Ez Nem Tündérmese! (6.)

6. fejezet

Mire elérkezett a várva várt büntetésem második napja, már azt sem tudtam mit csináljak. Becky és Chris leléptek valami képregény boltba, Jaspernek pedig színét sem láttam aznap. Lily nem árulta el Beckynek a mosdós/rókázós/pirulás esetet, vagy ha mégis, akkor az Beck viselkedéséből nem derült ki.

Ha belegondolok, valahol ironikus, hogy mindent megosztok vele, ezt kivéve…Vajon miért pont neki nem merem elmondani?

– Leülnél végre Morgan?

Gondolataimból Gordon tanárnő kérdése rántott ki, az osztályteremből fojtott kuncogást hallottam. Azt hiszem, egy ideje már az ajtóban állhattam.

– Inkább maradnék itt, ha lehetséges– feleltem, mire határozottan egy padra mutatott, és a „leül” parancsszót köpte felém.

Egy átlagos tanterem. Húsz átlagos diák, akik kiakasztották az átlagos tanáraikat és erre a cseppet sem átlagos helyre száműztettek az idők végezetéig. Tök jó film előzetes lenne!

– Pszt. – a mellettem ülő lány kérdőn nézett rám, látszólag nagy erőfeszítésbe került felemelnie azt a szépen kipingált fejét a padról, amin épp szundított – Te mit követtél el?

Felhorkant, majd az ablakra mutatott, amelyet kreatív módon egy karton papír takart el, de még látszott a hiányzó üvegszilánk okozta lyuk.

– Bedobtad?

– Aha. A spanyol tanár mobiljával.

– Brutál.

– Csendet! – kiáltotta el magát Gordon tanárnő, miközben szúrós szemekkel bámult – Füzetet elő, írjatok házi feladatot, vagy tudom is én…

– Tanárnő! Nekünk rajzból aktot kell készíteni. Modellt állna?

A kis pimasz egy Harry Potter típusú szemüveget visel, hosszú fekete haját kontyba fogta, tekintetéből pedig csak úgy sütött a pimaszság, mellesleg srác volt, ha ez a leírásából nem jött volna át.

Az teremben hirtelen csend támadt, mindenki azt várta, hogy a tanárnő hogyan reagál erre a merész felajánlásra, de én nem vártam meg a válaszát.

– Mi lenne ha te állnál ki? – fordultam hátra kihívóan a srácra nézve, aki meghökkent a koránt sem várt támadástól, de hamar összeszedte magát.

– Nem úgy nézel ki, mint aki tud rajzolni!

– Pont te mondod? A szemüveged megsúgja a szavakat, vagy magadtól is tudsz olvasni? – hárítottam a provokációját.

– Ti ketten! – kiáltott fel a tanárnő – Plusz egy óra!

– Az nem lehet! – fordultam felé leesett állal – Nekem deko-köröm van, nem késhetek!

Hangos röhögést hallottam a terem hátsófeléből,  de nem fordultam hátra, csak lehajtottam a fejem a padra. Ezt a cikit! Beismerni hogy a dekokkal vagyok szociális öngyilkosság! Nem azzal ér fel, hanem egyenese az! Főleg itt a rossz gyerekek tárhelyén, ahol mindenki valami hülyeséget csinált… én meg beismerem, hogy a tanár kedvencei, stréberek táborát erősítem.

Az két óra leteltével a többiek szabadon távozhattak, kivéve engem meg a keretest. Amikor Ász elhaladt a padom mellett ledobta a sapkámat.

– Falazol? – kérdeztem.

– Ne hagyd itt a papírt.

– Milyen papírt?

Felvont szemöldökkel nézett rám, majd elröhögte magát. Kifele menet mg előkapta a telefonját és szinte biztos vagyok benne, hogy egy vaku villanását láttam, de mire odakaptam a fejem, már késő volt. Már senki nem volt ott.

– Ti ketten – mutatott rám meg a srácra felváltva a tanárnő – viselkedjetek, fél óra múlva visszajövök, de ha nem lesztek itt, vagy valami hülyeséget csináltok, repültök!

