Ez Nem Tündérmese! (1.)

1. fejezet 

–  Rosette Maria Morgan! – kiáltott fel a tanárnő, mire reflexszerűen felpattantam, kiejtve a telefonomat a kezemből.

– Hupsz. – húztam el fájdalmasan a számat, tudtam, hogy lebuktam, pedig most kivételesen tényleg nem állt szándékomban.

– MÉGIS MIT KÉPZELSZ? Megmondtam, hogy az én órámon nem használhatsz telefont! – éles, visító hangjától megfájdult a fejem. Unottan forgattam a szemem, mert már vagy ezerszer hallottam ezt a prédikációt, de még mindig nem hatott meg.

– Elnézést kérek Kígy... úgy értem, tanárnő, többször nem fordul elő! Nagyon fontos dolgom volt, különben odafigyeltem volna a tanárnőre, mert nagyon izgalmasnak tartom a tantárgyát! – mondtam, ártatlanul mosolyogva, mire Becky oldalba bökött. Lehet, hogy túljátszottam a szerepem vagy pont, hogy nem adtam bele mindent?  

Ingerülten toppantott a brutálisan csúnya magas sarkújával, majd az ajtó fele lendítette a karját: – Kifele! Az igazgatóhoz! Azonnal!

Elképedve néztem rá.

– Már megint? – nyögtem fel panaszosan – Szerintem már most többször voltam ott, mint maga az apám ágyában...

–Mit mondtál? – hangja veszélyesen elmélyült, amitől rájöttem, hogy ideje lelépni, hacsak nem akarom, hogy kikaparja a szemem. Gyorsan felkaptam a telefonomat a földről, és már ki is slisszoltam. Az ajtóból mosolyogva fordultam vissza:

– Tudja tanárnő, ha jobban belegondolok, mégis csak maradnék órán.

– KIFELE! – sikította, én pedig kuncogva húztam be az ajtót magam mögött, ahogy megpillantottam a felém repülő táblatörlőt. Az egész folyosó visszhangzott Miss. Plasztikcicától, én pedig elégedett voltam a teljesítményemmel, nem is kicsit. Az ajtók nyikorogva nyíltak ki, ahogy több tanár is kijött, hogy megnézze, mi az éktelen ricsaj forrása, én pedig illemtudóan mutattam az osztályom fele, és a fejem csóváltam, mintha csak azt akarnám mondani, hogy a tanárnőre rájött a havi baj. A legtöbben bólintva nyugtázták, nem én voltam az egyetlen, aki rühellte azt a nőt. A háta mögött szinte az összes tanár Plasztiknak vagy Kígyónak hívta, de akadt egy pár, akik a védelmére keltek, mint például Mrs. Warner, a kémia tanárnőnk, akibe a terme előtt botlottam bele.

Rosette Maria Morgan

– Mit csináltál már megint Rosette? – lépett elém csípőre tett kézzel. Nagydarab, őszülő nő volt, akit már nem sok év választott el a nyugdíjtól, de ezt ránézésre senki sem mondta volna meg. Termetéhez képest igen fürgén mozgott, és az esze is vágott, jobban mint egy borotva. Ő volt az egyik kedvenc tanárom, olyan volt nekem, mint egy távoli családtag, de ez nem is csoda, hiszen az unokájával, Jasperrel szinte együtt nőttünk fel. Sajnos nem sok mindenben értettünk egyet, de bármit elmondhattam neki, és ha bajba kerültem, ő volt az első, aki megpróbált kirángatni belőle.

– Semmit, tanárnő. – vontam meg a vállam mosolyogva, de persze őt nem lehetett átverni, ahhoz túl régóta ismert már. Kérdőn vonta fel a szemöldökét, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Megint feldühítetted Mrs. Morgant?

– NE NEVEZD ÍGY! – kiáltottam rá dühösen, teljesen megfeledkezve az illemről vagy az iskoláról – AZ A RIBANC SOSEM LESZ A CSALÁDOM TAGJA!

– Rosette! – emelte fel a hangját Mrs. Wagner fenyegetőn – Kérlek, ne használj ilyen szavakat!

– Bocsánat... – halkítottam le a hangom, és dühösen sütöttem le a szemem – Az igazgatóhoz kell mennem. – kerültem ki az idős nőt, és ügyet sem vetve többszöri szólongatására, kiléptem a folyosóról, és elindultam lefele a lépcsőn.

Nem tudtam utálni Wagner nagyit, amiért védi azt a nőt, mégis, képtelen voltam elhinni, hogy már megint az ő oldalán áll. Az elmúlt időben folyamatosan azon munkálkodtam, hogy kiakasszam Plasztikot, és ebben segítséget is kaptam Beckytől meg a többiektől, mégsem sikerült kirúgatni azt a dögöt. Úgy élősködik a nyakunkon, mint egy parazita! Talán nem is ember, hanem egy élő kullancs, egy nyamvadt vérszívó, nekem meg minden nap el kell viselnem a jelenlétét, tűrni, hogy elszívja előlem az értékes levegőt, miközben mindenkinek jobb lenne, ha csak egy órára elfelejtene lélegezni! De miket is beszélek? Még neki sem kívánom a keserves fulladást, csak azt akarom, hogy tűnjön el! Költözzön a világ másik végére! Nem mintha ez megoldana minden bajt, de legalább nem kellene szenvednem a tele botoxolt képétől!

– Rosette? Mit követtél el már megint?

Összerándultam a hang hallatán. Lassan megfordultam és szembe találtam magam az igazgatóval, Sebastian Forks-al. A harmincas évei végén járó férfit ritkán látni nyakkendő nélkül, ha mégis sikerül otthon hagynia, akkor előhalássza a szekrénye mélyén rejtegetett tartalékot. Nála munkacentrikusabb embert nehéz találni, szárnyra is kelt egy pletyka, miszerint az igazgató úr igaz szerelme az irodalom tanítás, és a fiókjában rejtegetett Jack. Utóbbiról nem tudom, mennyire igaz, hiszen még sosem láttam tántorogni vagy keresztbe nézni, mindig mentolos a lehelete, és már messziről illatozik a legdrágább kölniktől. Sötét, göndör fürtjei mindig össze vannak kuszálódva, ellenben szemüvegével, mely szinte csillog a tisztaságtól. Szigorú tekintete elől nincs menekvés, de akik olyan régóta lógnak vele, mint én, tudják, hogy igazából rendes fickó, aki eljátssza a farkast, mert a tekintélye a legbecsesebb kincse. Összeszámolni sem tudom már, hogy hányszor jártam az irodájában, de szerintem már rég megérdemeltem volna egy diplomát, vagy legalább egy fotelt, hogy kényelembe helyezhessem magam, míg tart a kihallgatás. Legutóbb kötöttünk egy megegyezést, miszerint legalább egy hétig távol tartom magam a bajtól, mert már kezdte unni a társaságomat, aminek az okát nem igazán értem, elvégre nagyon is jó társaság vagyok, vagy talán tévednék? Szerintem igazán jól teljesítettem a feladat rám eső részét, hiszen kibírtam három napot, anélkül, hogy az irodájába küldtek volna, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy háromból két nap hiányzott Plasztik tanárnő. Azóta új a frizurája, és friss manikűr díszeleg a karmain. Szegény, biztosan beteg volt, mint ahogy azt állította: „Sajnálom, hogy ilyen sokáig hiányoztam, de elkaptam egy csúnya náthát”, sipákolta az óra elején. Hiányzott a francnak!

– Igazgatóúr, – öltöttem magamra a legszebb mosolyomat – már kezdett hiányozni, gondoltam meglátogatom!

Nagyot sóhajtott, majd megingatta a fejét, valami olyasmit motyogott, hogy javíthatatlan vagyok, de talán csak az örömét fejezte ki, hogy újra láthat. Az ajtaja fele mutatott, én pedig szó nélkül nyitottam be és levágtam magam az asztala előtt álló zöld plüssel borított karosszékbe.

– Igazán beszerezhetne már egy kanapét, vagy valami kényelmesebbet, nem gondolja?

– Ne érezd magad túl otthonosan. – mondta, fel sem pillantva az iratcsomóból, amit éppen elrendezett, majd berakott egy fiókba.

