Ez Nem Tündérmese! (1.)

1. fejezet 

–  Rosette Maria Morgan! – kiáltott fel a tanárnő, mire reflexszerűen felpattantam, kiejtve a telefonomat a kezemből.

– Hupsz. – húztam el fájdalmasan a számat, tudtam, hogy lebuktam, pedig most kivételesen tényleg nem állt szándékomban.

– MÉGIS MIT KÉPZELSZ? Megmondtam, hogy az én órámon nem használhatsz telefont! – éles, visító hangjától megfájdult a fejem. Unottan forgattam a szemem, mert már vagy ezerszer hallottam ezt a prédikációt, de még mindig nem hatott meg.

– Elnézést kérek Kígy... úgy értem, tanárnő, többször nem fordul elő! Nagyon fontos dolgom volt, különben odafigyeltem volna a tanárnőre, mert nagyon izgalmasnak tartom a tantárgyát! – mondtam, ártatlanul mosolyogva, mire Becky oldalba bökött. Lehet, hogy túljátszottam a szerepem vagy pont, hogy nem adtam bele mindent?  

Ingerülten toppantott a brutálisan csúnya magas sarkújával, majd az ajtó fele lendítette a karját: – Kifele! Az igazgatóhoz! Azonnal!

Elképedve néztem rá.

– Már megint? – nyögtem fel panaszosan – Szerintem már most többször voltam ott, mint maga az apám ágyában...

–Mit mondtál? – hangja veszélyesen elmélyült, amitől rájöttem, hogy ideje lelépni, hacsak nem akarom, hogy kikaparja a szemem. Gyorsan felkaptam a telefonomat a földről, és már ki is slisszoltam. Az ajtóból mosolyogva fordultam vissza:

– Tudja tanárnő, ha jobban belegondolok, mégis csak maradnék órán.

– KIFELE! – sikította, én pedig kuncogva húztam be az ajtót magam mögött, ahogy megpillantottam a felém repülő táblatörlőt. Az egész folyosó visszhangzott Miss. Plasztikcicától, én pedig elégedett voltam a teljesítményemmel, nem is kicsit. Az ajtók nyikorogva nyíltak ki, ahogy több tanár is kijött, hogy megnézze, mi az éktelen ricsaj forrása, én pedig illemtudóan mutattam az osztályom fele, és a fejem csóváltam, mintha csak azt akarnám mondani, hogy a tanárnőre rájött a havi baj. A legtöbben bólintva nyugtázták, nem én voltam az egyetlen, aki rühellte azt a nőt. A háta mögött szinte az összes tanár Plasztiknak vagy Kígyónak hívta, de akadt egy pár, akik a védelmére keltek, mint például Mrs. Warner, a kémia tanárnőnk, akibe a terme előtt botlottam bele.

Rosette Maria Morgan

– Mit csináltál már megint Rosette? – lépett elém csípőre tett kézzel. Nagydarab, őszülő nő volt, akit már nem sok év választott el a nyugdíjtól, de ezt ránézésre senki sem mondta volna meg. Termetéhez képest igen fürgén mozgott, és az esze is vágott, jobban mint egy borotva. Ő volt az egyik kedvenc tanárom, olyan volt nekem, mint egy távoli családtag, de ez nem is csoda, hiszen az unokájával, Jasperrel szinte együtt nőttünk fel. Sajnos nem sok mindenben értettünk egyet, de bármit elmondhattam neki, és ha bajba kerültem, ő volt az első, aki megpróbált kirángatni belőle.

– Semmit, tanárnő. – vontam meg a vállam mosolyogva, de persze őt nem lehetett átverni, ahhoz túl régóta ismert már. Kérdőn vonta fel a szemöldökét, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Megint feldühítetted Mrs. Morgant?

– NE NEVEZD ÍGY! – kiáltottam rá dühösen, teljesen megfeledkezve az illemről vagy az iskoláról – AZ A RIBANC SOSEM LESZ A CSALÁDOM TAGJA!

– Rosette! – emelte fel a hangját Mrs. Wagner fenyegetőn – Kérlek, ne használj ilyen szavakat!

– Bocsánat... – halkítottam le a hangom, és dühösen sütöttem le a szemem – Az igazgatóhoz kell mennem. – kerültem ki az idős nőt, és ügyet sem vetve többszöri szólongatására, kiléptem a folyosóról, és elindultam lefele a lépcsőn.