Azzal a lendülettel ő is elhagyta a termet, ami nem volt fair. Ki hallott már olyat, hogy a kapitány elhagyja a süllyedő hajót? Azt hittem, ő kellene az utolsó legyen… Nem mi.. egy árttlan kamasz lány, meg a jópofafiú.

– Hé.

Észre sem vettem, hogy odajött a srác. Most felült a padomra és onnan nézett le rám kérdőn. Egyáltalán nem volt előnyömre ez a felállás, vagy… felülés. Az arcom nagyon is rossz helyen volt… khm. Azonnal felpattantam, és nekidőltem a hátamnál levő padnak, hogy azért mégiscsak legyen valami szemmagasság… khm.

– Mi van? – azt hiszem eléggé flegmának tűnhettem, de mentségemre szóljon, hogy ő jött oda egy „hé”-vel…

– Mi bajod neked velem?

– Mi lenne?

– Belém kötöttél.

– Undorító voltál.

Először eltátotta a száját, majd megfogta a homlokát és elnevette magát. Enyhén oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám.

– Nem értékeled a humorom. – közölte, erre nem volt mit mondani: – Tényleg nem.

A szemöldöke fennebb emelkedett, majd újra visszaállt a normális helyére. Fogadni mernék, hogy simán felhúzza csak az egyiket. AH… bárcsak nekem is menne. Erős késztetést éreztem, hogy megkérjem, mutassa meg, majd tanítsa meg nekem is a trükköt, de nem volt rá időm.

– Jack. – nyújtotta a kezét felém, meglepetésemben felröhögtem, ilyen úriemberi gesztust egy ilyen leharcolt hippitől? Jajj, elfelejtettem megemlíteni, hogy zöld nadrágot és narancssárgacsíkos pólót viselt, úgy nézett ki, mint Bob Marley fiatal korában.

– Rosette – feleltem, és kézfogás helyett belecsaptam a tenyerébe, amin még jobban elcsodálkozott. Ekkor esett le, hogy milyen ironikus a helyzet.

– Jack és Rose, ismerős felállás.

Igen, láttam a filmet, Becky erőltette végig, és igen, nekem is leesett a neveink… meg… ahj.

– Akkor azt is tudod, hogy neked nincs hely az ajtón…

– Te meg, hogy előtte még látlak meztelenül. – rám kacsintott – Csak nem jöttél zavarba?

– Seggfej. – morogtam, majd hátat fordítottam neki, és kutatni kezdtem a táskámban, hideg víz reményében.

– Ne bújj el.

Kirázott a hideg, amint meghallottam, hogy hangja milyen közelről szól. Egyenesen a fülem mellett szólalt meg, és már éreztem is, ahogy keze csípőmre siklik.

– Mit képzelsz?  – kiáltottam fel, és megpördülve lelöktem a kezét. Normális ez? Be vagyunk zárva egy terembe és máris taperolna? Fúj!

Először meghökkent arcképet vágott, mintha felpofoztam volna, azt hiszem, azt kellett volna, hogy tanulja meg, hogy nem fogdosunk csakúgy másokat. Majd elevette magát, és pont ebben a pillanatban lépett be a tanárnő, szúrós tekintettel ostorozva minket. Szó nélkül helyet foglaltunk, és az idő maradék részében némát játszottunk.  

A büntetésem leteltével átvettem a tanárnőtől az igazolást, hogy leültem a büntetésemet, plusz az extra órát fegyelmi problémák és rossz magatartás miatt, majd spuriztam a dekokör székhelyére. A pincében ezelőtt még sosem jártam, de mint kiderült, itt kapnak helyet a különböző raktárok (kihittevolna?) és a kevésbé népszerű szakkörök (kihittevolna?). Benyitottam a lufikép-el ellátott ajtón és szinte beleültem egy srác ölébe, aki elgáncsolt. Még épp idejében kapaszkodtam meg az ajtóban, hogy ne essek el. Döbbenten konstatáltam, hogy pont az ajtó elé le van terítve egy Twister-szönyeg és négy srác éppen azzal játszik. Ők még nagyobb döbbenettel néztek rám, a következő pillanatban a srác, akire majdnem ráestem elvörösödött és elveszítette az egyensúlyát, ezzel ráesve a többiekre, szép nagy kupacot képezve a végén.

