Ez Nem Tündérmese! (4.)

4. fejezet

Még a nap sem kelt fel, de az én szememből már rég kiszökött az álom. Becky békésen hortyogott mellettem, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni őt is, így hát amilyen óvatosan csak tudtam, kimásztam az ágyamból, és találomra elvettem pár ruhadarabot a szekrényemből, majd a fürdőbe masíroztam. A tükörbe nézve egy kialvatlanságtól fekete-karikás szemű lányt pillantottam meg, akinek a haja a szélrózsa minden irányába meredezett.

Lustán nyúltam a fogkefém után, és minden mozdulatomat jó alaposan, megfontoltan végeztem. A francba, ez így nem lesz jó!

Ahányszor csak behunytam a szemem, az elmúlt éjjel, az apámat láttam magam előtt, ahogy annak az anorexiás szukának a szájába mászva áll a folyósón. Még a hideg is kirázott! Undorító! És akkor még ott van Ász is... Beharaptam a számat, hogy elfojtsam azt a bugyuta mosolyt, ami megjelent az arcomon, ahogy újra felidéztem a tegnap történteket… mentol íze volt…Nem! Nem fantáziálhatok róla! Francba, francba, francba! 

– Többé ne mondd azt, hogy nincs hozzád közöm!

Ujjamat a számhoz emeltem, még mindig éreztem azt a bizsergést, amit tegnap. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és észrevettem, hogy bár már összeforrt a seb, azért elég szépen meg van dagadva a helye, és vörösebb is a kelleténél... Szerencsére az arcomról már eltűnt a pofon nyoma... de az emlékeimből még mindig nem tudtam kitörölni. Helyreraktam a fogkefémet, és éppen a hajkefém után nyúltam, mikor megpillantottam az ollót mellette.

***

– ROSETTE! 

Becky hangjára összerezzentem, majd gyorsan megpördültem, kiejtve az ollót a kezemből. Barátnőm elképedve, tátott szájjal bámult rám.

– Mit művelsz?  – kérdezte, hangja ijedten csengett, én pedig csak vállat vontam, majd lehajoltam és felvettem az imént leejtett eszközt.

– Kifestem a szobát, nem egyértelmű? – feleltem gúnyosan.

– Miért vágod le a hajad? Hiszen imádod! – pillanatok alatt felocsúdott és már ott is termett mellettem, kiragadva az ollót a kezemből.

– Add vissza! – nyúltam utána, de ő egyet hátralépett.

– Nem!  – mondta határozottan. Olyan dühösen nézett rám, hogy homlokán ráncok jelentek meg.

– Így mégsem maradhatok. – mutattam a félkész művemre. Jobbról a hajam nagyjából a vállamig ért, balról pedig még a derekamig. Egy ideig farkasszemet néztünk, némán, végül Becky sóhajtott, és bólintott.

– Hozz egy széket, majd én megcsinálom.

Hálásan néztem rá, és már szaladtam is. A fürdőből kilépve egy aprócska folyósóra érkeztem, innen jobbra helyezkedett el a konyha, balra pedig a nappali, ahonnan kijárat nyílt a többi helyiséghez. A konyhából ugyancsak nyílt egy ajtó az előszobához. Az egész lakás egy labirintus volt, szobákkal és folyosó hálózatokkal, valamiért szerettem ezt a rendszert a régi házunkhoz képest. Mióta beköltöztünk ebbe az apartmanba, megváltozott az életem, bár elsősorban nem a lakásváltás volt az oka, hanem, hogy az életem fenekestől felfordult, mióta anyám vált az egyedüli pénzkeresővé a családban. Ugyan apa havonta fizetett tartásdíjat, de azt félretettük az egyetemi tanulmányaimra. Eleinte anya el sem akarta fogadni a pénzt apától, megalázónak tartotta, amit meg is tudok érteni, végül pedig ebben a megoldásban egyeztek ki. Sajnos anyát a munkája más városba szólította, így meg kellett tanulnom önellátónak lenni, mert nem akartam bébicsőszt... szépen is nézett volna ki, ha egy tizenhét éves lány mellé dadust fogadnak... Szerencsére Becky elég sokszor alszik itt, szinte már neki is ez az otthona, habár a szülei szívesen látnának engem is, mi valahogy jobban szeretjük, hogy van egy kis kuckó, ahol mindketten elbújhatunk a felnőttek szeme elől.

– Itt is vagyok – jelentettem, mikor visszaértem a fürdőbe.

– Nem szeretnéd elmesélni, hogy mégis mi vett rá, hogy ezt műveld magaddal?

– Ugyan, ugyan. – legyintettem, majd megpördültem – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem sikerült jól?

Becky válaszra sem méltatott, én pedig a tükörből vizslattam, szomorúnak tűnt, de szavához hűen vagdosta a hosszú tincseket.

– Csak változtatni szerettem volna. – mondtam könnyedén, de a hangom elcsuklott – Megint minden a fejetetejére állt, és ... én már nem akarok ugyanaz a személy lenni, aki voltam, és azt hiszem ezt legjobb külső változásokkal kezdeni. – nyeltem egy nagyot, majd folytattam – Tudod, már nagyon régen nem láttam apát, de rájöttem, hogy az a férfi teljesen megváltozott, már nem az a kedves mosolygós Mason Morgan, akit én ismertem. Úgy viselkedik, mint egy esztelen kamasz... a folyósón nyalja-falja Plasztikot, és azt hiszi, hogy ez rendben van, de közben ez nem helyes, sőt gyomorforgató!

– Ne mozogj! Nem akarlak megvágni. – figyelmeztetett Becky. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy reszketek, ezért megpróbáltam elnyomni.

– Bocsánat. – húztam el a számat – Ez az egyik bajom, hogy önkéntelenül is zokogni kezdek, ha csak eszembe jut... és ezt utálom! Nem akarok ilyen lenni, és eddig nem is volt baj, de most... – elhallgattam, mert nem találtam a szavakat, amik helyesen leírhatták volna az érzéseimet.

– Most megjelent Ász. Megint?

– Igen. – sóhajtottam – És minden szokás szerint a fenekestől felfordul, ha a közelemben van.

 – Mondd csak, igazából miatta akarod megváltoztatni a hajad? – hangja úgy hatolt az elmémbe, mint kés a vajba, mint horog a hal szájába, mint  fény a sötétbe. Nem. Nem lehet! Nem akartam megint tőle függni, nem akartam, hogy hatással legyen rám! De mi van, ha Beckynek igaza van. Menekülni akarok, megint? Miért? Miért történik ez meg megint?