Az irodája összességében nem volt valami tágas, össze-vissza két ablak volt, az egyik a széke hátánál, a másik a jobb oldali falon, két könyves polc között. A szoba baloldalán egy elképesztően nagy fiókos szekrény terpeszkedett, amiben a diákokról és tanárokról vezetett titkos akták voltak. Ezt véletlenül tudtam meg, mikor egyszer büntetésből segítenem kellett valami iratok felkutatásában. Azokban a mappákban ott van minden, amit tudni lehet az idejárókról, kihágások, tanulmányi eredmények, betegségek, állítólag ha elballag egy diák, elégetik az aktáját, de szerintem ez csak egy alaptalan pletyka, ugyan, milyen titkok lehetnek a papírok között, amiket jobb égve látni mint viszont?

– Nos, mesélj, mit csináltál ma? – kérdezte Mr. Forks, miután helyet foglalt. – Csak nem tettél szögeket Mrs. Morgan székére?

– Ne hívja így! – szóltam rá morogva – Még nem házas! Különben is, az már rég volt.

– Sajnálom – nézett rám bocsánatkérőn, de én elfordítottam a tekintetem. Az ablakon kibámulva figyeltem a felhők vándorlását, és a repülők után maradó ködcsíkokat, ahogy lassan elhalványodnak. Bárcsak a problémák is ilyen könnyen eltűnnének, maguktól.

– Csak nem vizes lufikkal dobáltad? – folytatta korábbi tetteim felsorolását, mire önkéntelenül is nevetni kezdtem, jutalmul kaptam egy megrovó tekintetet – Esetleg tüsszentő port szórtál a krétára? Vagy netán gyíkot rejtettél a fiókjába?

– Ugyan, – legyintettem – nem szoktam ismételni magam.

– Túl könnyen kezeled ezeket a dolgokat, kislány. – mondta, elővéve a szigorú hangját, miközben megigazította a szemüvegét – Tudod, ez nem tréfa, a büntetéseid száma már így is átlépte a maximumot, még pár ilyen húzás, és jön az eltiltás, az pedig...

– Már belekerül a doszárodba... – fejeztem be helyette, mire szúrós pillantást vetett rám.

– Pontosan. A legtöbb egyetem pedig figyelembe veszi a diákok magatartását.

Unottan sóhajtottam, már vagy ezerszer fenyegetett azzal, hogy beírja az aktámba, hogy nem vagyok minta diák, de nem érdekelt különösebben, még bőven volt egy évem, a diplomaosztó előtt, és az egyetem csak utána jön majd, addig még sok minden történhet.

– Mr. Forks, tudja, hogy nem vagyok rossz tanuló, és a magaviseletem is jó. – mosolyogtam kedvesen – Az, hogy Miss. Jenkins nem kedvel, – Plasztik igazi nevét jó keményen megnyomtam, ezzel is megerősítve, hogy az a hárpia még baromira nem házas – nem az én hibám. Nem értem, hogy miért nekem kell elszenvednem a következményeit. Egyetlen diák sem elégedett a munkájával, szerintem mind az iskola közösségének, mind pedig a társadalom jövőjének jót tenne, ha kirúgnák.

Az igazgató fáradtan dörzsölte meg a szemeit, majd visszarakta a szemüvegét, és az asztalra könyökölve várta, hogy befejezzem a beszédemet, melyet minden alkalommal előadok, de valahogy sosem vesz komolyan.

– Rosette, szerintem te is tisztában vagy vele, hogy a tanárnő nem utál téged.

– Akkor miért küld folyton el? Én olyan szívesen veszek részt az óráin!

– Igen, főleg egy-egy csínytevésed közben – húzta össze a szemöldökét.

– Én nagyon szeretem a történelmet meg a földrajzot! – ellenkeztem.

– Mégis bukásra állsz?

– Mert a tanárnő képtelen leadni az anyagot! – védtem magam.

– Talán mert nem is adsz neki lehetőséget?

Kinyitottam a számat, hogy közbeszóljak, de ingerülten leintett.

– Nem, Rosette, nincs mit mondanod. Nagyon jól tudom, hogy folyton keresztbe teszel a tanárnőnek, kétségbe vonod a szavát, és... – hanyagul belelapozott az előtte heverő füzetbe, (azonnal felismertem Plasztik kézírását) – degradáló megjegyzésekkel illeted, miközben... – összehúzta a szemöldökét, ahogy az utolsó szavakhoz ért. Kérdőn nézett rám: – ördögien vigyorogsz rá?

– Dehogyis! – nevettem el magam. Ez még számomra is új volt, nem is tudtam, hogy „ördögien” szoktam vigyorogni.

– Mit kezdjek veled, te lány? – tette fel a költői kérdést.

– Egy pizza jól esne. – javasoltam mosolyogva, mire Mr. Forks elnevette magát. Hiába, imádnivaló vagyok.

– Mr. Forks, Alarick Sasthorn van itt. – nyitott be Miss. Graneger, a titkárnő. Ő szokta fogadni a „bűnösöket”, ha az igazgató éppen kihallgatást tart.

Alarick Sashtorn (A hirhedt Ász)

– Küldje be. – mondta határozottan, mire én szedelőzködni kezdtem, de rám szólt, hogy maradjak. Kérdőn néztem rá, mire elmosolyodott. Na, erre kellene azt mondani, hogy „ördögi vigyor”, nem az én ártatlan mosolyomra! Ismertem ugyan ezt a nézést, habár nálam még soha nem alkalmazta. Ez volt az a hírhedt, „na, megtanítalak kesztyűbe dudálni” nézése. Az arcomat a kezembe temettem, és vártam, hogy belépjen Ász, az iskola rossz fiúja, aki mögött még én is lemaradtam a büntetési skálán.

– Hello, Mr. Forks. – köszönt jókedvűen a fiú, majd elhallgatott, gondolom, akkor szúrta ki, hogy nem egyedül van – Csoport terápiát tartunk?

–  Alarick, ülj le. – az igazgató hangja kedvesen csengett, ez sosem jelentett jót. Nagy nehezen felemeltem az arcom. Ász elkapta az ajtó mellett álló széket, és az íróasztal elé húzta, majd lovagló ülésben helyet foglalt. A hideg is kirázott attól, ahogy végigmért.

– Mi van, nem láttál még fehér embert? – motyogtam kerülve a tekintetét. Nem lelkesedtem Ászért, most is úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban a hasamba márthatna egy kést.

– Alarick, ez itt Rosette. Rosette, ő Alarick. – szólt közbe az igazgató, mielőtt a srácnak esélye nyílt volna válaszolni – Mostantól együtt fogtok dolgozni az önkéntes csoportunkkal.

– Egy frászt! – csattantam fel.

– Van önkéntes csoportja a sulinak? – kérdezte csodálkozva Ász.

– Persze, hogy van. Hol élsz ember? Szerinted ki csinálja a díszítést a bálokra? Ki szervezi a versenyeket? Suliújság? Állatmenhelyek? Szemétgyűjtés?

– Mit’tom’én – felelte vállat vonva.

– Elég legyen! – csapott az asztalra Mr. Forks, majd ellentmondást nem tűrően folytatta: – Mostantól két hónapig elzárásotok van, tanítás után, azon kívül részt vesztek minden az önkéntes kör által szervezett programon, illetve segítetek az előkészületekben. Aurora fogja felügyelni a munkátokat, és jelenteni fog nekem. Ha megtudom, hogy egyszer is kihagyjátok a gyűléseket, vagy nem dolgoztok, felfüggesztelek mindkettőtöket!

– Hogy micsoda? – pattantam fel dühösen. A székem éles csattanással ért földet, de jelenleg semmi sem érdekelt, csak, hogy össze akarnak zárni Vele.

– Jól hallottad, ha bármelyikőtök ellógja a büntetést, mindketten fel lesztek függesztve!

Tátott szájjal bámultam az igazgatóra. Ez képtelenség! Miért köt össze Ásszal? Nem igazságos, hogy engem is megbüntetnek, ha a srác lóg! Nem fogok miatta bűnhődni!

– Én ebbe nem egyezek bele! – fontam keresztbe a karom – Ilyet nem tehet!

