Ez Nem Tündérmese! (2.)

2. fejezet

– Áh! – dühösen vágtam be a szekrényem ajtaját. A körülöttem állok egy percre elhallgattak, majd csendesen odébb álltak, mikor villámló tekintettel fordultam feléjük. Képtelen voltam elhinni, hogy a kedves Mr. Forks ennyire megszívatott! Az adrenalin szintem az egekbe szökött, egész testemben remegtem a haragtól, és, hogy elfojtsam ezt az érzést, teljes erőmből bokszoltam a falba. Szinte azonnal éles fájdalom nyílalt az öklömbe, mire elkaptam és rázni kezdtem, hogy enyhüljön a lüktetés.

– Rosette!

Az ismerős hang hallatán megfordultam, és szinte azonnal Becky karjaiba vetettem magam. Szegény a váratlan támadástól majdnem feldőlt, de szerencsére hozzá van szokva a hirtelen kirohanásaimhoz, és sikerült megtartania.

Rebeca olyan volt nekem, mint egy nővér, akit megfojthattam a szeretetemmel, és a ragaszkodásommal, és nem mellékesen ő volt az a hadsereg egy személyben, aki mindig kihúzott a pácból. Magas, karcsú lány volt, vállig érő szőke hajjal, és élénkvörös rúzzsal, amiről az élete árán se mondott volna le. Folyton összebalhézott az anyukájával, aki szerint „egy fiatal hölgy csak ne kenje ki magát”, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, mindig a saját feje után ment, és jól is tette. Bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy sajnos néha én mutattam neki az utat, és baromi nagy galibába kerültünk, nem is egyszer... de legalább sose unatkoztunk. Azt hiszem, az egyetlen különbség kettőnk között az volt, hogy ő ellenben velem, tudta, hol fekszik az a bizonyos határ, amit nem szabad átlépni. Csendes volt és mindig figyelt, ő volt az első, aki tudomást szerzett a legújabb pletykákról, és rögtön kiszúrta, ha valaki hazudott, ilyenkor egy apró, de annál ördögibb mosoly jelent meg az arcán, amitől általában kirázott a hideg. Sosem értettem, hogyan képes visszafogni magát mások előtt, mikor határozott véleménye volt a dolgokról, de valahogy mindig meghúzódott a háttérben, és onnan irányított. Képes volt úgy manipulálni az embereket, hogy azok észre sem vették. Félreértés ne essék, sosem játszotta meg magát, egyszerűen ilyen volt a természete, kedves és barátságos, de túlontúl erős igazságérzettel rendelkezett, és képtelen volt eltűrni, ha valaki tisztességtelenül viselkedett. Ő volt az én bakancsos őrangyalom.

– Mit tett már megint az a szajha? – kérdezte halkan, jelezve, hogy jobban tenném, ha abbahagynám a bömbölést, és végre normálisan elmondanám az egész helyzetet – A fél suli arról beszél, hogy Ásszal össze lesztek zárva egy szertárban.

Egy koppanást hallottam, és szinte biztos voltam benne, hogy az állam esett le. Honnan tudják máris? És mi ez a képtelenség, az obszcén háttérsztorival?

– Az igazgató beosztott a dekó-majmok közé! – fontam keresztbe a karom, és nekidőltem a szekrénysornak. Becky elkerekedett szemmel nézett rám, majd szólásra nyitotta a száját, de egy hangot se hallatott.

Az, hogy beosztottak a suli-imádó-mindig-segítőkész-emberek csoportjába, a legnagyobb szívásnak számított. Nem elég, hogy olyan emberekkel leszek összezárva, akik nem ismerik el a feketét, mint színt, de egészen estig itt kell ülnöm szinte minden nap, és pálmafákat festenem, vagy ki tudja még mit. Ó, és a legjobb rész, hogyha nem akarom, hogy kicsapjanak, még azt a nagyképű Ászt is szemmel kell tartanom, hogy rendesen bejárjon. Az igazgató elvonatozhat melegebb éghajlatra!

Mire a mesém végére értem, Becky már a hasát fogta a nevetéstől.

– Ne röhögj! Ez szívás! – tiltakoztam kétségbeesetten.

– Ne viccelj! Elkapták az egyetlen embert, aki még nálad is rosszabb, és azt akarják, hogy te felügyeld?! Szívem, készülj fel, hogy ki fognak csapni... én a helyedben, már most elkezdenék munkát keresni, mert baromi sok szabadidőd lesz a közeljövőben!