Nem tudtam utálni Wagner nagyit, amiért védi azt a nőt, mégis, képtelen voltam elhinni, hogy már megint az ő oldalán áll. Az elmúlt időben folyamatosan azon munkálkodtam, hogy kiakasszam Plasztikot, és ebben segítséget is kaptam Beckytől meg a többiektől, mégsem sikerült kirúgatni azt a dögöt. Úgy élősködik a nyakunkon, mint egy parazita! Talán nem is ember, hanem egy élő kullancs, egy nyamvadt vérszívó, nekem meg minden nap el kell viselnem a jelenlétét, tűrni, hogy elszívja előlem az értékes levegőt, miközben mindenkinek jobb lenne, ha csak egy órára elfelejtene lélegezni! De miket is beszélek? Még neki sem kívánom a keserves fulladást, csak azt akarom, hogy tűnjön el! Költözzön a világ másik végére! Nem mintha ez megoldana minden bajt, de legalább nem kellene szenvednem a tele botoxolt képétől!

– Rosette? Mit követtél el már megint?

Összerándultam a hang hallatán. Lassan megfordultam és szembe találtam magam az igazgatóval, Sebastian Forks-al. A harmincas évei végén járó férfit ritkán látni nyakkendő nélkül, ha mégis sikerül otthon hagynia, akkor előhalássza a szekrénye mélyén rejtegetett tartalékot. Nála munkacentrikusabb embert nehéz találni, szárnyra is kelt egy pletyka, miszerint az igazgató úr igaz szerelme az irodalom tanítás, és a fiókjában rejtegetett Jack. Utóbbiról nem tudom, mennyire igaz, hiszen még sosem láttam tántorogni vagy keresztbe nézni, mindig mentolos a lehelete, és már messziről illatozik a legdrágább kölniktől. Sötét, göndör fürtjei mindig össze vannak kuszálódva, ellenben szemüvegével, mely szinte csillog a tisztaságtól. Szigorú tekintete elől nincs menekvés, de akik olyan régóta lógnak vele, mint én, tudják, hogy igazából rendes fickó, aki eljátssza a farkast, mert a tekintélye a legbecsesebb kincse. Összeszámolni sem tudom már, hogy hányszor jártam az irodájában, de szerintem már rég megérdemeltem volna egy diplomát, vagy legalább egy fotelt, hogy kényelembe helyezhessem magam, míg tart a kihallgatás. Legutóbb kötöttünk egy megegyezést, miszerint legalább egy hétig távol tartom magam a bajtól, mert már kezdte unni a társaságomat, aminek az okát nem igazán értem, elvégre nagyon is jó társaság vagyok, vagy talán tévednék? Szerintem igazán jól teljesítettem a feladat rám eső részét, hiszen kibírtam három napot, anélkül, hogy az irodájába küldtek volna, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy háromból két nap hiányzott Plasztik tanárnő. Azóta új a frizurája, és friss manikűr díszeleg a karmain. Szegény, biztosan beteg volt, mint ahogy azt állította: „Sajnálom, hogy ilyen sokáig hiányoztam, de elkaptam egy csúnya náthát”, sipákolta az óra elején. Hiányzott a francnak!

– Igazgatóúr, – öltöttem magamra a legszebb mosolyomat – már kezdett hiányozni, gondoltam meglátogatom!

Nagyot sóhajtott, majd megingatta a fejét, valami olyasmit motyogott, hogy javíthatatlan vagyok, de talán csak az örömét fejezte ki, hogy újra láthat. Az ajtaja fele mutatott, én pedig szó nélkül nyitottam be és levágtam magam az asztala előtt álló zöld plüssel borított karosszékbe.

– Igazán beszerezhetne már egy kanapét, vagy valami kényelmesebbet, nem gondolja?

– Ne érezd magad túl otthonosan. – mondta, fel sem pillantva az iratcsomóból, amit éppen elrendezett, majd berakott egy fiókba.

Az irodája összességében nem volt valami tágas, össze-vissza két ablak volt, az egyik a széke hátánál, a másik a jobb oldali falon, két könyves polc között. A szoba baloldalán egy elképesztően nagy fiókos szekrény terpeszkedett, amiben a diákokról és tanárokról vezetett titkos akták voltak. Ezt véletlenül tudtam meg, mikor egyszer büntetésből segítenem kellett valami iratok felkutatásában. Azokban a mappákban ott van minden, amit tudni lehet az idejárókról, kihágások, tanulmányi eredmények, betegségek, állítólag ha elballag egy diák, elégetik az aktáját, de szerintem ez csak egy alaptalan pletyka, ugyan, milyen titkok lehetnek a papírok között, amiket jobb égve látni mint viszont?

