Ez Nem Tündérmese! (7.)

7. fejezet

A fejezet előtt ajánlom ezeket a zenéket, melyek megjelennek a részben, linkelem ide és ide.

Mikor aznap este Jasper elmondta a bandának, hogy beválogatták a képeit elképesztő ujjongás fogadta. Azonnal el is dőlt, hogy ezt mindenképpen meg kell ünnepelni, a pultos már a hangzavarból tudta, hogy ital fog fojni, és meg sem várva, hogy rendeljünk, kihozta az italokat. Azt hiszem, túl régóta járunk ide, már kívülről tudják, hogy mikor mit kell nekünk hozni… kicsit sem furcsa, igaz?

Vodka gurult, idő múlt, és egyszer csak a táncparkett közepén találtam magam, hátamat Beckyének vetve.

– I show you what it feels like, now I’m on the outside…We did everything right, now I’m on the outside

Egyszer csak felbukkant előttem egy kerek szemüveg, betöltötte az egész látóteremet. A srác megragadta a kezemet és magához húzott, majd megfordított. A hátam a mellkasának csapódott. A pörgés nem tett jót a kavargó gyomromnak… Azt hiszem, már említettem, én soha nem iszok… kivéve, ha nagy ünnep van, mint most…

Éreztem, ahogy a kezek a csípőmre csúsznak, és ringatni kezdenek, majd a zene váltott, és a Scream indult el. Ahogy kicsit tisztult a kép, rögtön rádöbbentem, hogy rossz helyek rossz helyre tévedtek, kellemetlen feszülésben…khm… ha érted mire gondolok. Igyekeztem eltaszítani a kezét a testemről, de erősebbnek bizonyult. Egyre keményebben nyomult, én pedig egyre idegesebb lettem. Próbáltam kiszúrni Beckyt, a nevét kiáltottam, de a hangzavarban senki nem értette.

Egyszer csak feltűnt, hogy a jobb keze veszélyesen lefele csúszik, a fenekemet súrolta, majd lennebb kúszott, míg meg nem találta a szoknyám szegélyét. Gondolatban átkoztam magam ezért a választásért. Amikor pedig ujjai egyre feljebb jutottak, sikítani kezdtem, könyökömet hátra vágtam, egyenesen a hasába, mire összegörnyedt, forró lehelete a tarkómat súrolta. Rátapostam a lábára, majd ahogy elengedett, fordulatból jól tökön rúgtam. Ekkor pillantottam meg az elzárásos seggfejt. Hirtelen leszállt a vörös köd, és bemostam neki egyet. Éreztem, ahogy az orra elmozdul, de nem érdekelt. Ez a seggfej molesztált! Ki tudja mit tett volna!  Az orrát szorította, amikor ismét jól tökön találtam, és már arra készültem, hogy még egyet behúzok neki, amikor karok tekeredtek a derekamra és elhúztak.

– Eressz! – kiáltottam, vagy legalábbis próbáltam, de a zenétől még én sem hallottam a saját hangom. A villódzó fények miatt alig tudtam kivenni, hogy ki kapott el, de amint megéreztem a bőrkarkötőjét, és a belevésett betűket, már nem voltak kétségeim. Hagytam, hogy kiráncigáljon a hűvös éjszakai levegőre.

Próbáltam elnyomni a csalódottságot, amit rámtört… nem is értem mire ez a reakció… mégis kit vártam volna, ha nem őt?

– Jól vagy? – kérdezte Jasper nekidőlve a sikátor falának. Aggódva nézett rám, én pedig hozzábújtam, és a pólójába motyogtam, hogy „élek”.

– Ismerted azt a seggfejt?

Bólintottam.

– Hát, az alapján, amit leműveltél vele, tuti nem vagytok öribarik.

Megremegtem az emléktől, ahogy a mocskos ujjai végig siklottak a bőrömön…Újra hányinger fogott el.

– Láttad… hogy mit… – kezdtem, de nem tudtam rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot.

– Én nem, de … Ász kiszúrta, mikor az a seggfej letaperolt. Mondtam neki, hogy tudsz vigyázni magadra, de aztán láttam, hogy nem ereszt. Olyan hülye vagyok! Sajnálom Rosie!

Magához szorított, én pedig örültem, hogy mégis ő jött. Szükségem volt rá, jobban, mint valaha, hogy ne csússzak szét, hogy újra gondtalan lehessen minden… csak ő képes erre…. csakis Jas.

– Anyaa, lemehetek a patakhoz megetetni a kacsákat?—kérdeztem ugrálva kezemben egy zacsi morzsával, amit már hetek óta gyűjtögettem.

– De csak ha Jasper is elkísér! – mondta anya, én pedig már rohantam is át a szomszédba.

– Csókolom! – kiáltottam a kertbe érve, pedig még senkit sem láttam.

– Szia Rosie, Jas-t keresed?

– Igen, Wagner bácsi.

– A konyhában van a nagymamájának segít.

