Ez Nem Tündérmese! (5.)

5. fejezet

Ezt a fejezetet Lilynek ajánlom, róla szól. Sajnálom, hogy csak ennyit tudtam rólad. 

–  Morgan, jól érzi magát? Hall engem?

Lily oldalba bökött, mire értetlenül fordultam felé, ő pedig a tanárra mutatott. Nagyon messze állt. És nehezen fókuszálódott. Olyan elmosódott kis paca volt. Aztán meg rohadt közel bukkant fel.

– Morgan!

– Igen? – kérdeztem meglepődve. De vékony a hangom… kuncogni kezdtem.

– Mi van magával? Tán beteg?

– Kicsit rosszul vagyok… – suttogtam, kezemet a szám elé téve, hogy meg ne zavarjam az órát.

Vajon miért takarta el a tanár a száját? Fáj a feje? Vagy ki akarja tépni a haját?

– Roberts, vigye ki a mosdóba, mielőtt összehányja a termet!

– Igenis.

Kit akarnak kivinni? Miért karolt belém Lily?

– Gyere, Rosette.

– Oké. – egyeztem bele, majd felálltam, de bár ne tettem volna. A szám elé kaptam a kezem. Kurvára forgott a terem. Ki kapcsolta ezt be?

***

– Jobban vagy? – érdeklődött Lily, miután kiadtam mindent, ami bennem volt. Lerogytam a fülkével szembeni fal tövébe, és próbáltam levegőhöz jutni. A hideg fal megnyugtatott, kezdtem azt érezni, hogy élek. Utáltam hányni.

– Igen, köszi.

Lekuporodott mellém, és egy műanyag pohárban vizet kínált. Kiöblítem a számat, majd örömmel fogadtam a felém nyújtott rágót.

– Szakértő vagy? – kérdeztem.

–Hogy hogy?

– Hát… nem ijedtél meg, amikor kidobtam a rókababát, meg van nálad rágó. Mintha, fel lennél készülve rá.

Elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem, én pedig nem kérdeztem. Örültem, hogy a gyomrom kezdett lenyugodni.

– Régóta szeded?

Éreztem, ahogy összerezzenek a kérdés hallatán. Ugye nem arra gondol? Ennyire nyilvánvaló?

– Most próbáltam ki. – feleltem. Lényegében igaz is volt, mert ebből a cuccból most kaptam először, és talán nem volt okos dolog mindkét tablettát egyszerre benyomni. Rémlik is, mintha Duncan egy felet javasolt… de a suliba visszaérve, még mindig nem éreztem magam feldobottnak, csak megalázottnak, gyengének, szerencsétlennek. Így aztán nem akadályoztam meg a másik tablettát, amint beugrott a számba… lehet, hogy rossz ötlet volt. Bár Spanyolon nem volt semmi baj, sőt szerintem brillíroztam, de aztán mateken… nos, ott kezdődtek a bajok.

– Én is kísérletezgettem.

Döbbenten néztem rá.

– Drogozol?

– Nem hiszem, hogy túl sok jogod volna elítélni – az éltől a hangjában megszeppentem. De persze igaza volt, nem ő lett rosszul az óra közepén, és nem őt kellett elkísérni a klotyóba… Azt hiszem, hivatalosan is egy roncs vagyok.

– Igazad van, és értékeld, kérlek, mert ritkán ismerem el.

Kuncogni kezdett, majd a vállamra hajtott a fejét.

– Erről még senkinek sem beszéltem, de néhány éve… hát, kipróbáltam ezt-azt. Először egy bulin próbáltam ki, és annyira jó volt! Lebegtem és minden színkavalkád volt és annyira gyönyörű volt, és nem emlékeztem semmire, csak a pillanat létezett… – a hangja vágyakozóan csengett, én pedig felsóhajtottam. Pontosan tudtam, miről beszél.

– De egy nap, a barátom túladagolta magát. Én találtam meg. Szörnyű volt, el nem mondhatom mennyire, de nem olyan mesébe illően, hogy meghalt és sírunk. Hanem szörnyű volt, ott feküdt, a saját hányadékába fulladt bele. Az a bűz…– ökölbe szorította a kezeit, gondolom még mindig elborzadt az emlékképtől – Nem volt rossz gyerek, nem volt rossz élete, csak szeretett repülni… Mindig ezt mondta. Nem volt kemény drogos, csak néha egy-egy kicsit… Ijesztő volt, mert tudod, én is járhattam volna így. Sokkal többször szívtam, mint ő… Szóval csak azt akarom mondani, hogy ne csináld… mert az ember azt hiszi… azzal áltatja magát, hogy nem fogja túlzásba vinni, hogy csak egy kicsit… de igazából sosem áll le… és hidd el, semmi szép nincs a halálban... egyik percről a másikra egy érző, lélegző lényből egy romhalmaz leszel. Egy összetört hányadékban és vizeletben fekvő hulla…