Nem tetszett, amit mondott. Valahogyan sikerült kifejezni a legnagyobb félelmemet. Nem tartottam magam lustának, de egyetemre akartam menni a fenébe is, és ha kicsapnak, az nem visz közelebb hozza.

– Szerezz egy kötelet és egy bilincset – mondtam összedörzsölve a tenyereimet. Éreztem, ahogy arcomra kiül a filmekből jól ismert gonosz arckifejezés, mire Becky elnevette magát.

– Nem kötözheted meg és zárhatod be a srácot.

– Miért nem? – kiáltottam megdöbbenve – Szerintem ezzel semmilyen szabályt nem szegnék meg!

– A srác kétszer akkora, mint te, és szélesek a vállai... – elgondolkodva harapta be az ajkait, miközben elkezdtek forogni azok a bizonyos kerekek a fejében – Biztos vagyok benne, hogy a lábai sem utolsók...

– A fenébe, Beck, ne fantáziálj róla! – csattantam fel.

Hogy volt képes azon elmélkedni, hogy Ász milyen jó pasi, miközben én túl sokáig fogok szenvedni az idegesítő jelenlététől.

– Különben is, neked pasid van! – tettem hozzá, ahogy megpillantottam Christ a folyosó túloldalán.

Christian Donovan, mindenkivel kedves és mindenki szereti őt. Élsportoló, szőke és jóképű. Sokan nyáladznak utána, de ő szinte észre sem veszi a többi lányt, mert full-romantikus-menő-napszemcsis módon beleszeretett a barátnőmbe. Nappal éltanuló, nyakkendővel és iPhone-nal, éjjel bőrdzsekis, motoros, piercinges zenész. Imádom ezt a kettősségét, és, hogy mindig szerez nekem ingyen jegyeket a legnagyobb koncertekre. Az apja zenei producer, aki olyan hírességekkel dolgozik együtt, mint a Horror house, PC Jay, Blue Night, vagyis az ország legjobbjaival. Rá aztán tényleg azt lehetne mondani, hogy jól felvitték a dolgát, egyetlen idegesítő szokásától eltekintve, imádnivaló srác.

– Mary, hallom, megint bajba keveredtél! – Na igen, ez az, amiről beszéltem.

– Ne hívj így! – húztam el a számat bosszúsan, de ő csak nevetett, majd átkarolta Becky derekát, és úgy csókolta meg, hogy ahhoz már 18-as karikát kellene rajzolni.

– Ne előttem! – kértem nyafogva, miközben eltakartam a szemem és elfordultam.

Fejcsóválva hagytam őket magukra, hogy függőlegesen játszadozhassanak egymással, ami szerintük teljesen normális. Nem, nem az. Nem mintha szemérmes lennék, vagy valami, de igazán tekintettel lehetnének a kiskorúakra vagy a magányos emberekre. Bár én egyik kategóriába sem tartozom, azért mégis elvárom, hogy mások tiszteletben tartsanak bizonyos értékeket, például, hogy mindenki előtt nem mászunk rá másokra, vagy, hogy nem dobáljuk egymás kajával, és legfőbbképpen, hogy a tanárok nem kezdenek ki a diákok szüleivel!

– Rosie! – nem vártam, sőt a legkevésbé sem számítottam rá, hogy itt fogok összefutni vele. Mit keres ő itt egyáltalán?

Az iskolánk háromemeletes. A szekrényem a másodikon van. Az igazgatói, az adminisztrációs iroda a földszinten kapott helyet, a főbejárattól jobbra. A tanári pedig balra, a folyosó legvégén. Van egy főlépcső és egy tűzlépcső, ami vészhelyzetek esetén használatos a szabályok szerint, de én szívesen járok rajta mindennap, kiélvezve azt a pár percnyi magányt, amit nyújt, mivel rozsdás szerkezete miatt sokan félnek attól, hogy esetleg leszakad. A franc gondolta volna, hogy pont ezen a helyen botlok bele abba a két emberbe, akiket a legkevésbé akartam látni: Plasztikba és az apámba, ahogy a könyvtár előtt nyáladznak.

Apám, Mason Morgan, fél éve vált el hivatalosan anyámtól, miután legalább egy évig csalta ezzel a lotyóval, most meg már a közös életüket tervezgetik, és elvárják tőlem, hogy fogadjam el a kapcsolatukat.

