiek tudják a feladataikat, ha közbejön valami gikszer tudjátok a telefonszámom.

A csodálkozástól egy percre ledöbbentem, Aurora elintézett mindent, mint egy profi.

– Megadod a telefonszámod?

– Tessék?

– Mert együtt kell leszervezzük… izé… gondoltam, így könnyebben tudunk kommunikálni…

– Jajj, persze. – Jeremy látszólag zavarban volt, amit még élveztem is volna, ha az én arcom is nem égett volna az előzők után.

– Rosette – a nevem hallatán felkaptam a fejem, Aurora szólított, már az ajtóban állt – ilyet még egyszer ne mondj!

Nyeltem egyet, ahogy ott állt, abban a magas sarkúban, a harci szellemmel az arcán, elég ijesztően festett.

– Bocs, mindenkitől. – mondtam, lesütve a szemem.

Jer a vállamra tette a kezét egy pillanatra, majd felkapta a táskáját és kisietett. A többiek is kispuriztak, valaki kezembe nyomta a kulcsot azzal, hogy mivel új vagyok, nekem kell zárnom. Mire észbe kaptam, egyedül maradtam a teremben. 

Ez Nem Tündérmese! (5.)

5. fejezet

Ezt a fejezetet Lilynek ajánlom, róla szól. Sajnálom, hogy csak ennyit tudtam rólad. 

–  Morgan, jól érzi magát? Hall engem?

Lily oldalba bökött, mire értetlenül fordultam felé, ő pedig a tanárra mutatott. Nagyon messze állt. És nehezen fókuszálódott. Olyan elmosódott kis paca volt. Aztán meg rohadt közel bukkant fel.

– Morgan!

– Igen? – kérdeztem meglepődve. De vékony a hangom… kuncogni kezdtem.

– Mi van magával? Tán beteg?

– Kicsit rosszul vagyok… – suttogtam, kezemet a szám elé téve, hogy meg ne zavarjam az órát.

Vajon miért takarta el a tanár a száját? Fáj a feje? Vagy ki akarja tépni a haját?

– Roberts, vigye ki a mosdóba, mielőtt összehányja a termet!

– Igenis.

Kit akarnak kivinni? Miért karolt belém Lily?

– Gyere, Rosette.

– Oké. – egyeztem bele, majd felálltam, de bár ne tettem volna. A szám elé kaptam a kezem. Kurvára forgott a terem. Ki kapcsolta ezt be?

***

– Jobban vagy? – érdeklődött Lily, miután kiadtam mindent, ami bennem volt. Lerogytam a fülkével szembeni fal tövébe, és próbáltam levegőhöz jutni. A hideg fal megnyugtatott, kezdtem azt érezni, hogy élek. Utáltam hányni.

– Igen, köszi.

Lekuporodott mellém, és egy műanyag pohárban vizet kínált. Kiöblítem a számat, majd örömmel fogadtam a felém nyújtott rágót.

– Szakértő vagy? – kérdeztem.

–Hogy hogy?

– Hát… nem ijedtél meg, amikor kidobtam a rókababát, meg van nálad rágó. Mintha, fel lennél készülve rá.

Elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem, én pedig nem kérdeztem. Örültem, hogy a gyomrom kezdett lenyugodni.

– Régóta szeded?

Éreztem, ahogy összerezzenek a kérdés hallatán. Ugye nem arra gondol? Ennyire nyilvánvaló?

– Most próbáltam ki. – feleltem. Lényegében igaz is volt, mert ebből a cuccból most kaptam először, és talán nem volt okos dolog mindkét tablettát egyszerre benyomni. Rémlik is, mintha Duncan egy felet javasolt… de a suliba visszaérve, még mindig nem éreztem magam feldobottnak, csak megalázottnak, gyengének, szerencsétlennek. Így aztán nem akadályoztam meg a másik tablettát, amint beugrott a számba… lehet, hogy rossz ötlet volt. Bár Spanyolon nem volt semmi baj, sőt szerintem brillíroztam, de aztán mateken… nos, ott kezdődtek a bajok.

– Én is kísérletezgettem.

Döbbenten néztem rá.

– Drogozol?

– Nem hiszem, hogy túl sok jogod volna elítélni – az éltől a hangjában megszeppentem. De persze igaza volt, nem ő lett rosszul az óra közepén, és nem őt kellett elkísérni a klotyóba… Azt hiszem, hivatalosan is egy roncs vagyok.

– Igazad van, és értékeld, kérlek, mert ritkán ismerem el.

Kuncogni kezdett, majd a vállamra hajtott a fejét.

– Erről még senkinek sem beszéltem, de néhány éve… hát, kipróbáltam ezt-azt. Először egy bulin próbáltam ki, és annyira jó volt! Lebegtem és minden színkavalkád volt és annyira gyönyörű volt, és nem emlékeztem semmire, csak a pillanat létezett… – a hangja vágyakozóan csengett, én pedig felsóhajtottam. Pontosan tudtam, miről beszél.