***

Őszintén megijesztett Lily. Ahogy mondta, az arca tele volt érzésekkel… na jó, ez hülyén hangzik, de egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni. Az ajka remegett, a hangja el-elcsuklott, a szeme a semmibe meredt, mintha nem is velem lett volna, hanem egy rémálomba ragadva… Ijesztő volt, és valahol nagyon szomorú, hogy azt kellett látnia, amit. Soha nem beszélgettem el különösebben Lilyvel, mindig is olyan távolinak éreztem, mintha sosem lenne igazán ott, ahol… néha együtt buliztunk. Ő az a fajta lány volt, aki mindenkivel jóban van, aki mindenkit szeret, de csak egy kicsit, viszont sosem szán annyi időt egy emberre, hogy megismerje. Ő volt mindenkinek a barátja, és senki sem utálta, mert senki sem ismerte igazán. Érdekes lány volt Lily, néha irigyeltem, amiatt, hogy mindenkivel jól kijön, de aztán rájöttem, hogy éppen emiatt nincsenek is állandó, vagy igazi barátai, akikkel mély dolgokról beszélgethet. Vajon egyedül érezte magát? Nem volt magányos? Akkoriba ezek a gondolatok csak halvány körvonalak voltak, és sose jutottam el odáig, hogy megkérdezzem tőle, nem-e akar beszélgetni. Ez volt az első eset, hogy megnyílt nekem, én pedig úgy érzem nem értékeltem eléggé, nem figyeltem rá eléggé, nem vettem észre, hogy titokban még mindig szenvedett, és nem kérdeztem rá, hogy mi a baj, nem kérdeztem meg, hogy mikor és hogyan kezdődött az egész… Talán ha rákérdeztem volna, akkor kiderül, hogy igazából magányos volt, hogy sosem voltak igazi barátai, csak bulitársai. Talán rájöttem volna, hogy csak beszélgetni akar, kiadni magából a sok bánatot, amit hordozott, és ami szép lassan megfojtotta.

Tudom, így utólag könnyű okosnak lenni, de ha üzenhetnék az akkori önmagamnak, azt üzenném, hogy jobban figyeljen oda az emberekre körülötte, mert sosem tudhatja, kinek az életét menti meg egy kedves szóval, egy baráti öleléssel. Mindenki életébe belép előbb-utóbb egy Lily, akit érdemes megmenteni, akit érdemes szeretni, mégha ő nem is hiszi el magáról. Mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy igaz barátokra találjon, nem mindenki tud könnyen alkalmazkodni, vagy beszélgetéseket indítani.

Az én Lilym egy kedves, gyönyörű lány volt, aki talán sosem gondolkodott el azon, hogy vannak-e igazi barátai. Talán boldog volt az életével, talán később változott meg valami… de az én Lilym öngyilkos lett, sok sok évvel később, én pedig az újságban láttam a képét, és a szívem szakadt meg, mert én ismertem azt a lányt. Az a lány ott kuporgott velem egy régi iskola mosdójában, míg jobban nem lettem, az a lány fogta a hajam, amikor szükségem volt rá, és az a lány sosem adta aki a titkomat senkinek, nem szólt se a szüleimnek, se a  tanáraimnak, mert én megkértem, helyette az a lány annyit kért, ne csináljam többé. Az a lány megmentett, nem hagyta, hogy elvegyem magamtól a jövőmet. És én már sosem köszönhetem meg annak a lánynak.

Ismertem egyszer egy lányt, akinek az életemet köszönhetem, hogy nem tévedtem rossz útra…

Ismertem egyszer egy lányt, aki ma már nincs…

Ismertem egyszer egy lányt, akire nem figyeltem eléggé oda…

Ismertem egyszer egy lányt, akiről a nevén kívül nem sok mindent tudtam…

Ismertem egyszer egy lányt, akinek nem tudtam segíteni…

Ismertem egyszer egy lányt, akinek ma ezzel a fejezettel emléket állítok.

Ha te is ismersz egy lányt, egy Lilyt, akkor szánj rá időt, barátkozz vele, kérdezd meg, hogy van, ne hagyd, hogy az én Lilym sorsára jusson.