Örökön örökké - novella három felvonásban-

1. felováns: Ébredés

Csend van. Már percek óta mozdulatlan a világ, még egy átkozott nesz sem hallatszik. Hátborzongató. Érzem, ahogy a nedves köd rátapad a bőrömre, a hajam csomókban omlik a vállamra, a hányás szagtól pedig felfordul a gyomrom.

Sötét van, de a csillagtalan égből szikrázva záporozik az eső. Kellemes, hűs. Lemossa az arcomra tapadt sarat. Nem okoz fájdalmat, puhán simít végig rajtam minden csöpp.

Úgy érzem, minde egyes részletet az eszembe kell vésnem, mintha lehetséges lenne magamra karcolni az élet minden pillanatát, minden érzését, minden érzelmét...

A fejem kiábrándítóan üres, még a nevemre sem emlékszem, de tudom, hogy kellett legyen, hiszen mindenkinek van!

Nem ismerem a helyet, ötletem sincs, miért vagyok itt. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy túl sokat ittam az éjszaka során. Valahol, mélyen belül egy hang azt súgja, hogy tévedek, de nem hiszek neki. Miért is tenném? Akadálytalanul megfér több hang a fejemben. Egyébként is, egy másik sokkal hangosabb, azt rikoltja, hogy fel kellene tápászkodnom, és hazamennem. Valaki már biztosan aggódik értem... Csak tudnám, hogy ki. Vagy, hogy merre van a haza.

A fáradtság ólom súlya folyton lehúz, így már azt sem tudom, csak beképzelem-e, hogy mocorogva forgolódok.

Mire végre sikerül elhatározni magam, eláll az eső. Tovalibbennek a felhők, és kisüt a hold. Beteg, kékets fény dereng. Megbabonázva bámulom a sötét foldokat az égitest felszínén, miközben valami érthetetlen oknál fogva azt várom, hogy könnyezni kezdjen a szemem a fénysugár égető erejétők, de nem történik semmi. Valahonnan, nagyon mélyről, egy érzés kúszik elő, megfoghatatlan, de mégis oly ismerős, hogy örrszerezzenek.

Akkor is ilyen este volt. Elhomályosul a látásom, szinte nem is érzem a nedves fűcsomókat, gondolatban már egy másik helyen járok, talán egy emlék ösvényén vagy a képzeletem szárnyán, de egyáltalán nem érdekel.

– Mondd csak, Lucy, szeretsz te engem?

Meglepődve szakítom el a tekintetem a holdról, és oldalra döntött fejjel nézek Adamre. Nem tudom mire vélni a hangjából kicsengő fájdalmat.

– Az életemnél is jobban! – felelem határozottan, majd megszorítom a kezét, mire elmosolyodik, és sóhajtva néz a kéken tündöklő holdra. Nem értem, miért ilyen, de félek rákérdezni, tudom, úgyis elmondja előbb vagy utóbb. Közelebb csúszok, már amennyire ez lehetséges az autó motorháztetőjén, és hozzásimulok. Miközben a szellő lágyan borzolja a hajunkat, úgy érzem, egybeolvad a testünk.

– Lucy, én félek.

Hangja halk, és borzasztóan remeg. Összerándulok, ahogy felfogom, mit is mondott. Kiszárad a torkom, és képtelen vagyok megszólalni.

Tudom, nehezére esett kimondani, mégis megtette. Eddig ő tartotta bennem a lelket, én pedig könnyűnek éreztem magam, és gondtalannak, miközben a kaszás már régóta az árnyékomban élt. Már féléve ott járt, egyetlen lépéssel lemaradva, de egy hete elkezdett közeledni, egyre gyorsabban és gyorsabban.

Nem Adamnek kellene félnie! Én sem félek, ő miért teszi?

– Minden rendben lesz – felelem, de még én is érzen a hazugságom súlyát.

– Én nem tudnék nélküled élni! – ugrik le a kocsi tetejéről, és mélyen a szmemebe néz. Kezemet kezébe fogja, és olyan hévvel szorítja, hogy az már fáj, de közel sem annyira, mint a gondolat, hogy esetleg el kell engednem.