– De egy nap, a barátom túladagolta magát. Én találtam meg. Szörnyű volt, el nem mondhatom mennyire, de nem olyan mesébe illően, hogy meghalt és sírunk. Hanem szörnyű volt, ott feküdt, a saját hányadékába fulladt bele. Az a bűz…– ökölbe szorította a kezeit, gondolom még mindig elborzadt az emlékképtől – Nem volt rossz gyerek, nem volt rossz élete, csak szeretett repülni… Mindig ezt mondta. Nem volt kemény drogos, csak néha egy-egy kicsit… Ijesztő volt, mert tudod, én is járhattam volna így. Sokkal többször szívtam, mint ő… Szóval csak azt akarom mondani, hogy ne csináld… mert az ember azt hiszi… azzal áltatja magát, hogy nem fogja túlzásba vinni, hogy csak egy kicsit… de igazából sosem áll le… és hidd el, semmi szép nincs a halálban... egyik percről a másikra egy érző, lélegző lényből egy romhalmaz leszel. Egy összetört hányadékban és vizeletben fekvő hulla…

***

Őszintén megijesztett Lily. Ahogy mondta, az arca tele volt érzésekkel… na jó, ez hülyén hangzik, de egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni. Az ajka remegett, a hangja el-elcsuklott, a szeme a semmibe meredt, mintha nem is velem lett volna, hanem egy rémálomba ragadva… Ijesztő volt, és valahol nagyon szomorú, hogy azt kellett látnia, amit. Soha nem beszélgettem el különösebben Lilyvel, mindig is olyan távolinak éreztem, mintha sosem lenne igazán ott, ahol… néha együtt buliztunk. Ő az a fajta lány volt, aki mindenkivel jóban van, aki mindenkit szeret, de csak egy kicsit, viszont sosem szán annyi időt egy emberre, hogy megismerje. Ő volt mindenkinek a barátja, és senki sem utálta, mert senki sem ismerte igazán. Érdekes lány volt Lily, néha irigyeltem, amiatt, hogy mindenkivel jól kijön, de aztán rájöttem, hogy éppen emiatt nincsenek is állandó, vagy igazi barátai, akikkel mély dolgokról beszélgethet. Vajon egyedül érezte magát? Nem volt magányos? Akkoriba ezek a gondolatok csak halvány körvonalak voltak, és sose jutottam el odáig, hogy megkérdezzem tőle, nem-e akar beszélgetni. Ez volt az első eset, hogy megnyílt nekem, én pedig úgy érzem nem értékeltem eléggé, nem figyeltem rá eléggé, nem vettem észre, hogy titokban még mindig szenvedett, és nem kérdeztem rá, hogy mi a baj, nem kérdeztem meg, hogy mikor és hogyan kezdődött az egész… Talán ha rákérdeztem volna, akkor kiderül, hogy igazából magányos volt, hogy sosem voltak igazi barátai, csak bulitársai. Talán rájöttem volna, hogy csak beszélgetni akar, kiadni magából a sok bánatot, amit hordozott, és ami szép lassan megfojtotta.

Tudom, így utólag könnyű okosnak lenni, de ha üzenhetnék az akkori önmagamnak, azt üzenném, hogy jobban figyeljen oda az emberekre körülötte, mert sosem tudhatja, kinek az életét menti meg egy kedves szóval, egy baráti öleléssel. Mindenki életébe belép előbb-utóbb egy Lily, akit érdemes megmenteni, akit érdemes szeretni, mégha ő nem is hiszi el magáról. Mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy igaz barátokra találjon, nem mindenki tud könnyen alkalmazkodni, vagy beszélgetéseket indítani.

Az én Lilym egy kedves, gyönyörű lány volt, aki talán sosem gondolkodott el azon, hogy vannak-e igazi barátai. Talán boldog volt az életével, talán később változott meg valami… de az én Lilym öngyilkos lett, sok sok évvel később, én pedig az újságban láttam a képét, és a szívem szakadt meg, mert én ismertem azt a lányt. Az a lány ott kuporgott velem egy régi iskola mosdójában, míg jobban nem lettem, az a lány fogta a hajam, amikor szükségem volt rá, és az a lány sosem adta aki a titkomat senkinek, nem szólt se a szüleimnek, se a  tanáraimnak, mert én megkértem, helyette az a lány annyit kért, ne csináljam többé. Az a lány megmentett, nem hagyta, hogy elvegyem magamtól a jövőmet. És én már sosem köszönhetem meg annak a lánynak.

Ismertem egyszer egy lányt, akinek az életemet köszönhetem, hogy nem tévedtem rossz útra…

Ismertem egyszer egy lányt, aki ma már nincs…

Ismertem egyszer egy lányt, akire nem figyeltem eléggé oda…

Ismertem egyszer egy lányt, akiről a nevén kívül nem sok mindent tudtam…

Ismertem egyszer egy lányt, akinek nem tudtam segíteni…

Ismertem egyszer egy lányt, akinek ma ezzel a fejezettel emléket állítok.

Ha te is ismersz egy lányt, egy Lilyt, akkor szánj rá időt, barátkozz vele, kérdezd meg, hogy van, ne hagyd, hogy az én Lilym sorsára jusson. 

Ez Nem Tündérmese! (4.)

4. fejezet

Még a nap sem kelt fel, de az én szememből már rég kiszökött az álom. Becky békésen hortyogott mellettem, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni őt is, így hát amilyen óvatosan csak tudtam, kimásztam az ágyamból, és találomra elvettem pár ruhadarabot a szekrényemből, majd a fürdőbe masíroztam. A tükörbe nézve egy kialvatlanságtól fekete-karikás szemű lányt pillantottam meg, akinek a haja a szélrózsa minden irányába meredezett.

Lustán nyúltam a fogkefém után, és minden mozdulatomat jó alaposan, megfontoltan végeztem. A francba, ez így nem lesz jó!

Ahányszor csak behunytam a szemem, az elmúlt éjjel, az apámat láttam magam előtt, ahogy annak az anorexiás szukának a szájába mászva áll a folyósón. Még a hideg is kirázott! Undorító! És akkor még ott van Ász is... Beharaptam a számat, hogy elfojtsam azt a bugyuta mosolyt, ami megjelent az arcomon, ahogy újra felidéztem a tegnap történteket… mentol íze volt…Nem! Nem fantáziálhatok róla! Francba, francba, francba! 

– Többé ne mondd azt, hogy nincs hozzád közöm!