– Nem!  – jelentettem ki határozottan. – Csak...

– Most magadnak is hazudsz, ugye tudod? – megragadta a vállamat, és megpuszilta az arcomat – Kész is vagy.

– Köszönöm! – szorosan hozzábújtam, ő pedig kedvesen átölelt, nem faggatózott, még csak nem is kérdezett. Valahol mélyen bent, én is sejtettem, hogy nem mondok igazat, de még nem álltam készen arra, hogy beismerjem az érzéseimet.

– Na jó, megyek felöltözök. – pillantott az órájára, miután elengedtem – Te addig főzz kávét! – tapsolt kettőt, én pedig szalutáltam majd felkapva a széket kisétáltam a konyhába, ahol szabadjára eresztettem a fantáziámat, és csodás műalkotást rögtönöztem Beckynek, amit meg is örökítettem a telefonommal, hogy majd később Jaspernek is elbüszkélkedhessek vele.

Bekapcsoltam a rádiót, a híreket hallgatva reménykedni kezdtem, hogy a mai esős idő miatt talán bezárják a sulit, így nekem nem kell részt venni a mai hivatalos első dekó-gyűlésemen, de valahogy a fránya időjós nem akart boldoggá tenni... bekaphatja!

Sóhajtva, és borzasztóan szomorúan dobtam össze két szendvicset: egy vegát Beckynek egy extra baconöset magamnak, majd kisepertem a fürdőből a padlón heverő tincseket. Megfájdult a szívem, ahogy rájöttem, hogy milyen sokat vágtunk le. Csak ekkor szántam rá magam, hogy vessek egy pillantást a tükörre. A vállamig ért. Nagyjából. Rövid volt és egyenes. Furcsa. Már nem néztem ki hercegnőnek, sem gyönyörűnek, inkább egy vad drogosnak. Már csak pár piercing hiányzott az arcomról. Miért is ne?!  Elvégre változni akartam, vagy mi! Tetoválásom már úgyis van, az ajak- vagy szemöldök gomb még belefér, nem igaz?

– Min merengsz ilyen nagyon? Csak azt ne mondd, hogy még rövidebbet akarsz? – Becky hangja rántott vissza a valóságba.

– Dehogyis! – tiltakoztam rögvest, majd kidobtam a kukába a hajam maradékát, ő pedig nevetve ment a konyhába.

– Mégis hogy a francba rajzoltál egy egyszarvút ebbe? – kiabált ki, biztosan megtalálta a bögréjét.

 – Szép ing!  – jegyeztem meg, mikor leültem mellé az asztalhoz – Nekem is van egy hasonló.

– Öhm... nos ... – kacagott Becky, az ablakon kibámulva.

– Ez az enyém? – kerekedett el a szemem – Ezt nem hiszem el! – kiáltottam dühösen, Becky megszeppenve nézett rám.

– Bocsi, nem hoztam cserecuccot, és...

– Nem létezik, hogy neked jobban áll, mint nekem! – bosszúsan csaptam az asztalra – Cseszd meg, Rebeca!

Végül nevetésben tört ki, amit nem tudtam mire vélni. Egyszerűen igazságtalanság volt, hogy rá minden remekül passzolt!

– Mosolyogj! – kaptam elő a telefonomat – Meg akarom a pólóm emlékét őrizni, ha már úgysem kapom vissza.

– Kezdem azt hinni, hogy túl sok fotót készítesz! – rázta a fejét rosszallóan – Ígérd meg, hogy nem lövöd fel sehova!

– Ugyan, hova gondolsz? – kérdeztem nevetve, miközben megnyomtam a KÜLDÉS gombot.

– Gyanúsan mosolyogsz. – vonta össze a szemöldökét Becky – Mit műveltél?

– Tényleg! – csaptam a homlokomra – Még nem is mondtam, Plasztik panaszt tett ellenem, hogy „ördögien vigyorgok” – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – El tudod te ezt képzelni?

– Igen, nagyon is.

– Hogy tudod ezt ilyen komolyan mondani? – csattantam fel, biztos voltam benne, hogy viccnek szánta, de nekem szinte soha nem sikerült ilyen jól adni a komolyat.

– Mert így van. – felelte nyugodtan. Na, ekkor már el kezdtem gondolkodni, hogy talán valóban gonosz arcom van...

– Nem is! – pattantam fel nyávogva, majd kikaptam a bögrét a kezéből.

– Hé! – nyúlt utána morcosan, de én már ki is öntöttem a maradék löttyöt.

– Indulnunk kell! – álltam meg előtte csípőre tett kezekkel, mire reményvesztetten lesütötte a szemét.

– Tényleg ördögi vagy!

– Ha már így alakult, akkor megmutatom neki, hogy milyen az, ha igazán gonosz vagyok!

– Ez a pöttyös-fodros póló nem igazán ezt hangsúlyozza ki... – csóválta a fejét. Kérdő pillantásom láttán az egész alakos előszobai tükör fele mutatott.

Igaza volt, de ezt soha nem fogom hangosan kimondani. Hófehér fekete pöttyös blúz és fekete szoknya volt rajtam. Túl jókislányos az új hajamhoz.

– Mennyi időnk van még? – pillantottam rá kérdőn.

– Attól függ, hogy be akarsz-e menni az első órára. – ingatta a fejét. – De szerintem a töri hanyagolható.

– Remek észrevétel, kedves Watson. – nevettem, és tényleg majd belefájdult a hasam abba, hogy szegény Plasztikot meg kell fosszam a jelenlétem nyújtotta örömöktől, de  most fontosabb dolgom volt, dögös akartam lenni és erős.

– Ez egy új kezdet lesz! – jelentettem ki határozottan, és már el is tűntem a szobámban.

Egy órával később a szekrényem tartalmának fele a földön hevert, a másik fele pedig az ágyamon, de sikerült találni olyan cuccokat, amik ezt mondták, „Jobb, ha nem kötsz belém, mert megbánod”, vagy legalábbis valami hasonlót. Nem akartam fekete lenni, de azért nem vetettem el a sötétebb színeket: végeredményként sötét farmerdzsekit, és szürke sapit kaptam magamra, utóbbi szépen kihangsúlyozta a hajam vad vörös színét, amit egy új samponnal vittem fel. A világos rövidnacimat, fekete csőfarmerre cseréltem, hála a rossz időnek, és a fehér toppomat is krémszínű pulcsira váltottam.