– Nem kérek a kifogásokból! Talán itt az ideje, hogy felelősséget vállaljatok a tetteitekért. Lássuk, milyen, ha valaki másnak a jövője van a kezetekben? Azt megértem, hogy a saját jövőtökre nem gondoltok, de valaki másét is elcsesznétek?

– De ez igazságtalanság! – dobbantottam dühösen – Nem leszek a bébicsősze!

– Nekem nyolc. – mondta lazán Ász, majd kisétált a szobából.  Dermedten bámultam utána.

– De.. – kezdtem újra, de Mr. Forks belém fojtotta a szót.

– Lezártam a témát Rosette! Menj órára. – tessékelt ki az ajtón – Ez mindkettőtöknek jó lecke lesz csapatmunkából és így legalább megtanulod, hogy vannak dolgok, amiket muszáj elvégezni, nem számít, mennyire nem tetszik a partnered. 

Az a vörös szempár

Az ég még sötét volt. Halvány köd simogatta a nedves pázsitot.

A lány léptei tocsogva visszhangoztak, ahogy átvágott a hővüs parkotn. Dideregve húzta össze a kabátját, hogy legalább a jeges széltől védve legyen. 

Hiába. 

A levegő császára makacs teremtés volt, mindegyre vörösre csípte szegény teremtés arcát, haját a felismerhetetlenségig kócolta, pedig reggel nagy üggyel-bajjal fésülte simára, hogy szép legyen, és most egyetlen pillanat alat kárba vész minden fáradozása.

Egyetlen pillanat...

Töprengve szaladt tovább. Furcsa, gondolta, hogy milyen rövid egy pillanat, és mégis néha olyan, mintha az egész örökkévalóság lenne belezsúfolva. Így volt ez akkor is...

Két hét szállt tova, de ő még tisztán emlékezett rá.

Őrá. 

Egy végtelen hosszú pillanatig látta, érezte, majd minden véget ért. 

Bosszantó sors! A legszebb, legédesebb pillanatokbólcsupán lopva enged egyet is nekünk, és azért is drágán meg kell fizetnünk. Mégis... mégis mindig újra meg újra lopunk a tiltott gyümölcsből, reménykedve csüngünk a ki nem mondott szavak árnyékán, majd összetörve, lélektelenül ballagunk, míg el nem veszünk a sötét kétségbeesés erdejében, míg bele nem botlunk a bánat szakadékába, és zuhanni nem kezdünk a végtelen könnyek kiszáradt tengerébe.

De mégis... képtelenség, hogy csupán az ő szívében lobbant lángra az a szikra. A fiúban is életre kellett kenie a vágynak, egy érzésnek...

Még emlékszik, hogy akkor, azn a bizonyos éjszakán... mindent felemésztő tűzben égett a teste, miközben lelke bilincsbe verve, sziklaszirtre láncolva sikított, lehetetlen szabadságért. A balsejtelem nyálkáskeze kúszott torkán, ragacsos ujjai elenite óvatosan simítoták, majd egyre szorosabban markoltak lágy húsába, egyre erősebben, kegyetlenebbül fojtogatta, míg végül már jártányi ereje sem maradt. Teste összecsuklott. Sziszegve aludt ki a tűz, melyeddig éltette. Elszállt belőle minden vágy, a remény sugara többé nem melengette keblét, már csak a hasztalan agyaghalmaz maradt, egy érzéketlen, üres rom. Többé nem volt képes gondolkodi, már csak a mérhetetlen fájdalom és keserűség maradt benne. Eleinte még küzdött ellene, harcolni aart, túlélni, de a vörös szemű kígyó végül kiszívott belle mindent, legyőzte. Lelkében kihajtott a keserűség karmazsi rózsája, tövisei teljesen belefúródtak a törékeny falba, mely eddig pajzsként óvta őt. 

Kiszolgáltatottság.

Könnyek.

Reménytelenség.

Fájdalm.

Csalódás.

Végül nem maradt semmilye.

Feladta.

Senki nem bántotta, ő mégis összeomlott. Önmagát pusztította el, de még csak észre sem vette. Drágán megfizette a pillanat árát. 

Most ismét maró könnyek szántottak végig arcán, újabb barázdát húzva, lassan elporlasztva testét, hogy ismét a békés önkívületbe taszítsák. Az édes ürességbe. Már maga is odavágyott, semmi és senki nem tartotta vissza.

Ki tudhatja, mi mozgatta hófehér testét? Mi volt az, ami lépésre sarkallta ólom-lábát, mosolyra húzta tüske-ajkát? Volt még benne valami élő? Volt még valami, amit nem pusztított el a szél, a föld, a tűz ereje? Senki sem tudta. Keresetlen kérdésekre nem létező válaszok kísérték lépteit, és ő csak ment előre, vissza sem nézve, ködös tekintettel. Az egyszerű ösztön késztette mozgásra, egy híó szó, melyet mélyen belül érzett, mintha egy láthatatlan kötél húzta volna őt előre. 

Halk léptei lassan dobogássá alakultak, ahogy elértea kőlépcső első fokát. Viasztestek zárták körül, halkan susogva, rekedt hangn nyöszörögve. Zagyva hangok lengték körül, de ő szinte észre sem vette őket. Szólították, hogy forduljon vissza, rohanjon, meneküljön, de ő egyetlen szavukat sem értette. Csak ment és ment.

Lépés, lépés után. 

Lépcső, lépcső után. 

Amikor elérte a legfelső fokot, szemét elszakította a kristálytiszta márványlapról, és végre megpillantotta a tökéletes sötétséget. 

Érezte a vonzást, a láncot, mely hozzákötötte, többé nem volt menekvés. Azok az éjszínű szemek, az a fekete ing, azok a vágytól duzzadó ajkaka, az a kegyetlen és mégis édes mosoly.

Elakadt a lélegzete, szinte felemésztett az erő, mely a fiúból áradt. Szemei könneykkel teltek meg.

Már az első pillanatban is érezte, hogy hozzátartozik, egészen idáig csak rá várt, hogy végre eggyévállhasson vele, és most végre itt állt előtte. Mennie kell, tudta, minden egyes porcikája, bizsergett a vágytól. 

A következő pillanatban a fiú hófehér karját nyújtotta felé. A márvány-épület repedezni kezdett, a világ omladozott. Virágszirmok repkedtek körülötte, kövek szállingóztak a földre, láva lövelt az ég fe. A mindenség megremefett, a hasztalan viasztestek elpárologtak. Már n látta a színeket, nem érezte a fény melegét, mostmárcsak Őt látta a végtelen erőt. 

Azok a sötét szemek: veszélyesek, halálosak. 

És akkor, azokban a szemekben, megpillantotta a poklot és a mennyet.

Erős kar fonódott derekára, birtokolva simult rá, mintha oda lett volna teremtve, mintha mindig is oda tartozott volna. Összefort a két félt, csordultig telt a szív, és beforrt a lélek minden szakadása.  

A atalmas áradatot végül nem bírta el, zokogva omlott össze, könnytől áztatott arcát a fiú mellkasához préselve és hagyta, hogy az óvó-pusztító karok védelmezően öleljék át. 

Abban a pillanatban, ahogy megízlelte az istene nektárját, az édes szerelem mindent elsöprő erejét, lángralobbant a teste, majd kék tűzben égve porladt el, hamuvá válva. 

Az a rös szempár, mely mindig is kísértette, csak az tudta, hogy mindennek vége. Csak ő érthette, hogy a lány végre boldog volt, végre kiteljesült, és végre képes volt elfogadni önmagát. 

A történet magyarázata később olvasható lesz egy újabb bejegyzésben, amit belinkelek: ide. 

Köszönöm, ha elolvastad, remélem, tetszett, 

Emily

Örökön örökké - novella három felvonásban-

1. felováns: Ébredés

Csend van. Már percek óta mozdulatlan a világ, még egy átkozott nesz sem hallatszik. Hátborzongató. Érzem, ahogy a nedves köd rátapad a bőrömre, a hajam csomókban omlik a vállamra, a hányás szagtól pedig felfordul a gyomrom.

Sötét van, de a csillagtalan égből szikrázva záporozik az eső. Kellemes, hűs. Lemossa az arcomra tapadt sarat. Nem okoz fájdalmat, puhán simít végig rajtam minden csöpp.