Ujjamat a számhoz emeltem, még mindig éreztem azt a bizsergést, amit tegnap. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és észrevettem, hogy bár már összeforrt a seb, azért elég szépen meg van dagadva a helye, és vörösebb is a kelleténél... Szerencsére az arcomról már eltűnt a pofon nyoma... de az emlékeimből még mindig nem tudtam kitörölni. Helyreraktam a fogkefémet, és éppen a hajkefém után nyúltam, mikor megpillantottam az ollót mellette.

***

– ROSETTE! 

Becky hangjára összerezzentem, majd gyorsan megpördültem, kiejtve az ollót a kezemből. Barátnőm elképedve, tátott szájjal bámult rám.

– Mit művelsz?  – kérdezte, hangja ijedten csengett, én pedig csak vállat vontam, majd lehajoltam és felvettem az imént leejtett eszközt.

– Kifestem a szobát, nem egyértelmű? – feleltem gúnyosan.

– Miért vágod le a hajad? Hiszen imádod! – pillanatok alatt felocsúdott és már ott is termett mellettem, kiragadva az ollót a kezemből.

– Add vissza! – nyúltam utána, de ő egyet hátralépett.

– Nem!  – mondta határozottan. Olyan dühösen nézett rám, hogy homlokán ráncok jelentek meg.

– Így mégsem maradhatok. – mutattam a félkész művemre. Jobbról a hajam nagyjából a vállamig ért, balról pedig még a derekamig. Egy ideig farkasszemet néztünk, némán, végül Becky sóhajtott, és bólintott.

– Hozz egy széket, majd én megcsinálom.

Hálásan néztem rá, és már szaladtam is. A fürdőből kilépve egy aprócska folyósóra érkeztem, innen jobbra helyezkedett el a konyha, balra pedig a nappali, ahonnan kijárat nyílt a többi helyiséghez. A konyhából ugyancsak nyílt egy ajtó az előszobához. Az egész lakás egy labirintus volt, szobákkal és folyosó hálózatokkal, valamiért szerettem ezt a rendszert a régi házunkhoz képest. Mióta beköltöztünk ebbe az apartmanba, megváltozott az életem, bár elsősorban nem a lakásváltás volt az oka, hanem, hogy az életem fenekestől felfordult, mióta anyám vált az egyedüli pénzkeresővé a családban. Ugyan apa havonta fizetett tartásdíjat, de azt félretettük az egyetemi tanulmányaimra. Eleinte anya el sem akarta fogadni a pénzt apától, megalázónak tartotta, amit meg is tudok érteni, végül pedig ebben a megoldásban egyeztek ki. Sajnos anyát a munkája más városba szólította, így meg kellett tanulnom önellátónak lenni, mert nem akartam bébicsőszt... szépen is nézett volna ki, ha egy tizenhét éves lány mellé dadust fogadnak... Szerencsére Becky elég sokszor alszik itt, szinte már neki is ez az otthona, habár a szülei szívesen látnának engem is, mi valahogy jobban szeretjük, hogy van egy kis kuckó, ahol mindketten elbújhatunk a felnőttek szeme elől.

– Itt is vagyok – jelentettem, mikor visszaértem a fürdőbe.

– Nem szeretnéd elmesélni, hogy mégis mi vett rá, hogy ezt műveld magaddal?

– Ugyan, ugyan. – legyintettem, majd megpördültem – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem sikerült jól?

Becky válaszra sem méltatott, én pedig a tükörből vizslattam, szomorúnak tűnt, de szavához hűen vagdosta a hosszú tincseket.

– Csak változtatni szerettem volna. – mondtam könnyedén, de a hangom elcsuklott – Megint minden a fejetetejére állt, és ... én már nem akarok ugyanaz a személy lenni, aki voltam, és azt hiszem ezt legjobb külső változásokkal kezdeni. – nyeltem egy nagyot, majd folytattam – Tudod, már nagyon régen nem láttam apát, de rájöttem, hogy az a férfi teljesen megváltozott, már nem az a kedves mosolygós Mason Morgan, akit én ismertem. Úgy viselkedik, mint egy esztelen kamasz... a folyósón nyalja-falja Plasztikot, és azt hiszi, hogy ez rendben van, de közben ez nem helyes, sőt gyomorforgató!

– Ne mozogj! Nem akarlak megvágni. – figyelmeztetett Becky. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy reszketek, ezért megpróbáltam elnyomni.

– Bocsánat. – húztam el a számat – Ez az egyik bajom, hogy önkéntelenül is zokogni kezdek, ha csak eszembe jut... és ezt utálom! Nem akarok ilyen lenni, és eddig nem is volt baj, de most... – elhallgattam, mert nem találtam a szavakat, amik helyesen leírhatták volna az érzéseimet.

– Most megjelent Ász. Megint?

– Igen. – sóhajtottam – És minden szokás szerint a fenekestől felfordul, ha a közelemben van.

 – Mondd csak, igazából miatta akarod megváltoztatni a hajad? – hangja úgy hatolt az elmémbe, mint kés a vajba, mint horog a hal szájába, mint  fény a sötétbe. Nem. Nem lehet! Nem akartam megint tőle függni, nem akartam, hogy hatással legyen rám! De mi van, ha Beckynek igaza van. Menekülni akarok, megint? Miért? Miért történik ez meg megint?

– Nem!  – jelentettem ki határozottan. – Csak...

– Most magadnak is hazudsz, ugye tudod? – megragadta a vállamat, és megpuszilta az arcomat – Kész is vagy.

– Köszönöm! – szorosan hozzábújtam, ő pedig kedvesen átölelt, nem faggatózott, még csak nem is kérdezett. Valahol mélyen bent, én is sejtettem, hogy nem mondok igazat, de még nem álltam készen arra, hogy beismerjem az érzéseimet.