Még be sem fejezte én már szaladtam a ház fele. Jasper nagypapája egy nagyon aranyos bácsi volt, mindig megmutatta a kis nyulakat, ha születtek, és ezerféle gyümölcsöt ültetett a kertjében, amelyből mindig hozott át nekem egy tállal. Amióta az eszemet tudom, ő nagyapám volt nagyapa helyett. Merthogy nekem nem volt nagyapám, akit ismerhettem volna, csak Anya volt és Apa. Meg anyának a szülei, de ők Kanadában éltek, szóval ritkán láttam őket.

– Szia Rosie – egyenesen nekiszaladtam Jaspernek, aki egy zacskóval a kezében jött volna ki az ajtón. Jasper magas volt és szőke, mindig olyan volt mintha kesze-kusza korona lenne a fején, mint egy igazi herceg!

– Gyere le a kacsákhoz! – megragadtam a kezét és már indultam is volna, de nem mozdult.

– Várj már, meg kell kérdezzem a nagyit. Csak előbb ezt kidobnom. Várj meg itt.

De nem vártam meg, becsörtettem a konyhába, ahol Wagner nagyi éppen becsukta a sütő ajtaját. Csípőre tett kézzel nézett rám, kicsit féltem tőle, de a kacsák fontosabbak voltak, szóval megkérdeztem, és ő igent mondott. Jasper a fejét fogta, mert még ki sem ért a kapun, én máris utolértem, és biztosítottam, hogy mehetünk. A nagypapája nevetve integetett, ahogy elszáguldottunk.

Emlékszem, hat éves lehettem, mikor ez történt és még egyáltalán nem tudtam úszni, pedig a patak néhány részét kimélyítették. Pechemre éppen ezen a részen voltak a kacsáim, akik örömmel fogadták az ételt, amit vittünk nekik.

– Óvatosan Rosie! – mondta Jasper, amikor felszaladtam a hídra. Egy kacsamama néhány babájával éppen beúszott alá, én pedig nem éreztem igazságosnak, hogy ők nem kapnak a csemegéből.

Sajnos útban volt a korlát, így kénytelen voltam átmászni rajta, hogy lássam, hol vannak, de arra nem számítottam, hogy elfogy a talaj a lábam alól. Egyetlen pillanatra engedtem el a korlátot, és ekkor hagyott el az egyensúlyérzékem. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de már késő volt.

Repültem, majd zuhantam, végül nekiütődtem a víztükörnek, mely megtört én pedig csak a hullámokat láttam a fejem fölött, ahogy bezárulnak. Az orromon befolyt a víz, mintha egyenesen a torkomig ment volna, a szememet csípte a víz, a kezemből pedig eltűntek a morzsák. A kacsák sehol, én pedig éreztem, ahogy a mellkasom elnehezedik. Mintha összenyomnának a falak, de nem voltak sehol falak!

Emlékeztem anya hangjára, hogy vigyázzak magamra… de ez valamikor régen volt…most csak ez a zöld maszlag létezett mely körül ölelt…

Próbáltam a kezemmel valamiben kapaszkodni, vagy szaladni vagy mászni…de semmi…semmit nem működött…. egyre sötétebb lett…. és egyre kevésbé fájt az orrom… már nem bántották a buborékok….és aztán….

Egyszerre megint kaptam levegőt, de ahogy beszívtam, úgy tört rám a hányinger és a köhögés. Minden benyelt víz egyszerre visszafele kezdett folyni én pedig csak köhögtem és köhögtem és köhögtem, míg a hasam ki nem száradt, és még azután is.

– Rosie! – Jasper átölelt és rázkódott. Azt hiszem sírt. A ruhája, a haja, minden csurom víz..

– Jól vagy Jas? – fájt a torkom, amikor beszéltem, mintha kövek gurulnának benne összevissza…

– Sajnálom! Nekem kellett volna rád vigyáznom! Úgy sajnálom!

– Ne sírj!

A világ kicsit forgott, de Jasper olyan erősen tartott, hogy tudtam, többé nem lehet bajom. Ő vigyáz rám.

Akkor és azóta mindig.

Kivéve egy alkalmat, amikor nem lehetett mellettem, de ez egy másik sztori.

– Ez a srác egy perverz állat.

Nem tudtam vele vitatkozni, tökéletesen egyetértettem vele. Jasper ismerte a srácot, látásból, azt mondta, szintén végzős, de, hogy ekkora állat legyen, azt sosem gondolta volna.

– Ász merre van?  – tettem fel a kérdést csak úgy mellékesen.

– Valami csajjal. Felkapta a vizet és lelépett.

„Valami csajjal” visszhangzott a fejemben, pedig nem kellett volna. Önkéntelenül is elképzeltem egy magas, karcsú istennőt, aki hosszú lábait Ász köré fonja, miközben forró habfürdőt vesznek… és nem, egyáltalán nem zavart, hogy ez a jelenet a Micsoda nő-ből van, a fejemben tökéletesen logikusnak és elfogadhatónak tűnt.

– Mondd csak, egészen pontosan mi történt köztetek? – tette fel a kérdést, én pedig beharaptam az ajkam… Ha most elmondom Jas-nek… akkor talán fuccs a párizsi útnak, vagy legalábbis a jó hangulatnak, de Jas Jas, ha neki nem mondom el, kinek fogom?

– Volt egy… balesetünk…