Úgy érzem, minde egyes részletet az eszembe kell vésnem, mintha lehetséges lenne magamra karcolni az élet minden pillanatát, minden érzését, minden érzelmét...

A fejem kiábrándítóan üres, még a nevemre sem emlékszem, de tudom, hogy kellett legyen, hiszen mindenkinek van!

Nem ismerem a helyet, ötletem sincs, miért vagyok itt. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy túl sokat ittam az éjszaka során. Valahol, mélyen belül egy hang azt súgja, hogy tévedek, de nem hiszek neki. Miért is tenném? Akadálytalanul megfér több hang a fejemben. Egyébként is, egy másik sokkal hangosabb, azt rikoltja, hogy fel kellene tápászkodnom, és hazamennem. Valaki már biztosan aggódik értem... Csak tudnám, hogy ki. Vagy, hogy merre van a haza.

A fáradtság ólom súlya folyton lehúz, így már azt sem tudom, csak beképzelem-e, hogy mocorogva forgolódok.

Mire végre sikerül elhatározni magam, eláll az eső. Tovalibbennek a felhők, és kisüt a hold. Beteg, kékets fény dereng. Megbabonázva bámulom a sötét foldokat az égitest felszínén, miközben valami érthetetlen oknál fogva azt várom, hogy könnyezni kezdjen a szemem a fénysugár égető erejétők, de nem történik semmi. Valahonnan, nagyon mélyről, egy érzés kúszik elő, megfoghatatlan, de mégis oly ismerős, hogy örrszerezzenek.

Akkor is ilyen este volt. Elhomályosul a látásom, szinte nem is érzem a nedves fűcsomókat, gondolatban már egy másik helyen járok, talán egy emlék ösvényén vagy a képzeletem szárnyán, de egyáltalán nem érdekel.

– Mondd csak, Lucy, szeretsz te engem?

Meglepődve szakítom el a tekintetem a holdról, és oldalra döntött fejjel nézek Adamre. Nem tudom mire vélni a hangjából kicsengő fájdalmat.

– Az életemnél is jobban! – felelem határozottan, majd megszorítom a kezét, mire elmosolyodik, és sóhajtva néz a kéken tündöklő holdra. Nem értem, miért ilyen, de félek rákérdezni, tudom, úgyis elmondja előbb vagy utóbb. Közelebb csúszok, már amennyire ez lehetséges az autó motorháztetőjén, és hozzásimulok. Miközben a szellő lágyan borzolja a hajunkat, úgy érzem, egybeolvad a testünk.

– Lucy, én félek.

Hangja halk, és borzasztóan remeg. Összerándulok, ahogy felfogom, mit is mondott. Kiszárad a torkom, és képtelen vagyok megszólalni.

Tudom, nehezére esett kimondani, mégis megtette. Eddig ő tartotta bennem a lelket, én pedig könnyűnek éreztem magam, és gondtalannak, miközben a kaszás már régóta az árnyékomban élt. Már féléve ott járt, egyetlen lépéssel lemaradva, de egy hete elkezdett közeledni, egyre gyorsabban és gyorsabban.

Nem Adamnek kellene félnie! Én sem félek, ő miért teszi?

– Minden rendben lesz – felelem, de még én is érzen a hazugságom súlyát.

– Én nem tudnék nélküled élni! – ugrik le a kocsi tetejéről, és mélyen a szmemebe néz. Kezemet kezébe fogja, és olyan hévvel szorítja, hogy az már fáj, de közel sem annyira, mint a gondolat, hogy esetleg el kell engednem.

– Régen tovább tudtam volna lépni, de az évekkel ezelőtt volt, mikor még csak távolról figyeltelek. De mostanra minden más lett! Érted? Én... én egyszerűen képtelen vagyok! Nem tudlak elengedni! – csak némán figyelem, hagyom, hadd öntse ki a szívét, de, ahogy az utolsó szavak is elhagyják a száját, olyat látok, amit tőle még soha: egy könnycseppet kibuggyanni.

Sír, igazán és őszíntén. Miattam sír, értem. Többé én sem bírom elfojtani az oly régóta előtörni készülő zokogást, mely most felfokozott erővel rázza a vállam.

– Soha nem hagylak el! – ígérem meg. A következő pillanatban ajkunk összeér, és a világ megszűnik létezni.

Az emlékkép úgy söpör végig rajtam, mint a sziklát tisztára mosó szilaj hullám. Mire észbe kapok, már ég a szemem a könnyektől, és akkora súly nehezedik a mellkasomra, hogy meg kell küzdenem minden egyes légvételért. Mintha a kínzó gyötrelem össze akarná nyomni a bordáimat, hogy itt helyben bevégezzem a sorsom.

2. felvonás: Kísértetjárás

– Sajnos, úgy tűnik, itt már a műtéti beavatkozás sem használ, egyszerűen túl sok az áttét. Önre bízom a döntést, asszonyom, de én nem javaslom. Ebben a helyzetben már nincs mit tenni. Bármennyire is előrehaladott az orvostudomány, még igencsak gyerekcipőben jár, ha effajta betegségről van szó. Jelenleg csak annyit tehetek, hogy megnövelem a morfium adagot. Az élete most már Isten kezében van.

Mindig is utáltam az orvosokat, az önelégült vigyorukat egy sikeres kezelés után, a hangjukból kicsengő gúnyt, ha rákérdeztem egy számomra ismeretlen szakszóra, az érzelemmentes álarcot, amit magukra erőszakoltak, mikor arról beszéltek, hogy meg fogok halni. Néha úgy éreztem magam, mintha csak egy tárgy lennék, ami éppen elromlott, és bármennyire is sajnálják, nem áll szándékukban megjavítani, hiszen pótolható, bármikor vehetnek egy újat, egy erősebbet és jobbat. Nem volt vesztenivalójuk, nekem annál több. Már egy hóanpja feküdtem a kórházi szobában: hallgattam a gépek monoton zümmögését, küzdöttem a rám törő görcsös fájdalommal, és mosolyogtam, ha látogatóm érkezett. Nem akartam sírni, féltem attól, hogy a szenvedésem láttán csak még több fájdalmat okoznék a szüleimnek, de sajnos ezzel csak azt értem el, hogy remélni kezdték a lehetetlent. Nem akartam, hogy csalódjanak, de a kétszínű viselkedésemmel csak még több bajt csináltam.

Anya sírva fakad, ahogy a doktor elhagyja a kórtermet. Csak ketten vagyunk, ő és én. Na meg a gépek mondoton kattogása. Megszorítom a kezét, mire rám néz. Próbálok bíztatóan mosolyogni, hogy erőt öntsek belé, de hasztalan. A zokogás újjult erővel tör rá. Elfordítom a tekintetem, képtelen vagyok végignézni, ahogy a lelkét is kisírja miattam. Gyűlölöm, hogy fájdalmat okozok neki. Minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyógyuljak, hogy legyőzzem a szervezetemben burjánzó elfajzott sejteket, de félek, ezt a harcot már nem nyerhetem meg.

Már túléltem egy rákot, de a második kifogott rajtam. A kemoterápia szörnyű volt. Állandóan hánytam, képtelen voltam enni, ráadásul az egykor hosszú hajam mind egy szálig kihullott. Örültem, hogy a zárt osztályon lehettem, és senkinek nem kellett végignéznie azokat a pokoli hónapokat! Képtelen lettem volna mosolyogni, akkor nem, de azóta összeszedtem magam, bár úgy tűnik, hiába. Két év. Ennyi telt el, és most újra itt vagyo, a halál küszöbén.

Szakítani akartam Adammel, meg akartam óvni attól, hogy végig kelljen nénie a haláltusámat, de hajthatatlan volt. Őrülten szerettem ezért, de minden nap, amikor megláttam a vörös szemeit, megszakadt a szívem, újra és újra. Minden egyes nap.

– Anyu, kérlek ne sírj! – szólalok meg halkan.

– Sajnálom! – szipogja. – Igazad van, össze kell szednem magam! Meglásd, találni fogok egy specialistát, aki majd meggyógyít! Nem fogjuk feladni a harcot, megígérem neked, Lucy!