– Na jó, megyek felöltözök. – pillantott az órájára, miután elengedtem – Te addig főzz kávét! – tapsolt kettőt, én pedig szalutáltam majd felkapva a széket kisétáltam a konyhába, ahol szabadjára eresztettem a fantáziámat, és csodás műalkotást rögtönöztem Beckynek, amit meg is örökítettem a telefonommal, hogy majd később Jaspernek is elbüszkélkedhessek vele.

Bekapcsoltam a rádiót, a híreket hallgatva reménykedni kezdtem, hogy a mai esős idő miatt talán bezárják a sulit, így nekem nem kell részt venni a mai hivatalos első dekó-gyűlésemen, de valahogy a fránya időjós nem akart boldoggá tenni... bekaphatja!

Sóhajtva, és borzasztóan szomorúan dobtam össze két szendvicset: egy vegát Beckynek egy extra baconöset magamnak, majd kisepertem a fürdőből a padlón heverő tincseket. Megfájdult a szívem, ahogy rájöttem, hogy milyen sokat vágtunk le. Csak ekkor szántam rá magam, hogy vessek egy pillantást a tükörre. A vállamig ért. Nagyjából. Rövid volt és egyenes. Furcsa. Már nem néztem ki hercegnőnek, sem gyönyörűnek, inkább egy vad drogosnak. Már csak pár piercing hiányzott az arcomról. Miért is ne?!  Elvégre változni akartam, vagy mi! Tetoválásom már úgyis van, az ajak- vagy szemöldök gomb még belefér, nem igaz?

– Min merengsz ilyen nagyon? Csak azt ne mondd, hogy még rövidebbet akarsz? – Becky hangja rántott vissza a valóságba.

– Dehogyis! – tiltakoztam rögvest, majd kidobtam a kukába a hajam maradékát, ő pedig nevetve ment a konyhába.

– Mégis hogy a francba rajzoltál egy egyszarvút ebbe? – kiabált ki, biztosan megtalálta a bögréjét.

 – Szép ing!  – jegyeztem meg, mikor leültem mellé az asztalhoz – Nekem is van egy hasonló.

– Öhm... nos ... – kacagott Becky, az ablakon kibámulva.

– Ez az enyém? – kerekedett el a szemem – Ezt nem hiszem el! – kiáltottam dühösen, Becky megszeppenve nézett rám.

– Bocsi, nem hoztam cserecuccot, és...

– Nem létezik, hogy neked jobban áll, mint nekem! – bosszúsan csaptam az asztalra – Cseszd meg, Rebeca!

Végül nevetésben tört ki, amit nem tudtam mire vélni. Egyszerűen igazságtalanság volt, hogy rá minden remekül passzolt!

– Mosolyogj! – kaptam elő a telefonomat – Meg akarom a pólóm emlékét őrizni, ha már úgysem kapom vissza.

– Kezdem azt hinni, hogy túl sok fotót készítesz! – rázta a fejét rosszallóan – Ígérd meg, hogy nem lövöd fel sehova!

– Ugyan, hova gondolsz? – kérdeztem nevetve, miközben megnyomtam a KÜLDÉS gombot.

– Gyanúsan mosolyogsz. – vonta össze a szemöldökét Becky – Mit műveltél?

– Tényleg! – csaptam a homlokomra – Még nem is mondtam, Plasztik panaszt tett ellenem, hogy „ördögien vigyorgok” – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – El tudod te ezt képzelni?

– Igen, nagyon is.

– Hogy tudod ezt ilyen komolyan mondani? – csattantam fel, biztos voltam benne, hogy viccnek szánta, de nekem szinte soha nem sikerült ilyen jól adni a komolyat.

– Mert így van. – felelte nyugodtan. Na, ekkor már el kezdtem gondolkodni, hogy talán valóban gonosz arcom van...

– Nem is! – pattantam fel nyávogva, majd kikaptam a bögrét a kezéből.

– Hé! – nyúlt utána morcosan, de én már ki is öntöttem a maradék löttyöt.

– Indulnunk kell! – álltam meg előtte csípőre tett kezekkel, mire reményvesztetten lesütötte a szemét.

– Tényleg ördögi vagy!

– Ha már így alakult, akkor megmutatom neki, hogy milyen az, ha igazán gonosz vagyok!

– Ez a pöttyös-fodros póló nem igazán ezt hangsúlyozza ki... – csóválta a fejét. Kérdő pillantásom láttán az egész alakos előszobai tükör fele mutatott.

Igaza volt, de ezt soha nem fogom hangosan kimondani. Hófehér fekete pöttyös blúz és fekete szoknya volt rajtam. Túl jókislányos az új hajamhoz.

– Mennyi időnk van még? – pillantottam rá kérdőn.

– Attól függ, hogy be akarsz-e menni az első órára. – ingatta a fejét. – De szerintem a töri hanyagolható.

– Remek észrevétel, kedves Watson. – nevettem, és tényleg majd belefájdult a hasam abba, hogy szegény Plasztikot meg kell fosszam a jelenlétem nyújtotta örömöktől, de  most fontosabb dolgom volt, dögös akartam lenni és erős.

– Ez egy új kezdet lesz! – jelentettem ki határozottan, és már el is tűntem a szobámban.

Egy órával később a szekrényem tartalmának fele a földön hevert, a másik fele pedig az ágyamon, de sikerült találni olyan cuccokat, amik ezt mondták, „Jobb, ha nem kötsz belém, mert megbánod”, vagy legalábbis valami hasonlót. Nem akartam fekete lenni, de azért nem vetettem el a sötétebb színeket: végeredményként sötét farmerdzsekit, és szürke sapit kaptam magamra, utóbbi szépen kihangsúlyozta a hajam vad vörös színét, amit egy új samponnal vittem fel. A világos rövidnacimat, fekete csőfarmerre cseréltem, hála a rossz időnek, és a fehér toppomat is krémszínű pulcsira váltottam.