– Régen tovább tudtam volna lépni, de az évekkel ezelőtt volt, mikor még csak távolról figyeltelek. De mostanra minden más lett! Érted? Én... én egyszerűen képtelen vagyok! Nem tudlak elengedni! – csak némán figyelem, hagyom, hadd öntse ki a szívét, de, ahogy az utolsó szavak is elhagyják a száját, olyat látok, amit tőle még soha: egy könnycseppet kibuggyanni.

Sír, igazán és őszíntén. Miattam sír, értem. Többé én sem bírom elfojtani az oly régóta előtörni készülő zokogást, mely most felfokozott erővel rázza a vállam.

– Soha nem hagylak el! – ígérem meg. A következő pillanatban ajkunk összeér, és a világ megszűnik létezni.

Az emlékkép úgy söpör végig rajtam, mint a sziklát tisztára mosó szilaj hullám. Mire észbe kapok, már ég a szemem a könnyektől, és akkora súly nehezedik a mellkasomra, hogy meg kell küzdenem minden egyes légvételért. Mintha a kínzó gyötrelem össze akarná nyomni a bordáimat, hogy itt helyben bevégezzem a sorsom.

2. felvonás: Kísértetjárás

– Sajnos, úgy tűnik, itt már a műtéti beavatkozás sem használ, egyszerűen túl sok az áttét. Önre bízom a döntést, asszonyom, de én nem javaslom. Ebben a helyzetben már nincs mit tenni. Bármennyire is előrehaladott az orvostudomány, még igencsak gyerekcipőben jár, ha effajta betegségről van szó. Jelenleg csak annyit tehetek, hogy megnövelem a morfium adagot. Az élete most már Isten kezében van.

Mindig is utáltam az orvosokat, az önelégült vigyorukat egy sikeres kezelés után, a hangjukból kicsengő gúnyt, ha rákérdeztem egy számomra ismeretlen szakszóra, az érzelemmentes álarcot, amit magukra erőszakoltak, mikor arról beszéltek, hogy meg fogok halni. Néha úgy éreztem magam, mintha csak egy tárgy lennék, ami éppen elromlott, és bármennyire is sajnálják, nem áll szándékukban megjavítani, hiszen pótolható, bármikor vehetnek egy újat, egy erősebbet és jobbat. Nem volt vesztenivalójuk, nekem annál több. Már egy hóanpja feküdtem a kórházi szobában: hallgattam a gépek monoton zümmögését, küzdöttem a rám törő görcsös fájdalommal, és mosolyogtam, ha látogatóm érkezett. Nem akartam sírni, féltem attól, hogy a szenvedésem láttán csak még több fájdalmat okoznék a szüleimnek, de sajnos ezzel csak azt értem el, hogy remélni kezdték a lehetetlent. Nem akartam, hogy csalódjanak, de a kétszínű viselkedésemmel csak még több bajt csináltam.

Anya sírva fakad, ahogy a doktor elhagyja a kórtermet. Csak ketten vagyunk, ő és én. Na meg a gépek mondoton kattogása. Megszorítom a kezét, mire rám néz. Próbálok bíztatóan mosolyogni, hogy erőt öntsek belé, de hasztalan. A zokogás újjult erővel tör rá. Elfordítom a tekintetem, képtelen vagyok végignézni, ahogy a lelkét is kisírja miattam. Gyűlölöm, hogy fájdalmat okozok neki. Minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyógyuljak, hogy legyőzzem a szervezetemben burjánzó elfajzott sejteket, de félek, ezt a harcot már nem nyerhetem meg.

Már túléltem egy rákot, de a második kifogott rajtam. A kemoterápia szörnyű volt. Állandóan hánytam, képtelen voltam enni, ráadásul az egykor hosszú hajam mind egy szálig kihullott. Örültem, hogy a zárt osztályon lehettem, és senkinek nem kellett végignéznie azokat a pokoli hónapokat! Képtelen lettem volna mosolyogni, akkor nem, de azóta összeszedtem magam, bár úgy tűnik, hiába. Két év. Ennyi telt el, és most újra itt vagyo, a halál küszöbén.