– Nem, anya! – Fáradt vagyok, az altató, amit a nővér belém nyomott, lassan hatni kezd. – Kérlek, ne kutass újabb gyógymód után. Nem akarom, hogy belebetegedj ebbe. Sajnálom, hogy beteg lettem! Az én hibámból ne költsd el az összes pénzünket! Te is tudod, hogy hasztalan! Ha lenne valami mód arra, hogy helyrejöjjek, az orvos szólt volna.

– Hogy teheted?! – ugrik fel – Hogy kérheted azt, hogy nyugodjak bele a halálodba?!

A szája elé kapja a kezét, majd kirohan a szobámból, egyedül hagyva a monoton kattogással, mely lassan sípolássá erősödik. Egyenletes, élet visítássá.

Már megint egy emlék rohan meg, égő fájdalmat hagyva maga után a hasamban. Egy pillanatra megszédülök, de még időben megtámaszkodom egy közeli pad hátában. Hullanak a könnyeim, de nem a fájdalom miatt. Az anyukám megkínzott arca lángolva ég bele a tudatomba. Az érzés, hogy miattam sír, sőt zokog, pokoli!

Haza akarok menni, még mielőtt anyu aggódni kezd, de egyetlen taxit sem látok, így hát nem marad más választásom, mint szóba elegyedni az utcán kószálókkal. Egy sötét ruhás lány jön szembe, szomorúnak tűnik, de nem veszélyesnek, így hát odaszaladok hozzá.

– Bocsi, nem tudod esetleg, hogy a város melyik részén vagyunk?

Meglepetésemre a lány továbbhalad anélkül, hogy válaszolna, mintha meg sem hallott volna. Bunkó, könyvelem el magamban, de nem csüggedek. A következővel biztosra akarok menni, így mikor megpillantom az öltönyös férfit, egyenesen elé lépek, de mielőtt megszólalhatnék, egyszerűen átlép rajtam. Kiráz a hideg, ahogy a teste átsiklik az enyémen. Tüsszent egyet, majd megfordulva körülnéz. Gyorsan reagálok. Integetni kezdek és fürgén mellette termek.

– Elnézést kérek... – kezdem újra, de mintha süket lenne, megvonja a vállár, majd elsiet. Ledöbbenve és elkerekedett szemekkel állok az éjszakában, és nem tudom elhinni, ami az előbb történt.

Megfordul a fejemben, hogy biztos hatalmas bulin vehettem részt, ha ennyire kiütöttem magam, és még most is azt hallucinálom, hogy át tudok menni az embereken.

Eltart egy ideig, mire újabb emberrel találkozom. Egy részeg fickó énekel az út közepén, recsegő hangjától kiráz a hideg. Úgy döntök, hogy továbbhaladok,  mikor a szemem sarkából megpillantom a fickó felé száguldó autót.

– Vigyázzon! – kiálltom, de oda se bagózik.

A fenébe, gondolom bosszúsan, de már lendülök is, átugrom a korlátot, amely elválasztja a főutat a járdától, és már rohanok is a férfi irányába. Kinyújtom a kezem, hogy félrelökjem, de ahogy hozzáérek, ujjaim semmi ellenállásba nem ütköznek, egyszerűen átsiklanak a szövetkabát anyagán, én pedig elvágódom a földön. Pár másodperc múlva éles fékcsikorgás veri fel a város csendjét, és egy fővel csökken a lélekszám. Mire a mentőt kihívják, már biztos vagyok benne, hogy a férfi halott. A testéből kilépő szellemalak csodálkozva néz körül, majd őrült ordítozásba kezd, mikor megpillantha a saját élettelen testét egy hatalmas vértócsában.

Csak ülök a földön elképedve, és nézem, ahogy segítségért kiabálva rohan fel s alá, majd könnyes szemmel tapasztalja, hogy képtelen megérinteni egyetlen embert is, mert keze minduntalan átcsúszik rajtuk.

– Valaki segítsen, az ég szerelmére!

Végre sikerül visszanyernem a lélekjelenlétem, és odasétálok hozzá. Mégirntem a vállát, mire összerándul, de én is döbbenten tapasztalom, hogy sikerült. Boldogan kiállt fel, ahogy meglát.

– Végre, valaki figyel rám! – nevet eszelősen – Kisasszony, kérem segítsen, ott a testem, de közben én itt vagyok. Kérem, mondja, hogy csak álmodom!

– Uram... – nyelek egy nagyot, mielőtt kibökném a rettentő igazságot – Az ott a holtteste. – Az utolsó szónál megremeg a hangom, és egy könny buggyan ki a szemem sarkából, mert végre sikerült megértenem, hogy már én sem tartozom az élők közé. Az, hogy látom őt, és meg tudom érinteni, mind ezt bizonyítja.

– Nem! Dehogyis, ez nevetséges! – tiltakozik hevesen, majd egy lépést hátrál, mintha félne tőlem. – Hiszen ön is lát engem, és itt vagyunk, beszélgetünk... Ha igaz, amit mond, akkor az azt jelentené, hogy ön... – De képtelen befejezni a mondatot, látom a szemébe kiülő rémületet, és mélyen együtt érzek vele, de közben irigylem is, mert ő tudja, hogy hogyan halt meg, én meg emlékek nélkül ébredtem, egyedül.

– Sajnálom. – mondom csendesen, majd megfordulok, elindulok az úton. Már csak egyetlen vágyam van: látni akarom azokat, akik egykoron a világot jelentették számomra.

Ahogy hangtalan léptekkel kerülgetem a háztömböket, egyre több ismerős helyet fedezek fel. Az iskolámat, ahova minden reggel késve érkeztünk be Sarahval, a barátnőmmel. Furcsamód, most a sok hűhó és iskolás hiszti is hiányzik, a rossz ejgyek utáni sírások, és a készülődések a tavaszi bálokra. Mindez most olyan távolinak tűnik, olyan elérhetetlennek. Emlékszem, egyszer, még elsős koromban, a tetőteraszon vallottam szerelmet egy végzős srácnak. Annyira beégtem, a srác meg csak nézett, és nem esett le neki, hogy éppen a szívemet öntöm ki. Végül kiröhögött és otthagyott. Így utólag visszagondolva, tényleg nem álltam készen egy komoly kapcsolatra, azt hiszem, igazából, csak kíváncsi voltam, hogy el tudom-e csábítani azt a jóképű focistát.

Mosolyogva gondolok vissza azokra a békés, gondtalan napokra, majd megpillantom a cukrászdát. Itt dolgoztunk minden nyáron Sarahval, és itt ismerkedtem meg úgy igazán Adammel is.

Esős nyári nap van, szinte alig tér be valaki. Sóhajtozva ülök az ablakban és várom, hogy megérkezzen Sarah, véget érjen a műszakom, és végre valahára kiszabaduljak az üzlet folytogató egyhangúságából. Szeretek itt dolgozni, de néha a halkan duruzsoló rádió, a vendégek csengő nevetése az őrületbe kerget, a mű mosoly, amit magamra kell erőltetnem időnként, kiborít. Ráadásul van még egy hátránya is a helynek, mégpedig a főnök: ugyanis, amint megtudta, hogy Sarahval közeli barátok vagyunk, azonnal átrendezte a műszakjainkat, hogy még véletlenül se dolgozhassunk egyszerre, mondván, ne a szájunk járjon, hanem a kezünk. Még nagyjából fél üra van hátra a műszakom végéig, mikor meghallom az ajtócsengőt, és a hangnaj engedelmeskedve odasétálok, hogy üdvözöljem a jövevényt. Meglepetésemre, egy szőke hajú és vadítóan jóképű srác áll előttem. Az arca annyira ismerős, de nem jövök rá, hogy hol találkozhattunk, egészen addig, míg meg nem szólal. Rögtön felismerem a selymes hangját.

– Szia, Lucy, ugye? – mosolyog rám kedvesen.

– Igen – bólintok meglepődve, hogy még emlékszik rám. Fél éve ismertem meg, Sarah egyik híres-hirhedt nyárköszöntő buliján. Már akkor is szimpatikusnak találtam. – Te pedig Adam, igaz?

– Szóval még emlékszel rám – nevet a fejét fogva.

– Hogyan lehetne elfelejteni a srácot, aki képes volt a háztetőről legördeszkázni a medencébe? – kacagok jóízűen, miközben odavezetem az egyik szabad asztalhoz.