Becky talált vérvörös rúzst és mélyfekete szemhéjtust, amikkel pillanatok alatt átvarázsolt, azt hiszem egy idő után elkezdtem kinézni valahogy. A piercinges terveimet átraktam egy későbbi időpontra, mert most megint késésben voltunk.

Szerencsére a kedves taxi sofőr a legrövidebb úton száguldott velünk a suliba, és bár most inkább éreztem magam „rossz kislánynak”, mégis be akartam érni, mert kíváncsi voltam az emberek reakciójára.

Azt hiszem, sikerként könyvelhetem el a „Hű, de dögös vagy”, „Vadító a hajad” és hasonló kaliberű beszólásokat, még a matektanárunk is megdicsérte az új frizurámat, mondván „Sokkal felnőttesebb vagy így, remélem ez a további magatartásodban is megmutatkozik majd.”, én pedig mosolyogva bólogattam.

A harmadik óra utánra beszéltünk meg találkát Jasperrel a hátsó udvaron, így mikor kicsengettek végre, megöleltem Beckyt, és a tűzlépcsőn leszaladtam. Nyikorgásától rám jött a frász, ezért az utolsó fordulónál átugrottam a korláton, hogy minél hamarabb szabaduljak tőle. Én értem hamarabb a megbeszélt helyre, ami rossz fordulat volt, tekintve a hideg szelet, amely folyamatosan a dzsekimet próbálta letépni rólam, de ennyit bőven megtehettem érte.

Imádtam Jaspert, ő volt a legrégebbi barátom. Szinte együtt nőttünk fel, mikor még a régi házunkban laktunk, boldog békeidőkben. Szóval Jasperrel szomszédok voltunk, ő a nagymamájával él, Mrs. Wagnerrel, a kémiatanárnőnkkel, ugyanis a szülei már nagyon régen autóbalesetben elhunytak, de szinte nem is emlékszik rájuk. Pár éve kezdett el fotózgatni, mondván, „Nem akarok többé semmit sem elfelejteni, ezért vettem meg Maggiet, vele bármit megörökíthetek”. Maggie a fényképezője, egy ablakreflexes, vagy valami hasonló szerkentyű, amellyel elképesztően szép fotókat lő, csak általában nem kérdezi meg a modelljeit, hogy beleegyeznek-e, hogy lencsevégre kapja őket. Ha engem kérdeznek, simán rávágom, hogy lesifotós, nem egyszer fogták már le szegényt emiatt a zsaruk. Végül kapott egy kártyát, amely feljogosítja, hogy az ország bármely pontján fényképezhessen, és természetesen felkapta az egyik legnagyobb újság is, így profi riporterek mellett gyakorolhatja a hobbiját, szinte minden héten megjelenik néhány képe az újságokban. A kis mázlista már most rohadt sokat keres, de a legeslegnagyobb álma, hogy a New York Times-nak fotózhasson. Biztos vagyok benne, hogy menni fog neki!

Oldalról egy éles villanást pillantottam meg, ami rögtön kidobott a gondolataimból. Naná, hogy Jas volt az, nyakában az elmaradhatatlan fotós azonosítója.

– Cseszd meg! – kiáltottam rá nevetve, majd nekifutásból a nyakába vetettem magam, de akárcsak Becky, ő is megtanulta, hogy erről nem lehet engem leszoktatni, így könnyedén elkapott.

– Egyszerűen imádom az új hajad! – mondta ámulva, miközben néhány tincset finoman végigsimított – Bombasztikus vagy!

– Fogd be, – szóltam rá, majd jó erősen vállba bokszoltam, hogy ne csak üres szavak legyenek – inkább mutasd a képet, kíváncsi vagyok!

Nem viccelt, tényleg nem nézek ki rosszul az új szerelésemben, bár egy kicsivel több mosolyt elbírt volna az arcom, de arról kedvenc barátom mindig gondoskodik, szóval nem kell aggódnom.

– Szóval, mesélj, mi az a sürgős dolog, amiről beszélni akartál? – tértem rögtön a tárgyra, mert az idő pénz, nekem pedig lassan órára kellett mennem. Jócskán megváratott.

– Csak nem le akarsz rázni? –hangjában enyhe csalódást véltem felfedezni, ezért próbáltam menteni a menthetőt.

– Izgatottnak tűntél, és mivel képtelen voltál várni estig, hogy rendesen leüljünk, arra következtettem, hogy fontos dologról van szó.

– Igaz.

Az egyik percben még kedvesen mosolygott rám, a következőben pedig már komor maszk csücsült az arcán, amitől enyhén szólva is megijedtem. Mi a franc történhetett? Arra gondoltam, hogy nyert a lottón, vagy barátnője lett, mikor felhívott, de kezdtem kételkedni benne, ahogy telt az idő.

– Mondd már! – sürgettem.

– Kiállítják a képeimet a Louvre-ban!

Pislognom kellett párat, mire megértettem, hogy mit is mondott: Franciaország legnagyobb, sőt egész Európa leghíresebb múzeumában láthatom viszont a képeit!

– Úristen! – kiáltottam boldogan, és újfent karjai közé vetettem magam, mire végre ő is elmosolyodott – Fantasztikus vagy! Mondtam, hogy sokra viszed, ha végre nem csak engem bombázol a lencséddel!

– Még mindig nem tudom elhinni. – felelte nevetve.

– Ezt azonnal meg kell ünnepelnünk!