– Nos, mesélj, mit csináltál ma? – kérdezte Mr. Forks, miután helyet foglalt. – Csak nem tettél szögeket Mrs. Morgan székére?

– Ne hívja így! – szóltam rá morogva – Még nem házas! Különben is, az már rég volt.

– Sajnálom – nézett rám bocsánatkérőn, de én elfordítottam a tekintetem. Az ablakon kibámulva figyeltem a felhők vándorlását, és a repülők után maradó ködcsíkokat, ahogy lassan elhalványodnak. Bárcsak a problémák is ilyen könnyen eltűnnének, maguktól.

– Csak nem vizes lufikkal dobáltad? – folytatta korábbi tetteim felsorolását, mire önkéntelenül is nevetni kezdtem, jutalmul kaptam egy megrovó tekintetet – Esetleg tüsszentő port szórtál a krétára? Vagy netán gyíkot rejtettél a fiókjába?

– Ugyan, – legyintettem – nem szoktam ismételni magam.

– Túl könnyen kezeled ezeket a dolgokat, kislány. – mondta, elővéve a szigorú hangját, miközben megigazította a szemüvegét – Tudod, ez nem tréfa, a büntetéseid száma már így is átlépte a maximumot, még pár ilyen húzás, és jön az eltiltás, az pedig...

– Már belekerül a doszárodba... – fejeztem be helyette, mire szúrós pillantást vetett rám.

– Pontosan. A legtöbb egyetem pedig figyelembe veszi a diákok magatartását.

Unottan sóhajtottam, már vagy ezerszer fenyegetett azzal, hogy beírja az aktámba, hogy nem vagyok minta diák, de nem érdekelt különösebben, még bőven volt egy évem, a diplomaosztó előtt, és az egyetem csak utána jön majd, addig még sok minden történhet.

– Mr. Forks, tudja, hogy nem vagyok rossz tanuló, és a magaviseletem is jó. – mosolyogtam kedvesen – Az, hogy Miss. Jenkins nem kedvel, – Plasztik igazi nevét jó keményen megnyomtam, ezzel is megerősítve, hogy az a hárpia még baromira nem házas – nem az én hibám. Nem értem, hogy miért nekem kell elszenvednem a következményeit. Egyetlen diák sem elégedett a munkájával, szerintem mind az iskola közösségének, mind pedig a társadalom jövőjének jót tenne, ha kirúgnák.

Az igazgató fáradtan dörzsölte meg a szemeit, majd visszarakta a szemüvegét, és az asztalra könyökölve várta, hogy befejezzem a beszédemet, melyet minden alkalommal előadok, de valahogy sosem vesz komolyan.

– Rosette, szerintem te is tisztában vagy vele, hogy a tanárnő nem utál téged.

– Akkor miért küld folyton el? Én olyan szívesen veszek részt az óráin!

– Igen, főleg egy-egy csínytevésed közben – húzta össze a szemöldökét.

– Én nagyon szeretem a történelmet meg a földrajzot! – ellenkeztem.

– Mégis bukásra állsz?

– Mert a tanárnő képtelen leadni az anyagot! – védtem magam.

– Talán mert nem is adsz neki lehetőséget?

Kinyitottam a számat, hogy közbeszóljak, de ingerülten leintett.

– Nem, Rosette, nincs mit mondanod. Nagyon jól tudom, hogy folyton keresztbe teszel a tanárnőnek, kétségbe vonod a szavát, és... – hanyagul belelapozott az előtte heverő füzetbe, (azonnal felismertem Plasztik kézírását) – degradáló megjegyzésekkel illeted, miközben... – összehúzta a szemöldökét, ahogy az utolsó szavakhoz ért. Kérdőn nézett rám: – ördögien vigyorogsz rá?

– Dehogyis! – nevettem el magam. Ez még számomra is új volt, nem is tudtam, hogy „ördögien” szoktam vigyorogni.

– Mit kezdjek veled, te lány? – tette fel a költői kérdést.