Szakítani akartam Adammel, meg akartam óvni attól, hogy végig kelljen nénie a haláltusámat, de hajthatatlan volt. Őrülten szerettem ezért, de minden nap, amikor megláttam a vörös szemeit, megszakadt a szívem, újra és újra. Minden egyes nap.

– Anyu, kérlek ne sírj! – szólalok meg halkan.

– Sajnálom! – szipogja. – Igazad van, össze kell szednem magam! Meglásd, találni fogok egy specialistát, aki majd meggyógyít! Nem fogjuk feladni a harcot, megígérem neked, Lucy!

– Nem, anya! – Fáradt vagyok, az altató, amit a nővér belém nyomott, lassan hatni kezd. – Kérlek, ne kutass újabb gyógymód után. Nem akarom, hogy belebetegedj ebbe. Sajnálom, hogy beteg lettem! Az én hibámból ne költsd el az összes pénzünket! Te is tudod, hogy hasztalan! Ha lenne valami mód arra, hogy helyrejöjjek, az orvos szólt volna.

– Hogy teheted?! – ugrik fel – Hogy kérheted azt, hogy nyugodjak bele a halálodba?!

A szája elé kapja a kezét, majd kirohan a szobámból, egyedül hagyva a monoton kattogással, mely lassan sípolássá erősödik. Egyenletes, élet visítássá.

Már megint egy emlék rohan meg, égő fájdalmat hagyva maga után a hasamban. Egy pillanatra megszédülök, de még időben megtámaszkodom egy közeli pad hátában. Hullanak a könnyeim, de nem a fájdalom miatt. Az anyukám megkínzott arca lángolva ég bele a tudatomba. Az érzés, hogy miattam sír, sőt zokog, pokoli!

Haza akarok menni, még mielőtt anyu aggódni kezd, de egyetlen taxit sem látok, így hát nem marad más választásom, mint szóba elegyedni az utcán kószálókkal. Egy sötét ruhás lány jön szembe, szomorúnak tűnik, de nem veszélyesnek, így hát odaszaladok hozzá.

– Bocsi, nem tudod esetleg, hogy a város melyik részén vagyunk?

Meglepetésemre a lány továbbhalad anélkül, hogy válaszolna, mintha meg sem hallott volna. Bunkó, könyvelem el magamban, de nem csüggedek. A következővel biztosra akarok menni, így mikor megpillantom az öltönyös férfit, egyenesen elé lépek, de mielőtt megszólalhatnék, egyszerűen átlép rajtam. Kiráz a hideg, ahogy a teste átsiklik az enyémen. Tüsszent egyet, majd megfordulva körülnéz. Gyorsan reagálok. Integetni kezdek és fürgén mellette termek.

– Elnézést kérek... – kezdem újra, de mintha süket lenne, megvonja a vállár, majd elsiet. Ledöbbenve és elkerekedett szemekkel állok az éjszakában, és nem tudom elhinni, ami az előbb történt.

Megfordul a fejemben, hogy biztos hatalmas bulin vehettem részt, ha ennyire kiütöttem magam, és még most is azt hallucinálom, hogy át tudok menni az embereken.

Eltart egy ideig, mire újabb emberrel találkozom. Egy részeg fickó énekel az út közepén, recsegő hangjától kiráz a hideg. Úgy döntök, hogy továbbhaladok,  mikor a szemem sarkából megpillantom a fickó felé száguldó autót.

– Vigyázzon! – kiálltom, de oda se bagózik.

A fenébe, gondolom bosszúsan, de már lendülök is, átugrom a korlátot, amely elválasztja a főutat a járdától, és már rohanok is a férfi irányába. Kinyújtom a kezem, hogy félrelökjem, de ahogy hozzáérek, ujjaim semmi ellenállásba nem ütköznek, egyszerűen átsiklanak a szövetkabát anyagán, én pedig elvágódom a földön. Pár másodperc múlva éles fékcsikorgás veri fel a város csendjét, és egy fővel csökken a lélekszám. Mire a mentőt kihívják, már biztos vagyok benne, hogy a férfi halott. A testéből kilépő szellemalak csodálkozva néz körül, majd őrült ordítozásba kezd, mikor megpillantha a saját élettelen testét egy hatalmas vértócsában.