– Naná, két hét múlva repülünk Párizsba. Te is jössz velem! – jelentette ki vigyorogva, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hogy még jobban fokozza a helyzetet, előkapott egy első osztályra(!) szóló repülőjegyet, és egy VIP feliratú kártyát, amivel biztosította a bejutásunkat a kiállításra, és az azt követő bulira.

– Hogy mi?!

– Meghívtak a kiállításra, és kaptam két plusz jegyet. Az egyik a tied, ha szeretnéd. – felelte lassan, tagoltam,  hogy fel tudjam fogni.

El se hiszem, esélyt kaptam rá, hogy a világ divatfővárosába menjek!

– Most csak szívatsz! – vágom rá kapásból, de ő nemet int – Akkor álmodom! Csípj meg! NEM GONDOLTAM KOMOLYAN! – a fájdalomtól felsikítottam és arrébb ugráltam, hogy kartávolságon kívülre kerüljek.

Néhány sulistársunk értetlenül pillantott felénk, de nem nagyon törődtem velük, mert az agyam még mindig vadul kattogott.

– Komooooooooooooolyan? – kérdezem újra, erősen artikulálva.

Jasper szemforgatva bólintott.

– Igen! Tudtam én, hogy mér’ tartalak!

– Khm... remélem, rosszul hallottam?! – húzta el a száját rosszallóan, én pedig angyali mosolyt öltöttem és szorosan átöleltem – Szóval, jössz?

Kissé eltolt magától. Fél szemöldökét magasra húzta, amire én mindig is irigy voltam. Most komolyan, nem király dolog, ha a szemöldököd külön táncot jár? Én soha sem tudtam külön mozgatni őket, ezért mindig is csodáltam az embereket, akiknek ez sikerült.

– Ezt kérdezni kell? – méltatlankodom, csípőre tett kézzel.

– Igaz. – értett egyet velem, majd megfogta a kezem és az épület belseje fele kezdett húzni. A meglepetéstől hirtelen mozdulni sem bírtam, de ahogy megéreztem az első cseppet, máris sprintbe kapcsoltam át.

– Mondtad már Beckynek? Tuti odáig lesz az izgalomtól! – lelkendeztem tovább.

– Még nem, először neked akartam elmondani, de este elmondom a többieknek is.

– Várj csak... – ekkor esett le, hogy valami nem úgy történik, ahogy elképzeltem – ha Becky-t is meg akarod hívni, akkor miért mindenki előtt teszed, nem félsz, hogy Christ kiakad?

Kérdő tekintetem láttán félrenézett.

– Nem is hívod el Beckyt. – mondtam ki helyette, ő pedig bólintott –De akkor engem miért? – csúszott ki a számon.

Hitetlen tekintete láttán elszégyelltem magam. Hát persze, nem hívhatta el Őt. Jasper bele volt zúgva Beckybe, állítása szerint csupán tetszett neki, és randira akarta hívni, mikor Chris közbelépett, és elcsavarta a barátnőm fejét. Ez a második dolog, amit nem szeretek a srácban, azon kívül, hogy állandóan Mary-nek hív. Becky soha nem szerzett tudomást erről, bár én el akartam mondani, és észhez téríteni, de Jas szigorúan megparancsolta, hogy nem tehetem meg, így hallgattam, mint pillecukor a forró csokiban. Valahol szomorú volt, hogy a legjobb barátom és a legjobb barátnőm nem teljesíthették be a nagy könyvben megírt szerelmi történetüket, és nem egyesülhette a boldogságban!

– Nézd – jutott hirtelen eszembe a reggeli alkotásom, amit feltétlenül meg akartam mutatni a művész barátomnak.

– Hű, egyre jobb vagy, nem hiába tanultál a legjobbtól! – ezúttal ő szólta el magát, és szinte azonnal el is sápadt.

– Semmi baj. – szorítottam meg a kezét, de ő csak a fejét rázta.

– Nem erről van szó. – dühösen csapott a homlokára, amitől göndör fürtjei repkedni kezdtek össze-vissza – Tudod, említettem, hogy két jegyet kaptam... – mondta félve, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

– Mondd, hogy nem neki!  – kértem, bár tudtam, hogy hiába, ha már megtörtént, akkor nem lehet nem megtörténté tenni.

– De, Ásznak adtam a harmadik jegyet.

– Oké, végülis nem gond – erőltettem mosolyt magamra.

– De ugye nem akarod visszamondani? – kapta el a karomat Jasper, mikor felléptem az első lépcsőfokra. A csengő éppen akkor szólalt meg, amikor válaszra nyitottam a számat, így meg kellett várjam, hogy elhallgasson.

– Szeretnék menni Párizsba – biztosítottam – és nem lesz gond, nem utáljuk egymást.

Ha ő tudná, hogy éppen tegnap csókolt meg az a szemétláda...

– Köszönöm! – gyorsan megölelt és már szaladt is órára.

Jas végzős volt, akárcsak Ász, a különbség köztük (az egyik a sok közül), hogy Jasper bejárt rendesen órákra.

Soha nem gondoltam volna, hogy kémiára sietve, a lépcsőfordulóban szó szerint összeütközöm az egyetlen személlyel, akiről nem tudtam eldönteni, hogy elásni szeretném, vagy megölelni.

– Aú! – nyögtem fel panaszosan, mikor nekem jött. Halvány cigifüst lengte körül, ami mindig elbódított.

– Mit csináltál a fejeddel? – kérdezte köszönés nélkül, mély, karcos hangon. Kirázott a hideg tőle.

– Nekimentem vele egy baromnak – feleltem flegmán, és kikerültem, hogy otthagyhassam. A hely súlyosan üres volt, és nem szerettem volna tovább kettesben maradni vele, túl intim volt ez a csend.