– Egy pizza jól esne. – javasoltam mosolyogva, mire Mr. Forks elnevette magát. Hiába, imádnivaló vagyok.

– Mr. Forks, Alarick Sasthorn van itt. – nyitott be Miss. Graneger, a titkárnő. Ő szokta fogadni a „bűnösöket”, ha az igazgató éppen kihallgatást tart.

Alarick Sashtorn (A hirhedt Ász)

– Küldje be. – mondta határozottan, mire én szedelőzködni kezdtem, de rám szólt, hogy maradjak. Kérdőn néztem rá, mire elmosolyodott. Na, erre kellene azt mondani, hogy „ördögi vigyor”, nem az én ártatlan mosolyomra! Ismertem ugyan ezt a nézést, habár nálam még soha nem alkalmazta. Ez volt az a hírhedt, „na, megtanítalak kesztyűbe dudálni” nézése. Az arcomat a kezembe temettem, és vártam, hogy belépjen Ász, az iskola rossz fiúja, aki mögött még én is lemaradtam a büntetési skálán.

– Hello, Mr. Forks. – köszönt jókedvűen a fiú, majd elhallgatott, gondolom, akkor szúrta ki, hogy nem egyedül van – Csoport terápiát tartunk?

–  Alarick, ülj le. – az igazgató hangja kedvesen csengett, ez sosem jelentett jót. Nagy nehezen felemeltem az arcom. Ász elkapta az ajtó mellett álló széket, és az íróasztal elé húzta, majd lovagló ülésben helyet foglalt. A hideg is kirázott attól, ahogy végigmért.

– Mi van, nem láttál még fehér embert? – motyogtam kerülve a tekintetét. Nem lelkesedtem Ászért, most is úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban a hasamba márthatna egy kést.

– Alarick, ez itt Rosette. Rosette, ő Alarick. – szólt közbe az igazgató, mielőtt a srácnak esélye nyílt volna válaszolni – Mostantól együtt fogtok dolgozni az önkéntes csoportunkkal.

– Egy frászt! – csattantam fel.

– Van önkéntes csoportja a sulinak? – kérdezte csodálkozva Ász.

– Persze, hogy van. Hol élsz ember? Szerinted ki csinálja a díszítést a bálokra? Ki szervezi a versenyeket? Suliújság? Állatmenhelyek? Szemétgyűjtés?

– Mit’tom’én – felelte vállat vonva.

– Elég legyen! – csapott az asztalra Mr. Forks, majd ellentmondást nem tűrően folytatta: – Mostantól két hónapig elzárásotok van, tanítás után, azon kívül részt vesztek minden az önkéntes kör által szervezett programon, illetve segítetek az előkészületekben. Aurora fogja felügyelni a munkátokat, és jelenteni fog nekem. Ha megtudom, hogy egyszer is kihagyjátok a gyűléseket, vagy nem dolgoztok, felfüggesztelek mindkettőtöket!

– Hogy micsoda? – pattantam fel dühösen. A székem éles csattanással ért földet, de jelenleg semmi sem érdekelt, csak, hogy össze akarnak zárni Vele.

– Jól hallottad, ha bármelyikőtök ellógja a büntetést, mindketten fel lesztek függesztve!

Tátott szájjal bámultam az igazgatóra. Ez képtelenség! Miért köt össze Ásszal? Nem igazságos, hogy engem is megbüntetnek, ha a srác lóg! Nem fogok miatta bűnhődni!

– Én ebbe nem egyezek bele! – fontam keresztbe a karom – Ilyet nem tehet!

– Nem kérek a kifogásokból! Talán itt az ideje, hogy felelősséget vállaljatok a tetteitekért. Lássuk, milyen, ha valaki másnak a jövője van a kezetekben? Azt megértem, hogy a saját jövőtökre nem gondoltok, de valaki másét is elcsesznétek?

– De ez igazságtalanság! – dobbantottam dühösen – Nem leszek a bébicsősze!

– Nekem nyolc. – mondta lazán Ász, majd kisétált a szobából.  Dermedten bámultam utána.

– De.. – kezdtem újra, de Mr. Forks belém fojtotta a szót.

– Lezártam a témát Rosette! Menj órára. – tessékelt ki az ajtón – Ez mindkettőtöknek jó lecke lesz csapatmunkából és így legalább megtanulod, hogy vannak dolgok, amiket muszáj elvégezni, nem számít, mennyire nem tetszik a partnered.