Csak ülök a földön elképedve, és nézem, ahogy segítségért kiabálva rohan fel s alá, majd könnyes szemmel tapasztalja, hogy képtelen megérinteni egyetlen embert is, mert keze minduntalan átcsúszik rajtuk.

– Valaki segítsen, az ég szerelmére!

Végre sikerül visszanyernem a lélekjelenlétem, és odasétálok hozzá. Mégirntem a vállát, mire összerándul, de én is döbbenten tapasztalom, hogy sikerült. Boldogan kiállt fel, ahogy meglát.

– Végre, valaki figyel rám! – nevet eszelősen – Kisasszony, kérem segítsen, ott a testem, de közben én itt vagyok. Kérem, mondja, hogy csak álmodom!

– Uram... – nyelek egy nagyot, mielőtt kibökném a rettentő igazságot – Az ott a holtteste. – Az utolsó szónál megremeg a hangom, és egy könny buggyan ki a szemem sarkából, mert végre sikerült megértenem, hogy már én sem tartozom az élők közé. Az, hogy látom őt, és meg tudom érinteni, mind ezt bizonyítja.

– Nem! Dehogyis, ez nevetséges! – tiltakozik hevesen, majd egy lépést hátrál, mintha félne tőlem. – Hiszen ön is lát engem, és itt vagyunk, beszélgetünk... Ha igaz, amit mond, akkor az azt jelentené, hogy ön... – De képtelen befejezni a mondatot, látom a szemébe kiülő rémületet, és mélyen együtt érzek vele, de közben irigylem is, mert ő tudja, hogy hogyan halt meg, én meg emlékek nélkül ébredtem, egyedül.

– Sajnálom. – mondom csendesen, majd megfordulok, elindulok az úton. Már csak egyetlen vágyam van: látni akarom azokat, akik egykoron a világot jelentették számomra.

Ahogy hangtalan léptekkel kerülgetem a háztömböket, egyre több ismerős helyet fedezek fel. Az iskolámat, ahova minden reggel késve érkeztünk be Sarahval, a barátnőmmel. Furcsamód, most a sok hűhó és iskolás hiszti is hiányzik, a rossz ejgyek utáni sírások, és a készülődések a tavaszi bálokra. Mindez most olyan távolinak tűnik, olyan elérhetetlennek. Emlékszem, egyszer, még elsős koromban, a tetőteraszon vallottam szerelmet egy végzős srácnak. Annyira beégtem, a srác meg csak nézett, és nem esett le neki, hogy éppen a szívemet öntöm ki. Végül kiröhögött és otthagyott. Így utólag visszagondolva, tényleg nem álltam készen egy komoly kapcsolatra, azt hiszem, igazából, csak kíváncsi voltam, hogy el tudom-e csábítani azt a jóképű focistát.

Mosolyogva gondolok vissza azokra a békés, gondtalan napokra, majd megpillantom a cukrászdát. Itt dolgoztunk minden nyáron Sarahval, és itt ismerkedtem meg úgy igazán Adammel is.

Esős nyári nap van, szinte alig tér be valaki. Sóhajtozva ülök az ablakban és várom, hogy megérkezzen Sarah, véget érjen a műszakom, és végre valahára kiszabaduljak az üzlet folytogató egyhangúságából. Szeretek itt dolgozni, de néha a halkan duruzsoló rádió, a vendégek csengő nevetése az őrületbe kerget, a mű mosoly, amit magamra kell erőltetnem időnként, kiborít. Ráadásul van még egy hátránya is a helynek, mégpedig a főnök: ugyanis, amint megtudta, hogy Sarahval közeli barátok vagyunk, azonnal átrendezte a műszakjainkat, hogy még véletlenül se dolgozhassunk egyszerre, mondván, ne a szájunk járjon, hanem a kezünk. Még nagyjából fél üra van hátra a műszakom végéig, mikor meghallom az ajtócsengőt, és a hangnaj engedelmeskedve odasétálok, hogy üdvözöljem a jövevényt. Meglepetésemre, egy szőke hajú és vadítóan jóképű srác áll előttem. Az arca annyira ismerős, de nem jövök rá, hogy hol találkozhattunk, egészen addig, míg meg nem szólal. Rögtön felismerem a selymes hangját.