Becky talált vérvörös rúzst és mélyfekete szemhéjtust, amikkel pillanatok alatt átvarázsolt, azt hiszem egy idő után elkezdtem kinézni valahogy. A piercinges terveimet átraktam egy későbbi időpontra, mert most megint késésben voltunk.

Szerencsére a kedves taxi sofőr a legrövidebb úton száguldott velünk a suliba, és bár most inkább éreztem magam „rossz kislánynak”, mégis be akartam érni, mert kíváncsi voltam az emberek reakciójára.

Azt hiszem, sikerként könyvelhetem el a „Hű, de dögös vagy”, „Vadító a hajad” és hasonló kaliberű beszólásokat, még a matektanárunk is megdicsérte az új frizurámat, mondván „Sokkal felnőttesebb vagy így, remélem ez a további magatartásodban is megmutatkozik majd.”, én pedig mosolyogva bólogattam.

A harmadik óra utánra beszéltünk meg találkát Jasperrel a hátsó udvaron, így mikor kicsengettek végre, megöleltem Beckyt, és a tűzlépcsőn leszaladtam. Nyikorgásától rám jött a frász, ezért az utolsó fordulónál átugrottam a korláton, hogy minél hamarabb szabaduljak tőle. Én értem hamarabb a megbeszélt helyre, ami rossz fordulat volt, tekintve a hideg szelet, amely folyamatosan a dzsekimet próbálta letépni rólam, de ennyit bőven megtehettem érte.

Imádtam Jaspert, ő volt a legrégebbi barátom. Szinte együtt nőttünk fel, mikor még a régi házunkban laktunk, boldog békeidőkben. Szóval Jasperrel szomszédok voltunk, ő a nagymamájával él, Mrs. Wagnerrel, a kémiatanárnőnkkel, ugyanis a szülei már nagyon régen autóbalesetben elhunytak, de szinte nem is emlékszik rájuk. Pár éve kezdett el fotózgatni, mondván, „Nem akarok többé semmit sem elfelejteni, ezért vettem meg Maggiet, vele bármit megörökíthetek”. Maggie a fényképezője, egy ablakreflexes, vagy valami hasonló szerkentyű, amellyel elképesztően szép fotókat lő, csak általában nem kérdezi meg a modelljeit, hogy beleegyeznek-e, hogy lencsevégre kapja őket. Ha engem kérdeznek, simán rávágom, hogy lesifotós, nem egyszer fogták már le szegényt emiatt a zsaruk. Végül kapott egy kártyát, amely feljogosítja, hogy az ország bármely pontján fényképezhessen, és természetesen felkapta az egyik legnagyobb újság is, így profi riporterek mellett gyakorolhatja a hobbiját, szinte minden héten megjelenik néhány képe az újságokban. A kis mázlista már most rohadt sokat keres, de a legeslegnagyobb álma, hogy a New York Times-nak fotózhasson. Biztos vagyok benne, hogy menni fog neki!

Oldalról egy éles villanást pillantottam meg, ami rögtön kidobott a gondolataimból. Naná, hogy Jas volt az, nyakában az elmaradhatatlan fotós azonosítója.

– Cseszd meg! – kiáltottam rá nevetve, majd nekifutásból a nyakába vetettem magam, de akárcsak Becky, ő is megtanulta, hogy erről nem lehet engem leszoktatni, így könnyedén elkapott.

– Egyszerűen imádom az új hajad! – mondta ámulva, miközben néhány tincset finoman végigsimított – Bombasztikus vagy!

– Fogd be, – szóltam rá, majd jó erősen vállba bokszoltam, hogy ne csak üres szavak legyenek – inkább mutasd a képet, kíváncsi vagyok!

Nem viccelt, tényleg nem nézek ki rosszul az új szerelésemben, bár egy kicsivel több mosolyt elbírt volna az arcom, de arról kedvenc barátom mindig gondoskodik, szóval nem kell aggódnom.

– Szóval, mesélj, mi az a sürgős dolog, amiről beszélni akartál? – tértem rögtön a tárgyra, mert az idő pénz, nekem pedig lassan órára kellett mennem. Jócskán megváratott.

– Csak nem le akarsz rázni? –hangjában enyhe csalódást véltem felfedezni, ezért próbáltam menteni a menthetőt.

– Izgatottnak tűntél, és mivel képtelen voltál várni estig, hogy rendesen leüljünk, arra következtettem, hogy fontos dologról van szó.

– Igaz.

Az egyik percben még kedvesen mosolygott rám, a következőben pedig már komor maszk csücsült az arcán, amitől enyhén szólva is megijedtem. Mi a franc történhetett? Arra gondoltam, hogy nyert a lottón, vagy barátnője lett, mikor felhívott, de kezdtem kételkedni benne, ahogy telt az idő.

– Mondd már! – sürgettem.

– Kiállítják a képeimet a Louvre-ban!

Pislognom kellett párat, mire megértettem, hogy mit is mondott: Franciaország legnagyobb, sőt egész Európa leghíresebb múzeumában láthatom viszont a képeit!

– Úristen! – kiáltottam boldogan, és újfent karjai közé vetettem magam, mire végre ő is elmosolyodott – Fantasztikus vagy! Mondtam, hogy sokra viszed, ha végre nem csak engem bombázol a lencséddel!

– Még mindig nem tudom elhinni. – felelte nevetve.

– Ezt azonnal meg kell ünnepelnünk!

– Naná, két hét múlva repülünk Párizsba. Te is jössz velem! – jelentette ki vigyorogva, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hogy még jobban fokozza a helyzetet, előkapott egy első osztályra(!) szóló repülőjegyet, és egy VIP feliratú kártyát, amivel biztosította a bejutásunkat a kiállításra, és az azt követő bulira.

– Hogy mi?!

– Meghívtak a kiállításra, és kaptam két plusz jegyet. Az egyik a tied, ha szeretnéd. – felelte lassan, tagoltam,  hogy fel tudjam fogni.

El se hiszem, esélyt kaptam rá, hogy a világ divatfővárosába menjek!

– Most csak szívatsz! – vágom rá kapásból, de ő nemet int – Akkor álmodom! Csípj meg! NEM GONDOLTAM KOMOLYAN! – a fájdalomtól felsikítottam és arrébb ugráltam, hogy kartávolságon kívülre kerüljek.

Néhány sulistársunk értetlenül pillantott felénk, de nem nagyon törődtem velük, mert az agyam még mindig vadul kattogott.

– Komooooooooooooolyan? – kérdezem újra, erősen artikulálva.

Jasper szemforgatva bólintott.