Ledöbbentem, megfagyott az ereimben a vér, miközben a lábaim földbe gyökereztek. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, pedig megfogadtam, hogy soha nem sírok.

– Kicsim, gyere ide! – integetett fülig érő szájjal az apám, amitől csak még jobban összeszorult a gyomrom. Azonban észrevettem a banya gyilkos pillantását, mintha csak azt akarná üzenni, hogy „mindjárt kikaparom a májadat”, és ez erőt adott, hiszen megfogadtam, hogy kikészítem, azt a rohadt ribit. Bármennyire is szerettem volna gunyorosan mosolyogni, egyszerűen nem engedelmeskedtek az arcizmaim. Feléjük indultam, de eszembe se jutott megállni, mikor melléjük értem.

– Rosie, várj! – emelte fel a hangját apám, miközben gyorsan elkapta a karomat, és maradásra kényszerített.

– Mire?  – fordultam felé kérdőn, éreztem, ahogy a szám keserű mosolyra húzódott – Hogy előttem dughasd meg a lotyódat?

Mindketten elképedve bámultak rám, Plasztik alig kapott levegőt, azt hiszem, még soha nem voltam ennyire nyílt velük.

– Rosette, mosd ki a szádat! – parancsolt rám az apám dühösen.

– Látod, erről beszéltem! – nyávogta a szajha – Folyamatosan így viselkedik velem! Csinálj vele valamit, drágám!

Önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés, ahogy megpillantottam a nehezen kierőszakolt könnyeit.

– Azt hiszem, ez a legjobb alakításod, amit eddig láttam! – kacsintottam rá, miközben kettőt tapsoltam.

– ELÉG LEGYEN!  – emelte fel az apám a kezét, és már le is csapott.

Az egészből csak annyit érzékeltem, hogy hirtelen égni kezdett az arcom. A fejem élesen elfordult, és majd’ neki estem a falnak a hirtelen jött lökéstől.

Soha, soha, soha nem ütött még meg senki! Olyan erősen haraptam be a szám, hogy felrepedt az ajkam, és megéreztem a vér semmivel össze nem téveszthető ízét.

– Kérj azonnal bocsánatot! – követelte az apám ellentmondást nem tűrőn, de nekem eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki, azzal, hogy így bánt velem, elvágott minden kötelet, mely kettőnket összekötött.  

Villámgyorsan megpördültem és kiszaladtam az ajtón, de ahelyett, hogy lefele indultam volna, a sportpályára, ahol a következő órám kezdődött, inkább a tetőt vettem célba, remélve, hogy ott nem találkozom senkivel, akinek magyarázkodnom kellene.

A tűzlépcső tetején egy létra várt, azon felmászni még veszélyesebb volt, mint itt rohangálni, engem azonban most semmi sem érdekelt, csak el akartam tűnni egy kis időre, hogy összeszedjem magam, ahogy felléptem a tetőre, azonnal megcsapott a hűvös szél, amit eddig az épület tömör fala fogott ki. Mintha egy hatalmas balkonra jöttem volna, ahonnan be lehet látni a város nagy részét. Mindig elbűvölt ez a látvány, most is szinte azonnal elfelejtette velem az előbb történteket, de ahogy ledobtam a táskám és elővettem a tükröm, megpillantottam benne az arcom. Jobbról egy nagy vörös folt éktelenkedett és a szájprémem is kezdett feldagadni, le sem tagadhatnám, hogy bántottak, a francba!

Hülye, hülye, hülye!

Utálom, azt a rohadt libát! Ez is mind miatta van! Ott rohadna meg, ahol van!

Záporozni kezdtek a könnyeim, és egész testemben remegtem. Az arcom még mindig égett, és legszívesebben a világ végéig futottam volna, de a lábaim olyan nehezek voltak, hogy egyszerűen lerogytam a koszos földre, és reményvesztetten bámultam a messzeségbe, habár semmit sem láttam.  Nem törhettem volna össze. Nem kellett volna ennek így lennie! Nem üthetett volna meg! Az apám soha sem ütött meg, még ha nagyon haragudott is rám, mindig megdorgált majd leültünk egy-egy doboz fagyival és éjfélig filmeket néztünk. Boldog voltam, és gondtalan, semmit sem sejtettem. Anyuval soha sem veszekedtek, azt hittem minden rendben van! Hol romlottak el a dolgok? Miért fajultak el idáig? Miről maradtam le? Miért állított be egyik nap ezzel a nővel, aki a lánya lehetne, és jelentette be, hogy válni akar? Miért? Miért, miért?