– Miért vágattad le a hajad? És mi ez az erős smink? Mióta használsz ennyi szart? – faggatott tovább, elkapva a karomat, hogy maradásra késztessen.

– Semmi közöd hozzá! – jelentettem ki durván, miközben megpróbáltam kiszabadulni ujjai börtönéből.

Szemei villámokat szórtak, ahogy újra végigmért, majd erősen a falnak nyomott, teste az enyémnek feszült, olyan helyeken, ahol nem kellett volna. Légzésem szinte azonnal akadozni kezdett, elkapta mindkét karomat és a falnak szegezte a fejem felett, moccanni sem bírtam. Tekintete vad volt, nem hagyott szabadulni, fogva tartott, mint a kígyót a síp.

– Eressz el! – parancsoltam rá, de ahogy meghallottam a hangomat, szinte elsüllyedtem szégyenemben: gyenge volt és sóhajszerű. Még a végén azt szűri le ez az állat, hogy élvezem a helyzetet, pedig nem!

– Töröld le ezt az ocsmányságot az arcodról. – parancsolt rám olyan halkan, hogy a hideg futkosott a hátamon, erélyes volt, mégis ijesztő.

– Miért? – kérdeztem ingerülten – Semmi közöd hozzá!

Arca veszélyesen közeledett az enyémhez, egy kézzel markolta a csuklóimat, míg a másik kezével végigsimított a fenekemtől a csípőmig, majd egyre fennebb, míg el nem érte az arcomat. Ujjai nyomán égni kezdett a bőröm, még a sok ruhán át is éreztem őket. Testem minden egyes porcikája megfeszült, ajkaim szétnyíltak, egyre szaporábban vettem a levegőt.

A francba!

Óvatosan kisimított egy kósza tincset a hajamból, majd olyan közel hajolt, hogy meleg leheletét éreztem az arcomon. Reflexszerűen lehunytam a szemem, és élveztem a sötétséget, mely betemetett. Vártam, hogy ajkaink összeérjenek, és eltöltsön a jóleső elektromosság, de semmi sem történt. Mikor kinyitottam a szemem, megpillantottam a gonosz mosolyát, azt a kegyetlen de mégis vonzó fajtát, amit csak nagyon ritkán vett elő, mikor kínozni akart.

Szadista állat!

– Szeretnéd, hogy megcsókoljalak? – kérdezte halkan.

– Nem! – vágtam rá.

– Biztos vagy benne? – fejét lehajtotta, száját pedig nyakamra tapasztotta, és megcsókolt azon a ponton, amiről tudta, hogy a gyengém. Önkéntelenül összerándultam, lábaimat összeszorítottam, és fejemet a plafon fele fordítottam. Tűzforró volt a szája. Azonnal libabőrös lett az egész testem.  

– Eressz el... – suttogtam megadóan.

– Szedd le ezt a szart az arcodról. – motyogta a vállamba.

Valahogy a felsőm nyaka túlságosan lecsúszott, ő pedig finoman beleharapott a vállamba. Erősen össze kellett szorítsam a fogaimat, nehogy olyan hangokat adjak ki, amiket nem illendő egy iskolában, de főleg nem olyan helyen, ahol bárki felbukkanhat.

– Jól van. – adtam be a derekam – De ehhez akkor sincs közöd.

Egy hirtelen mozdulattal visszarántotta a felsőmet a helyére, majd a szemembe nézett, mélyen, én pedig bosszúsan mégis megtörten viszonoztam.

– Ne mondd ezt többé! – bár kérésnek hangzott, tudtam, hogy igazából követelés.

Eleresztette a karomat, és lekapta a sapkát a fejemről, majd a zsebébe csúsztatta.

– Hé! – kaptam utána, szinte egyből magamhoz tértem – Add vissza!

– Találkozunk az elzáráson. – lépett el mellőlem, és lefele indult a lépcsőn, én meg álltam fent egyedül és dühösen dobbantottam – Ha addigra eltűnteted azt a förtelmet, visszakapod! – kiáltotta még hátra.

Vesztettem. Tudtam, nagyon jól. Utána szaladhattam volna, és körbeugrálhattam volna, mint egy kiskutya, de azzal csak őt szórakoztattam volna, plusz még meg is aláztam volna magam, az pedig nem az én stílusom volt. Nem volt túl sok lehetőségem, meg kellett szabadulnom a sminkemtől, amivel annyit bajlódtunk...

– Mégis mi a francot csinálok? – kiáltottam fel hangosan, majd rögtön a szám elé kaptam a kezem, ahogy tudatosult bennem, hogy a folyosóra léptem. Gyorsan bedobtam egy hátraarcot és leszaladtam a lépcsőn, időt sem hagyva a tanároknak, hogy esetleg utánam szóljanak. Ahogy kiértem az épületből, megcsapott a hűvös szél. Az ember azt gondolná, hogy márciusban azért süt a nap vagy legalábbis meleg van, de ehelyett, szakadt az eső és villámok cikáztak mindenfele. Néhány hangosabb mennydörgésnél összerezzentem, de tovább szaladtam, egészen addig, míg a lábaim fájni nem kezdtek.

Utáltam Alarick Sasthornt! Minél messzebbre akartam kerülni tőle! De ez... bonyolult volt. Nem menekülhettem el, de a karjába se vethettem magam.

Az emberek utánam kiabáltak, ahogy átfurakodtam a tömegen, de minden egyes sértés lepattant rólam, már máshol jártam.

– Biztos itt hagyhatlak? – kérdeztem anyától ezredszerre.

– Rosie, menj csak,– tette a vállamra a kezét Adrianna, anyu barátnője – mi egy jó kis csajos Karácsony-estét csapunk anyukáddal.