– Igen! Tudtam én, hogy mér’ tartalak!

– Khm... remélem, rosszul hallottam?! – húzta el a száját rosszallóan, én pedig angyali mosolyt öltöttem és szorosan átöleltem – Szóval, jössz?

Kissé eltolt magától. Fél szemöldökét magasra húzta, amire én mindig is irigy voltam. Most komolyan, nem király dolog, ha a szemöldököd külön táncot jár? Én soha sem tudtam külön mozgatni őket, ezért mindig is csodáltam az embereket, akiknek ez sikerült.

– Ezt kérdezni kell? – méltatlankodom, csípőre tett kézzel.

– Igaz. – értett egyet velem, majd megfogta a kezem és az épület belseje fele kezdett húzni. A meglepetéstől hirtelen mozdulni sem bírtam, de ahogy megéreztem az első cseppet, máris sprintbe kapcsoltam át.

– Mondtad már Beckynek? Tuti odáig lesz az izgalomtól! – lelkendeztem tovább.

– Még nem, először neked akartam elmondani, de este elmondom a többieknek is.

– Várj csak... – ekkor esett le, hogy valami nem úgy történik, ahogy elképzeltem – ha Becky-t is meg akarod hívni, akkor miért mindenki előtt teszed, nem félsz, hogy Christ kiakad?

Kérdő tekintetem láttán félrenézett.

– Nem is hívod el Beckyt. – mondtam ki helyette, ő pedig bólintott –De akkor engem miért? – csúszott ki a számon.

Hitetlen tekintete láttán elszégyelltem magam. Hát persze, nem hívhatta el Őt. Jasper bele volt zúgva Beckybe, állítása szerint csupán tetszett neki, és randira akarta hívni, mikor Chris közbelépett, és elcsavarta a barátnőm fejét. Ez a második dolog, amit nem szeretek a srácban, azon kívül, hogy állandóan Mary-nek hív. Becky soha nem szerzett tudomást erről, bár én el akartam mondani, és észhez téríteni, de Jas szigorúan megparancsolta, hogy nem tehetem meg, így hallgattam, mint pillecukor a forró csokiban. Valahol szomorú volt, hogy a legjobb barátom és a legjobb barátnőm nem teljesíthették be a nagy könyvben megírt szerelmi történetüket, és nem egyesülhette a boldogságban!

– Nézd – jutott hirtelen eszembe a reggeli alkotásom, amit feltétlenül meg akartam mutatni a művész barátomnak.

– Hű, egyre jobb vagy, nem hiába tanultál a legjobbtól! – ezúttal ő szólta el magát, és szinte azonnal el is sápadt.

– Semmi baj. – szorítottam meg a kezét, de ő csak a fejét rázta.

– Nem erről van szó. – dühösen csapott a homlokára, amitől göndör fürtjei repkedni kezdtek össze-vissza – Tudod, említettem, hogy két jegyet kaptam... – mondta félve, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

– Mondd, hogy nem neki!  – kértem, bár tudtam, hogy hiába, ha már megtörtént, akkor nem lehet nem megtörténté tenni.

– De, Ásznak adtam a harmadik jegyet.

– Oké, végülis nem gond – erőltettem mosolyt magamra.

– De ugye nem akarod visszamondani? – kapta el a karomat Jasper, mikor felléptem az első lépcsőfokra. A csengő éppen akkor szólalt meg, amikor válaszra nyitottam a számat, így meg kellett várjam, hogy elhallgasson.

– Szeretnék menni Párizsba – biztosítottam – és nem lesz gond, nem utáljuk egymást.

Ha ő tudná, hogy éppen tegnap csókolt meg az a szemétláda...

– Köszönöm! – gyorsan megölelt és már szaladt is órára.

Jas végzős volt, akárcsak Ász, a különbség köztük (az egyik a sok közül), hogy Jasper bejárt rendesen órákra.

Soha nem gondoltam volna, hogy kémiára sietve, a lépcsőfordulóban szó szerint összeütközöm az egyetlen személlyel, akiről nem tudtam eldönteni, hogy elásni szeretném, vagy megölelni.

– Aú! – nyögtem fel panaszosan, mikor nekem jött. Halvány cigifüst lengte körül, ami mindig elbódított.

– Mit csináltál a fejeddel? – kérdezte köszönés nélkül, mély, karcos hangon. Kirázott a hideg tőle.

– Nekimentem vele egy baromnak – feleltem flegmán, és kikerültem, hogy otthagyhassam. A hely súlyosan üres volt, és nem szerettem volna tovább kettesben maradni vele, túl intim volt ez a csend.

– Miért vágattad le a hajad? És mi ez az erős smink? Mióta használsz ennyi szart? – faggatott tovább, elkapva a karomat, hogy maradásra késztessen.

– Semmi közöd hozzá! – jelentettem ki durván, miközben megpróbáltam kiszabadulni ujjai börtönéből.

Szemei villámokat szórtak, ahogy újra végigmért, majd erősen a falnak nyomott, teste az enyémnek feszült, olyan helyeken, ahol nem kellett volna. Légzésem szinte azonnal akadozni kezdett, elkapta mindkét karomat és a falnak szegezte a fejem felett, moccanni sem bírtam. Tekintete vad volt, nem hagyott szabadulni, fogva tartott, mint a kígyót a síp.

– Eressz el! – parancsoltam rá, de ahogy meghallottam a hangomat, szinte elsüllyedtem szégyenemben: gyenge volt és sóhajszerű. Még a végén azt szűri le ez az állat, hogy élvezem a helyzetet, pedig nem!

– Töröld le ezt az ocsmányságot az arcodról. – parancsolt rám olyan halkan, hogy a hideg futkosott a hátamon, erélyes volt, mégis ijesztő.

– Miért? – kérdeztem ingerülten – Semmi közöd hozzá!

Arca veszélyesen közeledett az enyémhez, egy kézzel markolta a csuklóimat, míg a másik kezével végigsimított a fenekemtől a csípőmig, majd egyre fennebb, míg el nem érte az arcomat. Ujjai nyomán égni kezdett a bőröm, még a sok ruhán át is éreztem őket. Testem minden egyes porcikája megfeszült, ajkaim szétnyíltak, egyre szaporábban vettem a levegőt.

A francba!

Óvatosan kisimított egy kósza tincset a hajamból, majd olyan közel hajolt, hogy meleg leheletét éreztem az arcomon. Reflexszerűen lehunytam a szemem, és élveztem a sötétséget, mely betemetett. Vártam, hogy ajkaink összeérjenek, és eltöltsön a jóleső elektromosság, de semmi sem történt. Mikor kinyitottam a szemem, megpillantottam a gonosz mosolyát, azt a kegyetlen de mégis vonzó fajtát, amit csak nagyon ritkán vett elő, mikor kínozni akart.