– Szia, Lucy, ugye? – mosolyog rám kedvesen.

– Igen – bólintok meglepődve, hogy még emlékszik rám. Fél éve ismertem meg, Sarah egyik híres-hirhedt nyárköszöntő buliján. Már akkor is szimpatikusnak találtam. – Te pedig Adam, igaz?

– Szóval még emlékszel rám – nevet a fejét fogva.

– Hogyan lehetne elfelejteni a srácot, aki képes volt a háztetőről legördeszkázni a medencébe? – kacagok jóízűen, miközben odavezetem az egyik szabad asztalhoz.

– Le akartam nyűgözni egy lányt – vallja be fejcsóválva.

– És sikerült?

– Majd egyszer elmesélem – kacsint rám.

Érzem, hogy nagyot dobban a szívem és önkéntelenül is átfut az agyamon egy eszméletlenül édes jövő, Adam oldalán

Mire észbe kapok már meg is érkezek Adamék házához. Egy pillanatig habozok, végül elindulok, egyenesen át a falon. A ház kihaltnak tűnik, de az órára pillantva rájövök, hogy ez hajnali négykor igencsak indokolt. Hangtalanul szaladok fel a lépcsőn, majd habozva érintem meg a kilincset, de persze átsiklik rajta a kezem. Adam szobájában is sötét van, csak az ablakon besurranó holdsugár segít eligazodni a tárgyak között. Az ember azt hinné, hogyha már szellem vagyok, akkor legalább a sötétben látok rendesen, vagy tudok repülni, esetleg látom mások gondolatait, de semmi. Ugyanolyan vagyok, mint azelőtt, az egyetlen különbség az, hogy nem tudom megérinteni a tárgyakat, vagy az embereket.

Meglepődve veszem észre, hogy az ágya üres. Gyorsan átkutatom az egész épületet, de az itt lakóknak se hire, se hamva.

Visszatérve Adam szobájába körülnézek. Itt szinte semmi sem változott: szépen rendben tartott helyiség, minden a helyén van. Se egy szétdobált ruha halom, se videójátékok egymás hegyén-hátán. Ez az én Adamem! Szereti, ha minden a helyén van, mind a szobájában, mind az életében.

Egy rakás fénykép sorakozik a könyvespolcon: Adam a családjával áll az Eiffel-torony lábánál, Adam és én egy csónakból vigyorgunk, Adam Sarahval és velem az óriáskerék mellett ugrálva, Adam és én, ahogyan éppen vattacukrot nyom az arcomra, én pedig nevetve dobom felé a fagyim és még sok más, mind-mind olyan pillanatokat megörökítve, amikor úgy éreztem, nem a földön, hanem a Mennyországban vagyok. Érzem, ahogy újra könnyezni kezdek. Csak nehezen tudom elviselni azt a terhet, ami hirtelen rám nehezedik. Az életét, amely egyszer már az enyém volt, de elvesztettem. Megtapasztaltam a tökéletes boldogságot, de a sor galád módon közbeavatkozott, és megfosztott mindentől.

Nem bírok tovább ott maradni, úgy érzem, menten megfulladok a rám törő érzésektől. Képtelen vagyok elviselni azt a kínzó keserűséget, mely elönt, nem akarok önsajnálatba esni, mert úgyis hasztalan, már soha nem kaphatom vissza azt, ami egyszer az enyém volt. Már éppen kilépnék a bejárati ajtón, mikor eszembe jut a műhely.