– Hé! Te meg mit keresel itt? – összerezzentem a hang hallatán, és azonnal fel is ugrottam. Gyorsan megtöröltem a szemem, míg a táskámat felkaptam, de ahogy a hang irányába fordultam, elképedve vettem észre, hogy nem a gondnok ordibál nekem, hanem Ász. Arcán önelégült vigyor jelent meg, látszólag jót szórakozott az ijedtségemen. Feldühített a jókedve, sőt az egész jelenléte ingerelt, nem bírtam ki, hogy csendesen elsétáljak.

– Ugyanezt kérdezhetném én is tőled! – álltam meg csípőre tett kézzel, ő pedig közelebb sétált, de arcáról csak nem akart eltűnni a mosoly.

– Nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni. – csóválta meg a fejét, majd ahogy közelebb ért, észrevehetett valamit, mert elkomorult, és megszaporázta a lépteit, mire önkéntelenül hátrálni kezdtem, de nekiütköztem a fenekemig érő korlátnak.

Alarick olyan sebességgel nyúlt előre, hogy ijedtemben elfordítottam a fejemet. Hiába vártam, nem történt semmi, nem ütött meg. Jobban belegondolva, értelmetlen volt ettől tartani. Arcát centiméterek választották el az enyémtől, karjai a korlátot markolták, mindkét oldalamon. Sarokba szorított. Eszeveszetten száguldottak a gondolatok a fejemben: Mit akar? Úristen, milyen közel van!

Mentol és cigifüst lengte körül, biztonság és nyugodt hétköznapok képét ébresztve bennem.

– Ki tette ezt veled? – követelte mély, fenyegető hangján, amitől összerezzentem. Félelmetes volt, nem is beszélve a szemeiben tükröződő vadságról. Még soha nem tűnt fel, hogy ilyen sötét szemei vannak. Létezik egyáltalán, hogy valakinek az éjszakai égbolthoz hasonló retinája legyen?!

– Senki – feleltem halkan, elfordítva a tekintetem. Nem akartam a családi drámámat az orrára kötni.

– Hé, az ilyesmi nem lesz csak úgy magától. – óvatosan az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy rá nézzek. Nem értettem, mit akar. Mit keresett itt egyáltalán? Miért tesz úgy, mintha érdekelné, hogy mi van velem?

– És? Nincs jobb dolgod, amivel foglalkozhatnál? – rivalltam rá, de úgy látszott elengedi a füle mellett.

– Nincs. – felelte egyszerűen, én pedig ledöbbentem. Egyáltalán nem erre számítottam. – Mondd el, hogy ki volt, én pedig teszek róla, hogy megemlegesse!

– Semmi közöd hozza! Nem kell a sajnálatod! A fenébe is! – kiáltottam és megpróbáltam félrelökni a karját, de nem eresztett. – Állj félre!

 – Előbb mondd el, hogy mi történt!

– Egy frászt! Semmi közöd hozzá!

–  Ro, ugyan már. Ki volt az? Mikor a dirinél láttalak még nem volt ilyen az arcod! Ki volt az?! TUDNI AKAROM!

És akkor elszakadt a cérna. Megint kibuggyant egy könnycsepp. Ma már ő volt a második, aki erőszakosan viselkedett velem. Gyengének éreztem magam, és ezt nem bírtam elviselni.

Kezeim szinte önálló életre keltek, és őrült módjára kezdtem püfölni a mellkasát. Bántani akartam, azt akartam, hogy érezze a fájdalmat, amit az apám okozott, nemcsak a pofont, de azt a rohadt ürességet, ami bennem maradt, miután ő lelépett Plasztikkal, azt a tehetetlenséget, ami akkor kerített hatalmába, mikor anya könnyes szemeit láttam, vagy az éjszakákon át tartó heves zokogását hallgattam, és nem tudtam semmivel megvigasztalni. Arra vágytam, hogy más is szenvedjen, fájdalmat akartam okozni az apámnak, de képtelen voltam rá, a fenébe is, még mindig szerettem, és ezért utáltam magam. Ász pedig egyszerűen felbukkan, és el akarja játszani a hőst. Ki kérte? Én nem!