Szadista állat!

– Szeretnéd, hogy megcsókoljalak? – kérdezte halkan.

– Nem! – vágtam rá.

– Biztos vagy benne? – fejét lehajtotta, száját pedig nyakamra tapasztotta, és megcsókolt azon a ponton, amiről tudta, hogy a gyengém. Önkéntelenül összerándultam, lábaimat összeszorítottam, és fejemet a plafon fele fordítottam. Tűzforró volt a szája. Azonnal libabőrös lett az egész testem.  

– Eressz el... – suttogtam megadóan.

– Szedd le ezt a szart az arcodról. – motyogta a vállamba.

Valahogy a felsőm nyaka túlságosan lecsúszott, ő pedig finoman beleharapott a vállamba. Erősen össze kellett szorítsam a fogaimat, nehogy olyan hangokat adjak ki, amiket nem illendő egy iskolában, de főleg nem olyan helyen, ahol bárki felbukkanhat.

– Jól van. – adtam be a derekam – De ehhez akkor sincs közöd.

Egy hirtelen mozdulattal visszarántotta a felsőmet a helyére, majd a szemembe nézett, mélyen, én pedig bosszúsan mégis megtörten viszonoztam.

– Ne mondd ezt többé! – bár kérésnek hangzott, tudtam, hogy igazából követelés.

Eleresztette a karomat, és lekapta a sapkát a fejemről, majd a zsebébe csúsztatta.

– Hé! – kaptam utána, szinte egyből magamhoz tértem – Add vissza!

– Találkozunk az elzáráson. – lépett el mellőlem, és lefele indult a lépcsőn, én meg álltam fent egyedül és dühösen dobbantottam – Ha addigra eltűnteted azt a förtelmet, visszakapod! – kiáltotta még hátra.

Vesztettem. Tudtam, nagyon jól. Utána szaladhattam volna, és körbeugrálhattam volna, mint egy kiskutya, de azzal csak őt szórakoztattam volna, plusz még meg is aláztam volna magam, az pedig nem az én stílusom volt. Nem volt túl sok lehetőségem, meg kellett szabadulnom a sminkemtől, amivel annyit bajlódtunk...

– Mégis mi a francot csinálok? – kiáltottam fel hangosan, majd rögtön a szám elé kaptam a kezem, ahogy tudatosult bennem, hogy a folyosóra léptem. Gyorsan bedobtam egy hátraarcot és leszaladtam a lépcsőn, időt sem hagyva a tanároknak, hogy esetleg utánam szóljanak. Ahogy kiértem az épületből, megcsapott a hűvös szél. Az ember azt gondolná, hogy márciusban azért süt a nap vagy legalábbis meleg van, de ehelyett, szakadt az eső és villámok cikáztak mindenfele. Néhány hangosabb mennydörgésnél összerezzentem, de tovább szaladtam, egészen addig, míg a lábaim fájni nem kezdtek.

Utáltam Alarick Sasthornt! Minél messzebbre akartam kerülni tőle! De ez... bonyolult volt. Nem menekülhettem el, de a karjába se vethettem magam.

Az emberek utánam kiabáltak, ahogy átfurakodtam a tömegen, de minden egyes sértés lepattant rólam, már máshol jártam.

– Biztos itt hagyhatlak? – kérdeztem anyától ezredszerre.

– Rosie, menj csak,– tette a vállamra a kezét Adrianna, anyu barátnője – mi egy jó kis csajos Karácsony-estét csapunk anyukáddal.

Finoman az ajtó fele taszított, én pedig hagytam magam. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer visszafordultam: – Érezzétek jól magatokat!

Nehezen hagytam egyedül őket, tudva, hogy anya teljesen összetört, de tudtam, hogy Ade vigyáz rá, jobban, mint ahogy én valaha is tudnék, szóval ez így rendben kell, hogy legyen. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mitől rettegek jobban: attól, hogy egyedül hagyom őket sok-sok üveg Jackkel, vagy, hogy Ásszal töltöm a mai napot...  

Két nap telt el, mióta találkoztam vele. Mikor aznap éjjel hazaértem, a házunk fájdalmasan csendes volt, a konyhában a föld tányértörmelékekkel volt tele és az egyik ablak betörött, a bárszekrényt szinte teljesen kifosztották. Anya a kanapén aludt, körülötte üres vodkás üvegek és chipses zacskók. Még soha nem láttam ilyennek, egyszerűen… ő nem az a fajta volt, aki kitombolja magát, ő az volt, aki kompromisszumot köt, aki csendesen szenved, aki nem mutatja ki az érzelmeit, most meg… Ó, Istenem! Elmondani nem tudom, milyen szánalmas látványt nyújtott! Soha, SOHA többé nem akartam így látni! Hogy tehette ezt apa? Egyszerűen lelép valami jöttment kurvával, minket meg csak így itt hagy? Volt egy életünk! Volt egy lánya, aki szerette, aki felnézett rá! MIÉRT?Mi a rohadt büdös francért dob a szemétbe egy életet? Mert annak a ringyónak nagy mellei vannak? Mert őt akarja dugni???

Nem értettem mi történik, és miért történik. Nem volt logika az egészben. Jól kijöttek anyával. Rendes munka, nyaralások, reggeli kávézások, búcsúcsókok… minden rendben volt. Talán mindez hazugság volt? Nem voltak gondjaik, soha nem veszekedtek. Most meg lecseréli egy velem egyidős lányra? Egy olcsó kis ribancra?

Megborzadtam az emléktől is. Igyekeztem nem azon az estén rágódni, nem lehet megmásítani. Azóta eltelt két nap. Talán apa rájön, hogy mekkora baklövést követett el, és visszajön. Persze egy ideig nem fogjuk visszafogadni, mert bűnhődnie kell ezért!

– Hé, Rosette!

A nevem hallatán felkaptam a fejem, és megpillantottam Ászt, a következő sarkon, amint az épületnek dőlve figyel.

– Indulhatunk? – kérdezte mosolyogva, majd átvette a hátizsákom.

 – Persze.

Egy gyors metrótúra, és már meg is érkeztünk a buszállomásra.

– Kicsit olyan érzésem van, mintha el akarnál rabolni – jegyzem meg, amikor felszállunk.