Harsogó nevetés járta át a termet. Még én is elmosolyodtam és leguggoltam, hogy a srác szemébe nézhessek.

– Jól vagy?

– Öhm.. i-igen. – felelte habozva. Még mindig vörös volt. Milyen aranyos…Szőke haja kuszán állt, pólója pedig felcsúszott, éppen azt igazítgat zavartan. Kinyújtottam a kezem, hogy segítsek felállni, amit némi gondolkodás után el is fogadott. A többiek méltatlankodva tartották a kezüket, hogy ha már ilyen galibát okoztam, szedjem fel őket is.

– Bocs srácok, de csak annak jár a segítség, akit ledöntök lábáról.

Feleletemet nagy nevetés követte, és az iménti srác ha lehetséges, még jobban belepirult, de annyi lélekjelenléte volt, hogy tarkón vágta a vihorászó heverészőket, akik hamar összeszedték magukat.

– Szia, Aurora Black vagyok. – lépett hozzám egy magas lány, göndör éjfekete haja volt, és akkor keble meg khm… csípője, hogy Ashley Graham-re hajazott egy az egyben, már csak a festék az arcáról a kivágott póló és a hosszú haj hiányzott róla. Az ilyen lányok miatt mindig zavarban érzem magam a hiányosságaim miatt… lapos cici meg zéró fenék… ugyanakkor beinul a vetélkedő énem is… én legalább bele férek a hintába… mint az összes kisgyerek. Lelombozó gondolatmenetem végén kezet fogtam Aurorával, aki mint kiderült a fődekó volt, vagyis ő vezette a szakkört. Sorra rámutatott a teremben lévőkre, és bemutatott nekik. Tizenöt névből négyet jegyeztem meg: Aurorát, Ászt, Jeremy-t (akit fellöktem) és Rosette-t (jajj, ez nem számít, ez én vagyok).  Oké, a név memóriámmal vannak kisebb gondok… tényleg csak kisebbek…

Átadtam Aurorának az igazolásomat, majd helyet foglaltam a terem tulsó végében levő kerek asztalnál, amint az út szabaddá vált a twisterezőktől. A többiek beszélgettek és nevetgéltek kisebb csoportokba verődve, míg Aurora elmesélte, hogy mik az évi tervek, illetve, hogy nagyjából hogyan zajlanak az ilyen ülések. Bár nagyon szerettem volna ráfigyelni, nem tudtam nem észre venni Ászt, aki kócos hajával és laza magatartásával igencsak kivilágított a többiek közül, vagy legalábbis számomra olyan volt mint egy neonfényben izzó cégér. Legnagyobb meglepetésemre nagyon jól beilleszkedett, és úgy poénkodott a jelenlévőkkel, mintha régi jó barátok lennének.

– Rose vállalod?

– Hm?

Meglepetten fordultam Aurora fele, aki ezek szerint még mindig nekem magyarázott.

– Beszállsz a menhely és az otthon programba?

– Persze. Pontosan miről is szólnak ezek? – Aurora megforgatta a szemeit, közben nagyot sóhajtott.

– Az állat menhelyen segítünk be, a hétvégén nyílt napot szerveznek, hogy tudjanak örökbe adni pár kölyköt – a válasz a hátam mögül érkezett, Jeremy személyében.

– Pontosan – nyugtázta Aurora,  – ezt a programot Jer vezeti, így ha bővebb infókat akarsz, vele kell egyeztetned. A másik pedig az idősek otthona, ahol szintén be szoktunk segíteni, általában játékesteket szervezünk vagy filmvetítést, esetleg pikniket.