Finoman az ajtó fele taszított, én pedig hagytam magam. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer visszafordultam: – Érezzétek jól magatokat!

Nehezen hagytam egyedül őket, tudva, hogy anya teljesen összetört, de tudtam, hogy Ade vigyáz rá, jobban, mint ahogy én valaha is tudnék, szóval ez így rendben kell, hogy legyen. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mitől rettegek jobban: attól, hogy egyedül hagyom őket sok-sok üveg Jackkel, vagy, hogy Ásszal töltöm a mai napot...  

Két nap telt el, mióta találkoztam vele. Mikor aznap éjjel hazaértem, a házunk fájdalmasan csendes volt, a konyhában a föld tányértörmelékekkel volt tele és az egyik ablak betörött, a bárszekrényt szinte teljesen kifosztották. Anya a kanapén aludt, körülötte üres vodkás üvegek és chipses zacskók. Még soha nem láttam ilyennek, egyszerűen… ő nem az a fajta volt, aki kitombolja magát, ő az volt, aki kompromisszumot köt, aki csendesen szenved, aki nem mutatja ki az érzelmeit, most meg… Ó, Istenem! Elmondani nem tudom, milyen szánalmas látványt nyújtott! Soha, SOHA többé nem akartam így látni! Hogy tehette ezt apa? Egyszerűen lelép valami jöttment kurvával, minket meg csak így itt hagy? Volt egy életünk! Volt egy lánya, aki szerette, aki felnézett rá! MIÉRT?Mi a rohadt büdös francért dob a szemétbe egy életet? Mert annak a ringyónak nagy mellei vannak? Mert őt akarja dugni???

Nem értettem mi történik, és miért történik. Nem volt logika az egészben. Jól kijöttek anyával. Rendes munka, nyaralások, reggeli kávézások, búcsúcsókok… minden rendben volt. Talán mindez hazugság volt? Nem voltak gondjaik, soha nem veszekedtek. Most meg lecseréli egy velem egyidős lányra? Egy olcsó kis ribancra?

Megborzadtam az emléktől is. Igyekeztem nem azon az estén rágódni, nem lehet megmásítani. Azóta eltelt két nap. Talán apa rájön, hogy mekkora baklövést követett el, és visszajön. Persze egy ideig nem fogjuk visszafogadni, mert bűnhődnie kell ezért!

– Hé, Rosette!

A nevem hallatán felkaptam a fejem, és megpillantottam Ászt, a következő sarkon, amint az épületnek dőlve figyel.

– Indulhatunk? – kérdezte mosolyogva, majd átvette a hátizsákom.

 – Persze.

Egy gyors metrótúra, és már meg is érkeztünk a buszállomásra.

– Kicsit olyan érzésem van, mintha el akarnál rabolni – jegyzem meg, amikor felszállunk.

– Remélem, senkinek sem szóltál, hogy velem vagy. Kényelmetlen lenne, ha a rendőrök zaklatnának.

– Őszintén, nem tudom eldönteni, hogy csak viccelsz-e..

– Fáradtnak látszol, aludj csak, az út legalább két óra Frost Villbe. A nővérem majd kijönnek elénk, imádni fogod a házat! Forralt bor, karácsony zenék és persze Kevin.

– Jól hangzik, nem is kell ennél több.

Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy hova tűnt az a kedves srác, akit megismertem… Ott volt nekem, amikor az apám elhagyott minket, ott volt nekem, amikor az anyám lepasszolt, mert wellnessezni ment, aztán egyszerre minden megváltozott. Ó, bár maradnának a dolgok úgy, ahogy vannak, boldog békében, de persze az élet nem ilyen…ezt el tudom fogadni, de z ember lánya 16 évesen nem ilyenek miatt akar aggódni, csak boldog és gondtalan életre vágyik, a barátaival egy koncerten vagy valami… én csak… rohadt magányosnak éreztem magam.

***

– Te meg mit keresel itt, ilyenkor? – kérdezte Duncan, amikor bekopogtam az ajtaján.

– Így kell üdvözölni egy jó barátot? – róttam fel neki, mire elnevette magát, és félreállt, hogy bemehessek.

– Mi ketten nem vagyunk barátok, kiscsaj, ezt te is tudod. Én nem barátkozom a vevőimmel, főleg, ha azok visszaélnek a vendégszeretetemmel.

– Még szerencse, hogy neked nincs olyanod.

Duncan, nem volt rossz ember. Vállig érő fekete raszta tincsei voltak, és betegesen sárga bőre. Első látásra olyan volt, akivel soha nem állnál szóba, vagy csövesnek néznéd (szakadt ruhái miatt), de Duncannek van pénze, ó, nem is kevés, csak éppen nem tartja magát materialistának, ő a filozófia erejében hisz, na meg a fűben. Igen, tulajdonképpen, mondhatjuk, hogy ő a dílerem.

– Van valami jó cuccod? Olyan, aminek hamar kimegy a hatása? – vágtam a közepében, miután lehuppantam a kanapéjára. A lakása csupán egy hatalmas szobából állt, minimál bútorral berendezve. Egy fémszekrény, lakattal a fiókokon, egy asztalból, egy bárpultból és egy kanapéból. Fura egyvelege ez minden stílusnak, színnek. Igazából totál káosz, amely valamiért mégis nyugtatóan hat, talán az asztalon levő párologtató miatt, valószínűleg valami „gyógynövény” lehet benne.

– Ha még vissza akarsz menni a suliba, ajánlom ezt – mondta, miközben apró fehér tablettákat tolt elém – határozottan feljavítja a hangulatot, de mégsem üt ki annyira, hogy ne légy beszámítható.

– Tökéletes.