– Remélem, senkinek sem szóltál, hogy velem vagy. Kényelmetlen lenne, ha a rendőrök zaklatnának.

– Őszintén, nem tudom eldönteni, hogy csak viccelsz-e..

– Fáradtnak látszol, aludj csak, az út legalább két óra Frost Villbe. A nővérem majd kijönnek elénk, imádni fogod a házat! Forralt bor, karácsony zenék és persze Kevin.

– Jól hangzik, nem is kell ennél több.

Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy hova tűnt az a kedves srác, akit megismertem… Ott volt nekem, amikor az apám elhagyott minket, ott volt nekem, amikor az anyám lepasszolt, mert wellnessezni ment, aztán egyszerre minden megváltozott. Ó, bár maradnának a dolgok úgy, ahogy vannak, boldog békében, de persze az élet nem ilyen…ezt el tudom fogadni, de z ember lánya 16 évesen nem ilyenek miatt akar aggódni, csak boldog és gondtalan életre vágyik, a barátaival egy koncerten vagy valami… én csak… rohadt magányosnak éreztem magam.

***

– Te meg mit keresel itt, ilyenkor? – kérdezte Duncan, amikor bekopogtam az ajtaján.

– Így kell üdvözölni egy jó barátot? – róttam fel neki, mire elnevette magát, és félreállt, hogy bemehessek.

– Mi ketten nem vagyunk barátok, kiscsaj, ezt te is tudod. Én nem barátkozom a vevőimmel, főleg, ha azok visszaélnek a vendégszeretetemmel.

– Még szerencse, hogy neked nincs olyanod.

Duncan, nem volt rossz ember. Vállig érő fekete raszta tincsei voltak, és betegesen sárga bőre. Első látásra olyan volt, akivel soha nem állnál szóba, vagy csövesnek néznéd (szakadt ruhái miatt), de Duncannek van pénze, ó, nem is kevés, csak éppen nem tartja magát materialistának, ő a filozófia erejében hisz, na meg a fűben. Igen, tulajdonképpen, mondhatjuk, hogy ő a dílerem.

– Van valami jó cuccod? Olyan, aminek hamar kimegy a hatása? – vágtam a közepében, miután lehuppantam a kanapéjára. A lakása csupán egy hatalmas szobából állt, minimál bútorral berendezve. Egy fémszekrény, lakattal a fiókokon, egy asztalból, egy bárpultból és egy kanapéból. Fura egyvelege ez minden stílusnak, színnek. Igazából totál káosz, amely valamiért mégis nyugtatóan hat, talán az asztalon levő párologtató miatt, valószínűleg valami „gyógynövény” lehet benne.

– Ha még vissza akarsz menni a suliba, ajánlom ezt – mondta, miközben apró fehér tablettákat tolt elém – határozottan feljavítja a hangulatot, de mégsem üt ki annyira, hogy ne légy beszámítható.

– Tökéletes. 

Ez Nem Tündérmese! (3.)

3. fejezet

– Szóval Ász, mi? – állt fel Becky csípőre tett kezekkel, és kérdőn pillantott le rám.

          Csak megvontam a vállam, és ledobtam a táskám az asztalomra, majd elterültem az ágyamon. Fáradt voltam, hosszú volt a mai nap. Meg sem lepődtem azon, hogy Becky itthon várt rám, régi szokása, hogy ide jön haza. Anyát nem zavarja, mivel őt leginkább a munkája köti le. Van, hogy napokig haza sem jön, megszoktam már. Azóta Becknek is van kulcsa, és gyakran alszik itt velem, és ez így tökéletes.

– Honnan tudod? – kérdeztem két ásítás között.

– Megtaláltam ezt. – emelt fel egy fényképet, ami szinte már antik darabnak számít, még ha két éve készült is. – És kíváncsi lettem... a többit meg elolvastam.

– A naplómból?! – ültem fel dühösen, utáltam, ha a cuccaim között kutatott – Rebeca!

– Sajnálom! – huppant le mellém, és szorosan átölelt – De sose beszéltél róla, én pedig kíváncsi voltam.

– Igazad van... – adtam meg magam – Gondolom, tudni akarod az egész történetet. – tippeltem.

Eltolt magától, majd kiszaladt a szobámból, pár perc múlva két doboz jégkrémmel tért vissza. Kényelembe helyezte magát és csendben várta, hogy belekezdjek. Nagyot nyeltem, majd megpróbáltam szépen sorba rendezni az emlékeimet.

– Valóban, nem ma találkoztam először Alarickkal, tavaly télen ismertem meg.

Utálom! Hogy tehette ezt az a szemétláda?!

Gondolkodás nélkül szaladtam ki az ajtón, és egy darabig cél nélkül bolyongtam a hideg városban. A hópelyhek szüntelenül szállingóztak az égből, betakarva a fákat, sőt még az embereket is. Olyan érzésem volt, mintha Természet-Anya is érezné, hogy valami pokoli történt, és megpróbálná elnyomni a rosszat. Most valahogy én is örültem volna, ha mindent betemet, engem, a házunkat, az apámat, de legfőbbképpen azt a műmosolyú, átplasztikázott szipirtyót, aki korban közelebb van hozzám, mint az öregemhez. Hogy volt képes beállítani és közölni, hogy el akar válni anyától e miatt a lotyó miatt?

Éppen a kakaómat szürcsölgettem, mikor belépett, maga után húzva őt. Nem gondolkodtam, leribancoztam, majd az arcába borítottam a bögrém tartalmát.

Megráztam a fejem, hogy kiseperjem a szörnyű gondolatokat, de csak annyit értem el, hogy leesett a sapka a fejemről. Már nyúltam volna utána, de valaki megelőzött.

– Tessék. – nyújtotta felém egy fiú, aki olyan ismerősnek tűnt – Nem nézel ki valami jól. – tette hozza rögtön.

Felhorkantam, majd elvettem a sapkám, és visszaraktam. Nem akartam vele beszélni, goromba volt. Hogy mondhatott ilyet?

Megfordultam, szóra sem méltatva, de talán nem tetszett neki, hogy ilyen hamar le akarok lépni, mert elkapta a karomat, és határozottan maga fele fordított.

– Gyere, meghívlak valamire. – mosolygott kedvesen.

– Kösz, de kösz nem. – ráztam a fejem nemlegesen. Nem szerettem idegenekkel lelépni, féltem a következményektől. Ki tudja, lehetett egy kaszás sorozatgyilkos.

