Az a vörös szempár

Az ég még sötét volt. Halvány köd simogatta a nedves pázsitot.

A lány léptei tocsogva visszhangoztak, ahogy átvágott a hővüs parkotn. Dideregve húzta össze a kabátját, hogy legalább a jeges széltől védve legyen. 

Hiába. 

A levegő császára makacs teremtés volt, mindegyre vörösre csípte szegény teremtés arcát, haját a felismerhetetlenségig kócolta, pedig reggel nagy üggyel-bajjal fésülte simára, hogy szép legyen, és most egyetlen pillanat alat kárba vész minden fáradozása.

Egyetlen pillanat...

Töprengve szaladt tovább. Furcsa, gondolta, hogy milyen rövid egy pillanat, és mégis néha olyan, mintha az egész örökkévalóság lenne belezsúfolva. Így volt ez akkor is...

Két hét szállt tova, de ő még tisztán emlékezett rá.

Őrá. 

Egy végtelen hosszú pillanatig látta, érezte, majd minden véget ért. 

Bosszantó sors! A legszebb, legédesebb pillanatokbólcsupán lopva enged egyet is nekünk, és azért is drágán meg kell fizetnünk. Mégis... mégis mindig újra meg újra lopunk a tiltott gyümölcsből, reménykedve csüngünk a ki nem mondott szavak árnyékán, majd összetörve, lélektelenül ballagunk, míg el nem veszünk a sötét kétségbeesés erdejében, míg bele nem botlunk a bánat szakadékába, és zuhanni nem kezdünk a végtelen könnyek kiszáradt tengerébe.

De mégis... képtelenség, hogy csupán az ő szívében lobbant lángra az a szikra. A fiúban is életre kellett kenie a vágynak, egy érzésnek...

Még emlékszik, hogy akkor, azn a bizonyos éjszakán... mindent felemésztő tűzben égett a teste, miközben lelke bilincsbe verve, sziklaszirtre láncolva sikított, lehetetlen szabadságért. A balsejtelem nyálkáskeze kúszott torkán, ragacsos ujjai elenite óvatosan simítoták, majd egyre szorosabban markoltak lágy húsába, egyre erősebben, kegyetlenebbül fojtogatta, míg végül már jártányi ereje sem maradt. Teste összecsuklott. Sziszegve aludt ki a tűz, melyeddig éltette. Elszállt belőle minden vágy, a remény sugara többé nem melengette keblét, már csak a hasztalan agyaghalmaz maradt, egy érzéketlen, üres rom. Többé nem volt képes gondolkodi, már csak a mérhetetlen fájdalom és keserűség maradt benne. Eleinte még küzdött ellene, harcolni aart, túlélni, de a vörös szemű kígyó végül kiszívott belle mindent, legyőzte. Lelkében kihajtott a keserűség karmazsi rózsája, tövisei teljesen belefúródtak a törékeny falba, mely eddig pajzsként óvta őt. 

Kiszolgáltatottság.

Könnyek.

Reménytelenség.

Fájdalm.

Csalódás.

Végül nem maradt semmilye.

Feladta.

Senki nem bántotta, ő mégis összeomlott. Önmagát pusztította el, de még csak észre sem vette. Drágán megfizette a pillanat árát. 

Most ismét maró könnyek szántottak végig arcán, újabb barázdát húzva, lassan elporlasztva testét, hogy ismét a békés önkívületbe taszítsák. Az édes ürességbe. Már maga is odavágyott, semmi és senki nem tartotta vissza.

Ki tudhatja, mi mozgatta hófehér testét? Mi volt az, ami lépésre sarkallta ólom-lábát, mosolyra húzta tüske-ajkát? Volt még benne valami élő? Volt még valami, amit nem pusztított el a szél, a föld, a tűz ereje? Senki sem tudta. Keresetlen kérdésekre nem létező válaszok kísérték lépteit, és ő csak ment előre, vissza sem nézve, ködös tekintettel. Az egyszerű ösztön késztette mozgásra, egy híó szó, melyet mélyen belül érzett, mintha egy láthatatlan kötél húzta volna őt előre. 

Halk léptei lassan dobogássá alakultak, ahogy elértea kőlépcső első fokát. Viasztestek zárták körül, halkan susogva, rekedt hangn nyöszörögve. Zagyva hangok lengték körül, de ő szinte észre sem vette őket. Szólították, hogy forduljon vissza, rohanjon, meneküljön, de ő egyetlen szavukat sem értette. Csak ment és ment.

Lépés, lépés után. 

Lépcső, lépcső után. 

Amikor elérte a legfelső fokot, szemét elszakította a kristálytiszta márványlapról, és végre megpillantotta a tökéletes sötétséget. 

Érezte a vonzást, a láncot, mely hozzákötötte, többé nem volt menekvés. Azok az éjszínű szemek, az a fekete ing, azok a vágytól duzzadó ajkaka, az a kegyetlen és mégis édes mosoly.

Elakadt a lélegzete, szinte felemésztett az erő, mely a fiúból áradt. Szemei könneykkel teltek meg.

Már az első pillanatban is érezte, hogy hozzátartozik, egészen idáig csak rá várt, hogy végre eggyévállhasson vele, és most végre itt állt előtte. Mennie kell, tudta, minden egyes porcikája, bizsergett a vágytól. 

A következő pillanatban a fiú hófehér karját nyújtotta felé. A márvány-épület repedezni kezdett, a világ omladozott. Virágszirmok repkedtek körülötte, kövek szállingóztak a földre, láva lövelt az ég fe. A mindenség megremefett, a hasztalan viasztestek elpárologtak. Már n látta a színeket, nem érezte a fény melegét, mostmárcsak Őt látta a végtelen erőt. 

Azok a sötét szemek: veszélyesek, halálosak. 

És akkor, azokban a szemekben, megpillantotta a poklot és a mennyet.

Erős kar fonódott derekára, birtokolva simult rá, mintha oda lett volna teremtve, mintha mindig is oda tartozott volna. Összefort a két félt, csordultig telt a szív, és beforrt a lélek minden szakadása.  

A atalmas áradatot végül nem bírta el, zokogva omlott össze, könnytől áztatott arcát a fiú mellkasához préselve és hagyta, hogy az óvó-pusztító karok védelmezően öleljék át. 

Abban a pillanatban, ahogy megízlelte az istene nektárját, az édes szerelem mindent elsöprő erejét, lángralobbant a teste, majd kék tűzben égve porladt el, hamuvá válva. 

Az a rös szempár, mely mindig is kísértette, csak az tudta, hogy mindennek vége. Csak ő érthette, hogy a lány végre boldog volt, végre kiteljesült, és végre képes volt elfogadni önmagát. 

A történet magyarázata később olvasható lesz egy újabb bejegyzésben, amit belinkelek: ide. 

Köszönöm, ha elolvastad, remélem, tetszett, 

Emily