Adamnek a barkácsolás az egyik hobbija. Imádja szétszedni, megbütykölni és feltúrbózni az autókat, főleg azokat, amelyekről mások már lemondtak. Különösen jól bánik a törékeny alkatrészekkel, és biztos kézzel használja a szerszámokat, de nem csak az autókhoz ért, szinte mindent sikeresen véghez visz, amibe egyszer belekezd. Mindig kitünő tanuló, és örömét leli abban, ha új ismeretekre tehet szert, de ugyanakkor, mindig maga elé helyezi mások érdekeit. Így történhetett meg, hogy sokszor éjszakázott velem egy-egy fontosabb vizsga előtt, mert nem fogadta el, ha nem értettem valamit. Ha kellett, ezerszer magyarázta újra és újra, míg valahogy sikerült belevernie abba a kemény fejembe a leckét. Soha nem tudtam rendesen megköszönni neki. Mindig azt mondta, hogy „Ez természetes, azzal, hogy segítek neked én csak nyerek, hiszen jót röhögök rajtad, akárhányszor bénázol.”, de persze ez nem volt igaz, sosem nevetett ki, úgy bánt velem, mint a legnagyobb kincsével. Talán meg sem érdemeltem, hogy ennyire szeressen, hiszen a betegségemmel csak bajt és szenvedést okoztam neki.

A műhelybe lépve elakad a lélegzetem. Elképesztő a felfordulás, amely a szemem elé tárul. Minden szétdűlva: a szerszámok szanaszét hevernek a földön, vagy éppen a polcokról csüngenek lefele, az ablak betörve a garázsajtó behorpadva, mintha valaki jó párszor beleöklözött volna. Megilletődve állok miközben ezer variáció fut át az agyamon: betörtek, esetleg vandálok törtek-zúztak, de a ház többi részének érintetlenségét látva, mindet elvetettem. Egyetlen logikus, de annál fájdalmasabb magyarázat maradt: Adam tombolt. A két év alatt, amit együtt töltöttünk csupán egyszer láttam igazán dühösnek, mikor a kishúgát bántották az iskolában.

A pusztítás, amit maga után hagyott több volt, mint szörnyű. Gyomrom görcsösen rándul össze, lábaim pedig nem tudnak megtartani. Összerogyok, és hagyom, hadd rázza a testemet a zokogás, mely elképzelhetetlenül erős hullámmal tör rám. Abban a percben a bánatom olyan végtelenül mély, mintha soha nem akarna múlni. Úgy érzem viaszból van a testem, belül pedig lángolok, pusztulásra születtem, és most beteljesül az átok, százszorosan fizetek meg minden pillanatért, amit önfeledt nevetéssel töltöttem.

3. felvonás: Búcsú

Sokáig tart, mire sikerül összeszednem magam. A nap már megjelenik rózsaszín fényével a láthatáron, mikor kilépek az utcára.

Nevetséges, hogy olyan dolgok miatt sírok, amelyeket úgysem kaphatok vissza! De mégis... mégis, annyira fáj! Ha most választhatnék, inkább maradnék tudatlanul, emlékek nélkül, mint ezzel a kibírhatatlan, hasogató érzéssel, amely leginkább arra hasonlít, mikor húzzák a fogamat, erőszakkal, kegyetlenül. Szünni nem akaraó kínok között vergődök, de az égető érzés a mellkasomban, a görcs a hasamban, a fájdalom, mely beborítja az egész testem, nem múlik el, talán már sosem.

Félek látni a szüleimet, de tudom, hogy meg kell tennem. Le kell zárnom a múltam... az életem, ahhogy, hogy valahogyan... valahova tovább tudjak lépni, mert ez a világok közti hely, ahol csupán egy árnyék vagyok, elviselhetetlen!

A házunkhoz közeledve elfog a rettegés, ugyanis az összes lámpa ég, és még kívülről is látom a benti tömeget. Nagy levegőt veszek majd átsurranok az ajtón.

Rengeteg ismerős arcot látok: rokonokat, osztálytársakat, barátokat. Nem értem, mit keres itt ennyi ember, míg meg nem hallom az egyik nagynénénm hisztérikus hangját.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy szegény Lucy... – De mielőtt befejezné a mondatot, görcsös zokogásban tör ki. Hófehér zsebkendőjével látványosan megtörli nedves szemeit.

– Ugyan, Lydia, szedd össze magad! – szólt rá a férje. – Gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes igazán kitett magáért! És a gyertyás menet... Lucy biztosan boldog lett volna, ha látja azt a pompát, ami még ilyenkor is körülveszi.

Sose kedveltem Bernard bácsit, és ez már sosem fog változni.