– Le akartam nyűgözni egy lányt – vallja be fejcsóválva.

– És sikerült?

– Majd egyszer elmesélem – kacsint rám.

Érzem, hogy nagyot dobban a szívem és önkéntelenül is átfut az agyamon egy eszméletlenül édes jövő, Adam oldalán

Mire észbe kapok már meg is érkezek Adamék házához. Egy pillanatig habozok, végül elindulok, egyenesen át a falon. A ház kihaltnak tűnik, de az órára pillantva rájövök, hogy ez hajnali négykor igencsak indokolt. Hangtalanul szaladok fel a lépcsőn, majd habozva érintem meg a kilincset, de persze átsiklik rajta a kezem. Adam szobájában is sötét van, csak az ablakon besurranó holdsugár segít eligazodni a tárgyak között. Az ember azt hinné, hogyha már szellem vagyok, akkor legalább a sötétben látok rendesen, vagy tudok repülni, esetleg látom mások gondolatait, de semmi. Ugyanolyan vagyok, mint azelőtt, az egyetlen különbség az, hogy nem tudom megérinteni a tárgyakat, vagy az embereket.

Meglepődve veszem észre, hogy az ágya üres. Gyorsan átkutatom az egész épületet, de az itt lakóknak se hire, se hamva.

Visszatérve Adam szobájába körülnézek. Itt szinte semmi sem változott: szépen rendben tartott helyiség, minden a helyén van. Se egy szétdobált ruha halom, se videójátékok egymás hegyén-hátán. Ez az én Adamem! Szereti, ha minden a helyén van, mind a szobájában, mind az életében.

Egy rakás fénykép sorakozik a könyvespolcon: Adam a családjával áll az Eiffel-torony lábánál, Adam és én egy csónakból vigyorgunk, Adam Sarahval és velem az óriáskerék mellett ugrálva, Adam és én, ahogyan éppen vattacukrot nyom az arcomra, én pedig nevetve dobom felé a fagyim és még sok más, mind-mind olyan pillanatokat megörökítve, amikor úgy éreztem, nem a földön, hanem a Mennyországban vagyok. Érzem, ahogy újra könnyezni kezdek. Csak nehezen tudom elviselni azt a terhet, ami hirtelen rám nehezedik. Az életét, amely egyszer már az enyém volt, de elvesztettem. Megtapasztaltam a tökéletes boldogságot, de a sor galád módon közbeavatkozott, és megfosztott mindentől.

Nem bírok tovább ott maradni, úgy érzem, menten megfulladok a rám törő érzésektől. Képtelen vagyok elviselni azt a kínzó keserűséget, mely elönt, nem akarok önsajnálatba esni, mert úgyis hasztalan, már soha nem kaphatom vissza azt, ami egyszer az enyém volt. Már éppen kilépnék a bejárati ajtón, mikor eszembe jut a műhely.

Adamnek a barkácsolás az egyik hobbija. Imádja szétszedni, megbütykölni és feltúrbózni az autókat, főleg azokat, amelyekről mások már lemondtak. Különösen jól bánik a törékeny alkatrészekkel, és biztos kézzel használja a szerszámokat, de nem csak az autókhoz ért, szinte mindent sikeresen véghez visz, amibe egyszer belekezd. Mindig kitünő tanuló, és örömét leli abban, ha új ismeretekre tehet szert, de ugyanakkor, mindig maga elé helyezi mások érdekeit. Így történhetett meg, hogy sokszor éjszakázott velem egy-egy fontosabb vizsga előtt, mert nem fogadta el, ha nem értettem valamit. Ha kellett, ezerszer magyarázta újra és újra, míg valahogy sikerült belevernie abba a kemény fejembe a leckét. Soha nem tudtam rendesen megköszönni neki. Mindig azt mondta, hogy „Ez természetes, azzal, hogy segítek neked én csak nyerek, hiszen jót röhögök rajtad, akárhányszor bénázol.”, de persze ez nem volt igaz, sosem nevetett ki, úgy bánt velem, mint a legnagyobb kincsével. Talán meg sem érdemeltem, hogy ennyire szeressen, hiszen a betegségemmel csak bajt és szenvedést okoztam neki.

A műhelybe lépve elakad a lélegzetem. Elképesztő a felfordulás, amely a szemem elé tárul. Minden szétdűlva: a szerszámok szanaszét hevernek a földön, vagy éppen a polcokról csüngenek lefele, az ablak betörve a garázsajtó behorpadva, mintha valaki jó párszor beleöklözött volna. Megilletődve állok miközben ezer variáció fut át az agyamon: betörtek, esetleg vandálok törtek-zúztak, de a ház többi részének érintetlenségét látva, mindet elvetettem. Egyetlen logikus, de annál fájdalmasabb magyarázat maradt: Adam tombolt. A két év alatt, amit együtt töltöttünk csupán egyszer láttam igazán dühösnek, mikor a kishúgát bántották az iskolában.

A pusztítás, amit maga után hagyott több volt, mint szörnyű. Gyomrom görcsösen rándul össze, lábaim pedig nem tudnak megtartani. Összerogyok, és hagyom, hadd rázza a testemet a zokogás, mely elképzelhetetlenül erős hullámmal tör rám. Abban a percben a bánatom olyan végtelenül mély, mintha soha nem akarna múlni. Úgy érzem viaszból van a testem, belül pedig lángolok, pusztulásra születtem, és most beteljesül az átok, százszorosan fizetek meg minden pillanatért, amit önfeledt nevetéssel töltöttem.

3. felvonás: Búcsú

Sokáig tart, mire sikerül összeszednem magam. A nap már megjelenik rózsaszín fényével a láthatáron, mikor kilépek az utcára.

Nevetséges, hogy olyan dolgok miatt sírok, amelyeket úgysem kaphatok vissza! De mégis... mégis, annyira fáj! Ha most választhatnék, inkább maradnék tudatlanul, emlékek nélkül, mint ezzel a kibírhatatlan, hasogató érzéssel, amely leginkább arra hasonlít, mikor húzzák a fogamat, erőszakkal, kegyetlenül. Szünni nem akaraó kínok között vergődök, de az égető érzés a mellkasomban, a görcs a hasamban, a fájdalom, mely beborítja az egész testem, nem múlik el, talán már sosem.

Félek látni a szüleimet, de tudom, hogy meg kell tennem. Le kell zárnom a múltam... az életem, ahhogy, hogy valahogyan... valahova tovább tudjak lépni, mert ez a világok közti hely, ahol csupán egy árnyék vagyok, elviselhetetlen!

A házunkhoz közeledve elfog a rettegés, ugyanis az összes lámpa ég, és még kívülről is látom a benti tömeget. Nagy levegőt veszek majd átsurranok az ajtón.

Rengeteg ismerős arcot látok: rokonokat, osztálytársakat, barátokat. Nem értem, mit keres itt ennyi ember, míg meg nem hallom az egyik nagynénénm hisztérikus hangját.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy szegény Lucy... – De mielőtt befejezné a mondatot, görcsös zokogásban tör ki. Hófehér zsebkendőjével látványosan megtörli nedves szemeit.

– Ugyan, Lydia, szedd össze magad! – szólt rá a férje. – Gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes igazán kitett magáért! És a gyertyás menet... Lucy biztosan boldog lett volna, ha látja azt a pompát, ami még ilyenkor is körülveszi.

Sose kedveltem Bernard bácsit, és ez már sosem fog változni.

– Elisabeth azt mondta, hogy Lucy ötlete volt. Írt egy levelet, amiben elbúcsúzott mindenkitől, nemsokára felolvassák. Azt hiszem, a napfelkeltét várták eddig.

– Hiszen akkor idő van. –- majd az órájára pillantva megköszörüli a torkát, és hozzá teszi – Öt perc múlva hat óra.

Sóhajtva hagyom ott a pletykálkodó társaságot, és a nappali felé indulok. Fogalmam sincs, hogy milyen levélről beszélnek, bár az emlékeim még nem teljesen tiszták, úgyhogy ez nem meglepő.