– HAGYJ BÉKÉN! NEM KELL A SEGÍTSÉGED! – hajtogattam folyamatosan.

Egy örökkévalóságnak tűnt, de igazából csak párat üthettem, mikor elkapta a kezeimet és megpörgetett. Kényszerzubbonyként fonta körém a karjait, miközben olyan szorosan nyomódott a hasa a hátamnak, hogy könnyedén megszámolhatta volna a csigolyáimat. Mozdulni sem bírtam, csak a fejemet kapkodtam össze-vissza, miközben folyamatosan üvöltöttem, hogy eresszen el.

Titokban reménykedtem, hogy valaki csak meghall, és jön, hogy leszedje rólam, de a város zaja bőven elnyomta a hangomat. Végül elfogadtam, hogy tehetetlen vagyok. Fejem hátradöntöttem, és engedtem, hogy benedvesedjenek a szemeim. Ezer éve nem sírtam, tudtam, hogy nem tehetem meg, nem hagyhatom, hogy mások lássák, a gyengeségem, mert akkor rájönnek, sebezhető vagyok. Utáltam másokra támaszkodni, pedig pontosan tudtam, hogy szinte semmire sem vagyok képes egyedül, de aztán az apám elhagyott, és minden összedőlt, meg kellett tanulnom vigyázni magamra, valahogy túl kellett éljem.

– Lenyugodtál?

Sok idő telt el, mióta lefogott, én pedig teljesen elveszettnek éreztem magam, mintha kizártak volna a világból. Fogalmam sem volt az idő múlásáról, talán már véget is ért a suli, talán csak pár másodperc telt el. Nem tudtam. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy a démonjaim lassan felemésztenek.

– Igen. – hangom rekedt volt, és elgyötört.

Ász várt pár percet, majd lazított a szorításán, végül elengedett.

– Kérlek, mondd el! – csendes volt, mégis parancsoló, én pedig képtelen voltam ellenkezni. Elszállt minden erőm, már nem számított semmi. Nem először látott őrültként tombolni, ennél mélyebbre már úgysem süllyedhettem.

Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Nem volt elítélő, legalábbis nem tűnt annak, komor volt és feszült. Kezeit összefonta a mellkasán, és választ várva figyelt engem. Mély levegőt vettem, majd kertelés nélkül kiböktem.

– Az apám ütött meg.

Meglepetésében tágra nyíltak a szemei, biztos voltam benne, hogy azt hiszi, hazudok, de mikor megszólalt éppen az ellenkezőjét mutatta.

– Találkozni akarok vele, most azonnal!

– Mi? Nem, dehogyis! – ellenkeztem automatikusan.

– Még ő sem emelhet kezet rád! Nem hagyom, hogy bárki így bánjon veled! Nem sírhatsz egy szemétláda miatt, NEM ENGEDEM! – ordította olyan hangosan, hogy beleremegtem. Az erő, amely szinte kirobbant belőle, rémisztő volt, vérfagyasztó, mégis vonzó. Ökölbeszorított keze csak úgy remegett az indulattól.

– Ehhez semmi közöd... – motyogtam, és elléptem mellőle, de megragadta a kezem, és durván a korláthoz préselt, egész testével nekem feszülve.

– Többé ne mondd azt, hogy nincs hozzád közöm!

Ajkai enyémre tapadtak, és olyan vadul csókolt, hogy felszakadt a seb az ajkamon. Kezei olyan erősen szorítottak, hogy szinte éreztem, ahogy elkékül a bőröm ujjai alatt. Tudtam, hogy nyoma marad annak, hogy hozzámért, de az érzés, mely hatalmába kerített... a forróság, mely elöntötte a testem minden egyes négyzetcentiméterét... a forgás, mely betöltötte az elmémet, mintha egy tornádó kapott volna fel, és vad táncot lejtene velem… elképesztő volt. Minden érzékszervem ugyanazt a ritmust játszotta, amit ő diktált. Harag és vágy, boldogság és kín egyszerre bugyogott fel bennem. Visszacsókoltam, úgy, ahogy még soha.

Ez volt a vég kezdete, de persze akkor még nem tudtam, hogy mit hoz majd a jövőm, abban a pillanatban, csak Ő érdekelt.