– Elisabeth azt mondta, hogy Lucy ötlete volt. Írt egy levelet, amiben elbúcsúzott mindenkitől, nemsokára felolvassák. Azt hiszem, a napfelkeltét várták eddig.

– Hiszen akkor idő van. –- majd az órájára pillantva megköszörüli a torkát, és hozzá teszi – Öt perc múlva hat óra.

Sóhajtva hagyom ott a pletykálkodó társaságot, és a nappali felé indulok. Fogalmam sincs, hogy milyen levélről beszélnek, bár az emlékeim még nem teljesen tiszták, úgyhogy ez nem meglepő.

A szobába lépve rögtön kiszúrom a családomat. Anyu fejét lehajtva sír hangtalanul, kezében pedig egy hófehér boritékot szorongat. Apa udvariasan fogadja az elkésett részvétnyilvánítókat. Szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, úgy néz ki, mint aki már napok óta nem aludt. Összeszorul a szívem, ha csak rájuk nézek, elképzelni sem tudom, hogy mit érezhetnek, de abban biztos vagyok, hogy a pokol tüze lágy szellő a fájdalmukhoz képest.

Odaszaladok hozzájuk, de kezem átsiklik rajtuk, pedig semmire sem vágyom jobban, mint hogy átölelhessem őket!

Könnyes szemmel fordulok az ablak fele, ahol megpillantom Saraht, a barátnőmet, akit babakorom óta ismerek. Révetegen bámul kifelé, ajkai remegnek, szemei pedig vörösen égnek. Ő is sír. Látom rajta, hogy teljesen össze van törve.

– Sarah... – suttogom, de nem hallja meg. Mondani akarok valamit, enyhíteni a bánatán, de nem megy, teljesen kiszárad a szám. Már nem tartozom ehhez a világhoz, már csak egy kóbor árny vagyok, aki arra kárhoztatott, hogy végig nézze a szerettei szenvedését, miközben bármit megadna azért, hogy nevetni lássa őket, csak még egyszer, utoljára. Ekkor halkan felcsendül a zongora. Az én dalomat játszák.

Brahms altatója.

Adam ül a zongoránál, halvány mosollyal az arcán. Ezernyi pillangó ébred a gyomromban, mint mindig, ha a közelemben van. Melegség járja át a testemet, és nevetve veszem tudomásul, hogy szerelmének ereje még a síron túl is elér hozzám. Odasurranok, és leülök mellé a székre. Figyelem ujjai fürge táncát, és halkan dúdolni kezdem az általunk költött sorokat.

Csodaszép ez a nap,

Kedvesem,

Jöjj velem,

Neked szól most énekem,

Véget ér

Már a nyár,

Mégis nyílik kint száz virág.

Adam behunyja a szemét, kezei szinte egybeolvadnak a hangszer billentyűivel. Fejét enyhén jobbra billenti, mint régen, amikor hallgatta, ahogy énekeltem.

Nosztalgikus pillanatba zárva, fáradtan hajtom fejem a vállára. Testem nem gyúl lángra úgy, mint régen, nem érzem bőre puha bársonyát, nem érinthetem meg, és félek, belepusztulok a hiányba, ami kezd elhatalmasodni rajtam. Mintha csak megérezné a jelenlétem, rekedtes hangon megszólal.

– Szeretlek, Lucy!

Érzem, hogy könnyek szántják végig az arcomat, mintha a keserű kín mély barázdákat rajzolna rám.

– Én is szeretlek, Adam! Mindig is szeretni foglak! – suttogom elcsukló hangon,

– Tudom – feleli, mint régen.

Félek reménykedni. A szívem hinni szeretne, de az eszem azt súgja, hogy nem hallhatta a hangomat, csupán a megszokás ereje ösztönözte, hogy válaszoljon. Bármi legyen is az oka, nem érdekel. Az a dal, amit csak nekem játszott el, újra és újra, míg a nap végül be nem aranyozta a szobát, a legszebb búbú csolt, amit kaphattam. Többé nem félek a végtelen magánytól, mely rám vár egy homályos szellemvilág kapuin túl, mert Adam velem lesz, örökkön örökké.