A szobába lépve rögtön kiszúrom a családomat. Anyu fejét lehajtva sír hangtalanul, kezében pedig egy hófehér boritékot szorongat. Apa udvariasan fogadja az elkésett részvétnyilvánítókat. Szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, úgy néz ki, mint aki már napok óta nem aludt. Összeszorul a szívem, ha csak rájuk nézek, elképzelni sem tudom, hogy mit érezhetnek, de abban biztos vagyok, hogy a pokol tüze lágy szellő a fájdalmukhoz képest.

Odaszaladok hozzájuk, de kezem átsiklik rajtuk, pedig semmire sem vágyom jobban, mint hogy átölelhessem őket!

Könnyes szemmel fordulok az ablak fele, ahol megpillantom Saraht, a barátnőmet, akit babakorom óta ismerek. Révetegen bámul kifelé, ajkai remegnek, szemei pedig vörösen égnek. Ő is sír. Látom rajta, hogy teljesen össze van törve.

– Sarah... – suttogom, de nem hallja meg. Mondani akarok valamit, enyhíteni a bánatán, de nem megy, teljesen kiszárad a szám. Már nem tartozom ehhez a világhoz, már csak egy kóbor árny vagyok, aki arra kárhoztatott, hogy végig nézze a szerettei szenvedését, miközben bármit megadna azért, hogy nevetni lássa őket, csak még egyszer, utoljára. Ekkor halkan felcsendül a zongora. Az én dalomat játszák.

Brahms altatója.

Adam ül a zongoránál, halvány mosollyal az arcán. Ezernyi pillangó ébred a gyomromban, mint mindig, ha a közelemben van. Melegség járja át a testemet, és nevetve veszem tudomásul, hogy szerelmének ereje még a síron túl is elér hozzám. Odasurranok, és leülök mellé a székre. Figyelem ujjai fürge táncát, és halkan dúdolni kezdem az általunk költött sorokat.

Csodaszép ez a nap,

Kedvesem,

Jöjj velem,

Neked szól most énekem,

Véget ér

Már a nyár,

Mégis nyílik kint száz virág.

Adam behunyja a szemét, kezei szinte egybeolvadnak a hangszer billentyűivel. Fejét enyhén jobbra billenti, mint régen, amikor hallgatta, ahogy énekeltem.

Nosztalgikus pillanatba zárva, fáradtan hajtom fejem a vállára. Testem nem gyúl lángra úgy, mint régen, nem érzem bőre puha bársonyát, nem érinthetem meg, és félek, belepusztulok a hiányba, ami kezd elhatalmasodni rajtam. Mintha csak megérezné a jelenlétem, rekedtes hangon megszólal.

– Szeretlek, Lucy!

Érzem, hogy könnyek szántják végig az arcomat, mintha a keserű kín mély barázdákat rajzolna rám.

– Én is szeretlek, Adam! Mindig is szeretni foglak! – suttogom elcsukló hangon,

– Tudom – feleli, mint régen.

Félek reménykedni. A szívem hinni szeretne, de az eszem azt súgja, hogy nem hallhatta a hangomat, csupán a megszokás ereje ösztönözte, hogy válaszoljon. Bármi legyen is az oka, nem érdekel. Az a dal, amit csak nekem játszott el, újra és újra, míg a nap végül be nem aranyozta a szobát, a legszebb búbú csolt, amit kaphattam. Többé nem félek a végtelen magánytól, mely rám vár egy homályos szellemvilág kapuin túl, mert Adam velem lesz, örökkön örökké.

Karakter kérdőív

Hogyan legyen valóságos egy karakter?

         Sokszor olvastam egy-egy történetet, regényt, elbeszélést, és azt éreztem, hogy ezek a karakterek erőltetettek, hogy nem jön át a "szívük-lelkük", és ez amiatt van, hogy az író nem töltött időt azzal, hogy megalkossa a karaktereit. Nem mondom, hogy én a pillanat hevében nem esek ebbe a hibába, de általában nem írók/publikálok könyveket, szóval az én szintemen ez még elnézhető. 

          Ha az olvasó nem tud azonosulni a főszereplővel, akkor megtörik a varázs, ugyanúgy bosszantó tud lenni, ha egy szereplő eleinte gonosz, mindent kitervel, racionálisan gondolkodik, majd vét egy apró hibát, ami rá eleddig egyáltalán nem volt jellemző: "Mi van? Hogy lehet?"- kérdeznék az olvasók joggal, hiszen nem ezt várják el. 

           Ahhoz, hogy jól meg lehessen formálni a karaktereket érdemes "kitöltetni velük" egy kérdőívet, mely kitér mind a múltjukra, mind a vágyaikra. Míg ezen ügyködsz, meglátod, közelebb fogod érezni magadhoz a karakteredet, képzeld el a szereplőt, akiről írsz, akinek az életét éled, és gondold el, ő hogyan válaszolna a kérdésekre, milyen stílusban? 

            Ha még nem kezdted el a történetet, ez egy jó kiindulópont: elképzeled, milyen környezetbe akarod elhelyezni a karakteredet, elképzeled milyen korba - esetleg kitalált világba - született, hogy néz ki, hogyan nőtt fel - kalóz volt, vagy esetleg színjeles tanuló, elhagyták a szülei vagy pedig elkényeztetett kis fruska?-  mind rajtad áll, de jó, ha már kezdetben tisztában vagy vele. 

            Ha már elkezdted, az sem baj, hiszen előfordulhat, hogy elakadsz az írással akkor meg gyors kitöltöd a kédőívet, és rájössz, hogy a karaktered a személyisége alapján - önkéntesnek jelentkezne, sírna, bulizna, rossz dolgokat tenne, vagy csak elmélkedne a múltján (ami egy szuper retrospektiv fejezetet eredményezhetne). 

           

Minta

1. Mi a neved?  Katerina Romanova. 

2. Mi a legmagasabb tanulmányi végzttséged? - (Kérdő tekintettel pillant rám, mintha megvetés suhanna át arcán, kis habozás után válaszol) Az udvarban tanítómestereim képeztek. 

            A fenti kérdés tetszés szerint módosítható, kihagyható, de szerintem azért érdekes, mert azok a karakterek, akik nem a mi világunkban vannak, vagy akik számára ismeretlen kell legyen a kérdésben leírt fogalom, másként fognak reagálni, és érdekes elképzelni, ahoy felhúzzák az orrukat, amolyan ki vagyok-mi vagyok stílusban, és ha nem válaszol a kérdésre, az is egy válasz, a jellemének egy kulcsfontosságú pontja.  

          Ugyanakkor, ha modern katrakterről van szó, megemlíthető: iskola, város, illetve kiderül, hogy színjeles vagy épphogy átbukdácsolt a vizsgákon. (Ez is megmutatja, hogyan viszonyul az oktatási rendszerhez, mennyire kitartó, tanulékony, vagy pedig lusta a szereplő.)

3. Hol születtél? A cári Oroszországban. 

4. Mesélj nekem  szüleidről! Nincs mit mondanom. (Elárulnád a nevüket?) Nicolaus és Petrosenyka. (Az uralkodó pár, igaz?) Igen. (Milyenek voltak?) Emberek. (Bár arca maszk, egyetlen rezdülés sem fedezhető fel, szemében különös fény tűnik fel mely pillanatokon belül ki is húny. Mit titkolhatsz Katerina?) 

                    Érdemes addig kérdezgetni a szűkszavú karaktereket, míg teljesen el nem némulnak,úgy kell kezelni őket, mint az embereket, mert pont az a célunk, hogy valósnak hassanak. Zárójelbe odaírtam, hogy milyen más kérdéseket lehet fel tenni ezzel a témával kapcsolatban, de mint látjátok témától és karaktertől függően változtathatóak, illetve az ő újabb válaszait és a mi sejltelmeinket, felmerülő kérdéseinket is érdemes lejegyezni, mert ha benünk felmerül ez a kérdés, akkor az olvasóban vagy más karakterekben is felmerülhet, ami egy-egy mély beszélgetést eredménezhet, vagy jó átkötés, ha a múltat akarjuk idézni/felidézni.)

5. Ha választhatnál egy állatot, mi lennél?  (Mély csend, nem hajlandó válaszolni értelmeten kérdésekre, melyek nem vezetnek konkrét, vagy számára értelmesnek titulált célokhoz.)