– Kaszás? Persze, biztos vagyok benne, hogy minden őrült kaszát rejteget a boxerében. – kotyogott közbe Becky, mire felháborodottan néztem rá.  – Bocsi, folytasd csak. – emelte fel a kezét védekezően.

– Esetleg van valami dolgod? – kérdezte kételkedve. Ekkora már felhúztam magam és gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy van.

– Nem gond, akkor elkísérlek – vonta meg a vállait.

– Francokat kísérsz el! – csattantam fel, elrántottam a karom, és el kezdtem szaladni az utcán, de meglepetésemre, követett. – Tűnj már el! – kiáltottam rá.

– Figyelj, Rosette, nem akarok semmi rosszat neked, csak aggódom érted, oké?

– Honnan tudod a nevem? – kérdeztem értetlenül. Megtorpantam, és szembefordultam vele, hogy jól megnézzem magamnak.

– Gondolom, nem emlékszel rám. – túrt bele a hajába, miközben egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán.

– De. Nem nyilvánvaló? – forgattam a szememet ingerülten, hogy lássa, nincs kedvem vele játszadozni.

– Múlt héten együtt buliztunk Sevennél. – jelentette ki, mintha magától értetődő lenne – Mellesleg, részegen sokkal kedvesebb vagy. – tette hozzá nevetve, mire leesett az állam.

A legnagyobb baj az volt, hogy stimmelt amit mondott. Becky és Chris cipelt el arra a koncertre, ahol épp az S56 játszott, onnan pedig átmentünk Chris egyik haverjához, bár fogalmam sem volt, hogy ilyen hülye neve van a tagnak, nekem úgy rémlett, hogy Stevennek hívják.

– Bocsi, de tényleg nem emlékszem. – húztam el a számat.

– Ezt el tudom hinni! – nevetett – Szóval, hova megyünk?

– Nem tudlak lerázni, igaz? – sóhajtottam megadóan.

– Ennyire egyedül akarsz maradni?

– Igen.

– Akkor ezt most megszívtad, mert maradok. – csapta össze a tenyerét. Elképedve néztem rá, végül pedig nevetésben törtem ki.

– Oda készülök.  – mutattam a Princess nevű fodrászat épületére. Az ablakban ünnepi díszek voltak, az ajtón pedig színes égők villogtak.

A srác elhúzta a száját, keserves képe láttán önkéntelenül is mosolyra húztam a számat.

– Oké, mehetünk. – felelte bátran, de látszott rajta, hogy semmi kedve sincs hozzá – Ez az a hely, ahol vodkát adnak a vendégeknek, igaz? Azt hiszem, valahogy csak kibírom.

– Te aztán tényleg nem vagy semmi. – csóváltam a fejem – De... megígéred, hogy nem fogsz kinyírni?

Hirtelen megbotlott, és majdnem elvágódott, de még idejében sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Homlokráncolva nézett rám. Éreztem, hogy elpirulok pillantása súlyától.

– Miért tennék ilyet? – ámuldozott.

– Csak biztosra akarok menni. – feleltem habozva, majd gyorsan hozzátettem – Ígérd meg!

– Rendben, megígérem, hogy ma este nem bántalak. Megfelel? – kérdezte röhögve.

Hevesen bólogattam, majd elindultam az épület fele.

– Amúgy mi a neved? – kérdeztem, mikor utolért.

– Alarick Sasthorn.

– Hm... hívhatlak Ásznak? – kérdeztem pár percnyi gondolkodás után.

Meglepődve nézett rám.

– Még soha senki nem hívott így.  Hogy találtad ki?

– Egyszer láttam egy rajzot. Egy Ász volt, egyik felén egy fiú, míg a másikon egy farkas volt. Aztán olvastam egy regényt az alakváltókról, és a főszereplőt úgy képzeltem el, mint téged. Magas volt, ébenfekete hajjal, és sötét szemekkel. – magyaráztam, ő pedig csendesen hallgatott. Nem mertem ránézni, nem csodálkoztam volna, ha kigúnyol, de nem tette, azt mondta, hogy még sose találkozott ilyen lánnyal.

– Milyen hajat szeretnél? – kérdezte a fodrásznő kedvesen, mikor végre sorra kerültem.

– Vöröset.

– Hunyd be a szemed, és élvezd, ahogy hercegnőt varázsolok belőled! – csiripelte Adela, a kitűzője alapján így hívták a fodrászt, akinek a székében kötöttem ki.

Azelőtt még soha nem volt befestve a hajam, fogalmam sem volt, hogy mit csinál, őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy a nyakamba zúdít egy doboz szobafestéket, de ezt hamar elvetettem.

Az idő csak telt, én pedig a pihe-puha székembe süllyedve élveztem, ahogy masszírozta a fejbőrömet, vagy éppen valamivel halványan simított végig rajta. Kíváncsi voltam az eredményre, de féltem is az eredménytől, hiszen rengeteg öreg nőt láttam lilás-zöldes árnyalatú hajjal, és borzasztóan néztek ki, nem akartam olyanná válni, mint ők. Ha nagyon pocsék lesz, azt hiszem muszáj lesz alapítanom egy klubot a rossz haj miatti magányos nőknek, akiket kivetett a társadalom, majd szervezhetnék Bingo-esteket, vagy valamit, amit a szomorú hölgyek csinálnak, mert kétlem, hogy a papírzacsi a fejre elfogadható megoldás lenne.

– Kész is vagy! Nos, mit szólsz?

Párat pislogtam, hogy szemem hozzászokjon a fényhez, majd, ahogy a tükörre pillantottam elállt a lélegzetem. Egy teljesen ismeretlen, ám lenyűgözően szép lány nézett vissza rám. Nem voltam biztos benne, hogy a saját tükörképemet látom viszont, ezért felemeltem a kezem, a lány követett.

– Ez... ez... hű!

– Gyönyörű vagy! – szólalt meg Ász hátulról, a tükörben találkozott a pillantásunk, és lerítt róla, hogy komolyan gondolja, amit mondott.

– Köszönöm!

– Mondtam, hogy hercegnőt varázsolok belőled! – nevetett fel csilingelő hangon Adela. – Megengeded, hogy lefényképezzelek, szeretném kitenni az üzlet weboldalára, ha nem zavar.

– Persze. – feleltem mosolyogva.

Tökéletes lett, egyszerűen nem találtam szavakat, még miután eljöttünk is minden kirakatban a fejemet bámultam, attól féltem, hogy csak álmodom az egészet, és hogyha nem figyelek, akkor az egész semmivé foszlik, de szerencsére nem így történt.