– Mi lenne ha összekötnénk a kettőt?

Értetlen tekintetük láttán kissé elbizonytalanodtam, és amikor feltűnt, hogy a teremben mindenki elcsendesedett kérdőn néztem körbe… mindenki engem figyelt… tipikus, Rosette mindig hülyét csinál magából…

– Mármint, ha bevinnénk néhány kutyát az otthonba. Azt hallottam, hogy jó hatással vannak a beteg emberekre, miért ne dobná fel az időseket is, ha játszhatnának velük?

– Nem szoktuk összekötni a feladatainkat. Elvégezzük az egészet, ez úgy hangzik, mintha gyorsan le akarnád tudni az egészet. Talán nem füllik a fogad a munkához? Vagy túl zsúfolt a programod?

– Erica! – szólt rá Aurora elképedve, de a lány meg sem rezdült– Még sosem gondoltunk erre, mert minden feladatra pontot kapunk…– fordult felém – és minden évben be kell jelentsük, a tervet, hogy miket akarunk megvalósítani, és minden egyes program … hát, van egy kvóta, és ha összekötnénk két  programot, akkor helyettük valami újat kellene kitalálni, ezért nem foglalkozunk ilyesmivel.

El voltam képedve. Meg voltam döbbenve. Zavarban voltam és mélységes szégyen kerített hatalmába. De nem magamat szégyelltem, nem amiatt voltam zavarban, hogy visszautasították az ötletemet (najó, ez is közre játszott), de ezek voltak a suli üdvöskéi, ők voltak  azok, akik mindent megoldottak, akik mint látjuk, segítettek az embereknek, nekik egyenes útjuk volt egy jó egyetemre, azért mert részt vesznek karitatív tevékenységekben… erre fel néhány nyavalyás pont miatt bingóval helyettesítenék a valódi érintést?

– Tudjátok, azt hittem, ti tényleg tesztek valamit, valami jót. Eddig lenéztelek titeket, de ezek után okkal foglak. Ahelyett, hogy kitalálnátok egy új programot, képesek vagytok lemondani egy összetettről?

– Azt se tudod mit beszélsz! – szökött nekem újra Erica.

– Igaza van….  – a tömegből ilyen és ehhez hasonló hangok csendültek, a terem nem volt az én oldalamon.

– A múzeum önkénteseket keres, akik a nyílt napokon körbevezetik a gyerekeket, és foglalkoznak velük.

Mindenki döbbenten pillantott Ászra, akit ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Kitartóan nézte Aurorát, aki úgy tűnt gondolkodóba esett az új javaslat hallatára.

– Legyen. – felelte végül, – Jer, Rosette beszél az Otthonnal, tied a menhely. Ha összetudjátok hozni hétvégéig, mehet, ha nem, marad az eredeti terv. Ász beszélj a múzeummal. A többiek tudják a feladataikat, ha közbejön valami gikszer tudjátok a telefonszámom.

A csodálkozástól egy percre ledöbbentem, Aurora elintézett mindent, mint egy profi.

– Megadod a telefonszámod?

– Tessék?

– Mert együtt kell leszervezzük… izé… gondoltam, így könnyebben tudunk kommunikálni…

– Jajj, persze. – Jeremy látszólag zavarban volt, amit még élveztem is volna, ha az én arcom is nem égett volna az előzők után.

– Rosette – a nevem hallatán felkaptam a fejem, Aurora szólított, már az ajtóban állt – ilyet még egyszer ne mondj!

Nyeltem egyet, ahogy ott állt, abban a magas sarkúban, a harci szellemmel az arcán, elég ijesztően festett.

– Bocs, mindenkitől. – mondtam, lesütve a szemem.

Jer a vállamra tette a kezét egy pillanatra, majd felkapta a táskáját és kisietett. A többiek is kispuriztak, valaki kezembe nyomta a kulcsot azzal, hogy mivel új vagyok, nekem kell zárnom. Mire észbe kaptam, egyedül maradtam a teremben.