6. Hova mennél el legszívesebben? (Gúnyos mosolyra húzza a száját.) A hajómra. (Konkrét irány, hogy merre hajóznál?) A cél, az irány nem olyan fontos, a lényeg, hogy minél messzeb innen. (Miért, rossz itt neked? De nem érkezik válasz).

7. Mik a legnagyobb álmaid? Nincsenek álmaim. Csak a bolondok kergetik eszük vesztetten a megvalósíthatónak vélt illúziókat. 

8. Mitől félsz a legjobban? Én semmitől sem félek. (Van valami a tekinteében, sőt az egész testtartásában, amely hihetővé teszi állítását. Megmagyarázhatatlan erő árad belőle.)

9. Ha írnánk rólad egy történetet, miről szólna? (Mintha megtört volna a jég, elmosolyodik.)Az ellenségeim oszló hulláinak számlálásáról, a rémtörténetekről, melyek születnek ott, ahol jártam.

10. Min szeretnél a leginkább változtatni önmagaddal kapcsolatban, hát a világgal kapcsolatban? A változásokra várni a gyengeség jele. Ha változtatni akarnék önnön személyemen azt fejezném ki, hogy elégedetlen vagyok azzal, akivé váltam, beismerve, hogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy olyan jellemmé fejlődjek, aki képes hűvős döntéseket hozni, és helytállóan dönteni, ha a helyzet megköveteli.

                     Az, hogy csak a kérdés egyik felére válaszol, szintén a személyiségének egy fontoss jellemzője, hogy egocentrikus és csak önmagára figyel, vagy egyszerűen figyelmetlen és végig sem hallgatja a kérdezőt. Illetve beszédstílusa is megmutatkozik a válaszaiban, az, hogy ismétli a szavakt, vagy esetleg kétszer mond el valamit, ugyanakkor megfigyelhető, hogy egyből rávágja-e aválaszt, vagy habozik, esetleg dadog.

11. Milyen zenét hallgatsz? Krákenek halálsikolya csiklandozza fülemet, míg karübdiszek csontjain játszik a múzsa, ki utamról zeng.

                    Műveltsége is kiderülhet az ilyen kérdésekből, ha netán valamelyik nagy zeneszerzőt említi meg, vagy mint jelen esetben a karübdiszek utalás a Homérosz-i eposzokra. 

12. Melyik a kedvenc filmed/könyved? Badarság. 

13. Cigizel? Kipróbáltad már? (Nem érkezik válasz)

14. Iszol? Hogyan nevezhetném magam kalóznak, ha megvetném a rumot?

15. Mi volt a legextrémebb dolog, amit valaha megtettél? Miket tettem? Nem vagyok én mesemondó, hogy erről beszámoljak. 

Mint mondtam, a nem válasz is egyfajta válasz. 

Nos, ezek voltak az én kérdéseim a karakterekhez, azért szeretem mert jó ötleteket ad, illetve segít elindítani egy történetet, ha még sehogy sem állok vele, de a főszereplőmet már elképzeltem. 

Remélem hasznosnak találtátok, de ha nem akkor kíváncsi lennék, hogy ti hogyan alkotjátok meg a szereplőiteket? Esetleg ha van ötlet, hogy mivel egészítsem még ki a kérdőívet, szívesen látom, lent a kommentekben. 

Előre is köszönöm, ha elolvasod az írásomat. 

Emily

Mit jelent írni?

Drága olvasó, aki ide tévedsz!

Életem első bejegyzése egy angol nyelvű kisebb-nagyobb helyesírási hibákkal teletűzdelt véleménynyílvánítás volt, melyet az egyik kedvenc könyvemről és filmemről írtam, amikor még nem tudtam, hogy van folytatása is. Azóta rendelkezem ezzel az információval, bár megvenni vagy elolvasni a soron következő részeket, mély sajnálatomra nem sikerült.
Bár mint mondtam, véleményt írtam, és nem kritikát, mert, nem rendelkezem a kritikusok eszközeivel:

1. Nem alakul ki a fejemben vélemény, ha elolvasok egy könyvet.

2. Túlságosan lefoglal a világ, ha egy jó történetbe csöppenek, ahhoz, hogy bármi pozitívat, vagy negatívat gondoljak róla. 

3. Nem tudom, hogyan kell kritikát írni.

4. Számomra a kritika az, hogy jó vagy rossz. 

5. Ilyenkor pedig hajlok a vagy elfogadására megoldásként.

6. Nem tudok objektíven nyilatkozni semmiről, és bár egy kritikus nem teszi ezt, elsősorban, mégis úgy érzem, hogy ahhoz, hogy helyénvaló és értékelhető kritikát rittyentsek, szükséges lenne ismernem az írót, hátterét, a mű keletkezésének történetét.

6. Ha rendelkeznék az előző 6-osban felsorolt dolgokkal már nem a regény által lefestett világra koncentrálnék, hanem magára a könyvre, mint olyan. (Bármit is jelentsen az olyan jelen esetben.)

8. Tekintve, hogy kihagytam a 7-es pontot, de nem szeretném megzavarni a számmisztikában jártas olvasókat, ezért egy teljesen érdektelen ponttal pótolom a hiányosságokat, és megjelölöm a soron következő számot, hogy a felsorolás végére mind a 10 tervezett pont meglegyen. 

9.Nos, elmondanám, hogy én jobban szeretek beleolvadni egy történetbe -- legyen az olvasott, vagy általam írott.

10. 15 évesen írtam már egy fantasy történetet, amit belinkelek ide (és csodákcsodájára, úgy látom, hogy működik), és bár rengeg benne a hiba, amit utólag felfedeztem, mégsem lehetett olyan rossz, hiszen szereztem pár olvasót, és őszíntén? Fantasztikus érzés volt, hogy az én alkotásomról mondtak véleményt. 

Nos, most, hogy egy teljesen érdektelen 10 pontban kitértem arra, hogy miért lennék rossz kritikus, azt hiszem, elmondom azt, amire a cím is felhívja a figyelmet, vagyis, hogy "Mit jelent számomra az írás?"

Nos, mint mondtam, először 15 évesen írtam, vagyis 5 éve, és az elvártakkal ellentétben egyáltalán nem javultam azóta, mert egyszerűen nem akadt időm írni, ami tudom, szörnyű kifogás, de mindig mondogatom magamnak, hogy majd nyáron, majd egyetem alatt, majd melóba, de az igazság az, hogy valahogy soha nem akad rá elég idő, de tudom, hogy arra jut idő, amire hagyok időt, vagy valami ilyesmi, szóval mostantól kezdve igyekszem írni, mert ez az, amit imádok, ez az, amiben azt éreztem, hogy el tudok érni valamit, ez az, ami az én SZENVEDÉLYEM-nek a forrása. 
Már régóta vágytam rá, hogy egy blogot írjak, és úgy döntöttem ez a nyár lesz az, viszont arra még nem állok készen, hogy egy kész történetet írjak, ezért csak kicsiben kezdem, mindenféle bohóságot megosztok itt, és ez lenne az első megosztásom. 
Most elmondok egy nyílt titkot: akkor kezdtem el írni, amikor a nagyapám meghalt, ez számomra egy menekülési út volt, egy olyan világba, melyet én irányíthatok, ahol csak az hal meg, akit én akarok, és az marad életben, akit én akarok. (Irónikus módon a regénybeli énem halt meg.)
Az a nagy problémám, hogy nem nagyon megy az írás, ha nem vagyok szomorú, ha nincs egy feldolgozásra váró tragédiám/sokkos esetem. Egyszerűen szép az életem, mindenem megvan, bár szorongó, és enyhén sérült gyerek vagyok, aki igyekszik leküzdeni a nehézségeket amiket az élet küld felé. Az angol "anxiety", ami számomra egy varázskifejezés, valahogy jobban leírja azt, amire gondolok, mert a "szorongás" úgy érzem nem fejezi ki eléggé, amire gondolok. 
Nos, azt hiszem, abba hagyom a pötyögést, mielőtt egy vallomásokkal telszabdalt összenemfüggő szöveget dobok a falra. Talán az önsegély klubt máskor alapítom meg, egyelőre ennyi, az első bejegyzésem elkészült, tűzöm is ki (már a láthatatlan virtuális falra, amit még mindig tanulok használni-- hiányos blogismeret...)

Legyetek rosszak, 
Emily-Elisabeth Moon