– Valahogy ez a szín jobban talál hozzád. – tűnődött Ász, az ő tekintetét is vonzotta az új vörös loboncom.

– Hé! Mi volt a baj a régivel? – háborogtam, mert nem akartam elismerni, hogy igaza van. Azt hiszem, ez kezd elvi kérdéssé válni: nem ismerhetem el az idegen srácot, aki a nyakamon maradt.

– Semmi, de ez a szín élőbbé tesz.

– Szóval eddig hullának néztem ki... hát köszi. – húztam el a számat. Nem tetszett a véleménye.

– Dehogyis, halálian néztél ki. Tudod az intenzív osztályon miattad eszméletlenül feküdtek az emberek.

– Hé! Ez nem hangzik jól! – löktem oldalba, ő pedig nevetve karolta át a vállamat, én pedig hagytam. Most valahogy rendjén valónak tűnt, megnyugtatónak, bizsergetőnek és izgatónak.

– Mondd csak, miért akartál ilyen radikálisan megváltozni? – kérdezte pár percnyi csend után, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Nem akartam erről beszélni... de magamban sem akartam tartani, egyszerűen csak... nem is tudtam igazán, hogy mit kellene tennem. Utáltam az apám, és ezt valakivel meg akartam osztani, de nem biztos, hogy helyes dolog volt egy vadidegennel beszélgetni a problémáimról, én mégis megtettem.

– Hű. – csak ennyit bírt kinyögni, miután befejeztem a történetemet. – Boldog Karácsonyt?

– Igen, valami olyasmi.

– Tudod, mit? Töltsd velem az ünnepeket! – torpant meg hirtelen, és megfogta a kezemet, miközben szembefordult velem. Szemei izgatottan csillogtak, de lehet, hogy egyszerűen az üzleteket díszítő neonok fénye tükröződött.

– Kizárt! – utasítottam el kapásból.

– Ugyan már! – sóhajtott fel látványosan – Nem arra kértelek, hogy töltsd velem az éjszakát!

– Még szép! Nem is tenném meg! – kiáltottam fel ingerülten, és kirántottam a kezem az övéből, majd bosszúsan topogva indultam el, de pechemre nem vettem észre a jeges útrészt, és megcsúsztam. A következő pillanatban lábaim kirepültek alólam, és a kemény földre zuhantam.

– Aú! – nyafogtam az alsó felemet elborító fájdalom miatt.

– Jól vagy? – sietett oda Ász, segítőkezet nyújtva, amit kénytelen-kelletlen elfogadtam, mert nem voltam benne biztos, hogy egyedül is fel tudnék állni.

– Úgy nézek ki, mint aki jól van?!

– Havas a feneked. – közölte semleges hangon, mire szinte azonnal elborult az agyam.

– Ki kérte, hogy nézd?! – kiáltottam rá, miközben gyorsan lesepertem a kezemmel.

– Segítsek?

– Azt próbáld meg!

Az arca enyhén megrándult, mintha csak egy mosolyt vagy nevetést próbált volna visszafojtani, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

Később beültünk egy kávézóba, ahol meghívott egy forró csokira, amiben hófehér pillecukrok úszkáltak, mindeközben megkímélt a családomat érintő kérdésektől, de furcsamód magáról sem mesélt semmit. Jó érzékkel kerülte a kínos témákat, mégis szórakoztató és kedves maradt. Lassan kezdtem megkedvelni a srácot, és elvetni a lehetőséget, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos.

– Milyen aranyos! – mosolyodott el a barátnőm, majd a fejére húzta a takarót, onnan motyogott úgy, hogy alig értettem: – Aztán mi történt?

– Holnap majd elmesélem – feleltem nevetve, miközben kisétáltam a szobámból.

A fürdőben egy ideig csak álltam a zuhany alatt, és élveztem, ahogy a forró víz áztatja a bőrömet.  Értelmetlen módon az egész testem remegett.  Mi ez az érzés? A múlt már múlt, ott kell hagyni, hadd nyugodjon békében, nem igaz?  Akkor mégis miért...?

Összegörnyedtem, a lábaim képtelenek voltak megtartani. A zokogás oly erővel tört rám, hogy be kellett harapnom a számat, nehogy sikításban törjek ki. Pokolian fájt minden, mintha láthatatlan pengék szaggatnák a hasamat, a fejemet présben éreztem, égett az arcom és úgy szorítottam össze a szemem, hogy kétségeim voltak afelől, hogy ki tudom-e majd nyitni. 

Ez Nem Tündérmese! (2.)

2. fejezet

– Áh! – dühösen vágtam be a szekrényem ajtaját. A körülöttem állok egy percre elhallgattak, majd csendesen odébb álltak, mikor villámló tekintettel fordultam feléjük. Képtelen voltam elhinni, hogy a kedves Mr. Forks ennyire megszívatott! Az adrenalin szintem az egekbe szökött, egész testemben remegtem a haragtól, és, hogy elfojtsam ezt az érzést, teljes erőmből bokszoltam a falba. Szinte azonnal éles fájdalom nyílalt az öklömbe, mire elkaptam és rázni kezdtem, hogy enyhüljön a lüktetés.

– Rosette!

Az ismerős hang hallatán megfordultam, és szinte azonnal Becky karjaiba vetettem magam. Szegény a váratlan támadástól majdnem feldőlt, de szerencsére hozzá van szokva a hirtelen kirohanásaimhoz, és sikerült megtartania.

Rebeca olyan volt nekem, mint egy nővér, akit megfojthattam a szeretetemmel, és a ragaszkodásommal, és nem mellékesen ő volt az a hadsereg egy személyben, aki mindig kihúzott a pácból. Magas, karcsú lány volt, vállig érő szőke hajjal, és élénkvörös rúzzsal, amiről az élete árán se mondott volna le. Folyton összebalhézott az anyukájával, aki szerint „egy fiatal hölgy csak ne kenje ki magát”, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, mindig a saját feje után ment, és jól is tette. Bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy sajnos néha én mutattam neki az utat, és baromi nagy galibába kerültünk, nem is egyszer... de legalább sose unatkoztunk. Azt hiszem, az egyetlen különbség kettőnk között az volt, hogy ő ellenben velem, tudta, hol fekszik az a bizonyos határ, amit nem szabad átlépni. Csendes volt és mindig figyelt, ő volt az első, aki tudomást szerzett a legújabb pletykákról, és rögtön kiszúrta, ha valaki hazudott, ilyenkor egy apró, de annál ördögibb mosoly jelent meg az arcán, amitől általában kirázott a hideg. Sosem értettem, hogyan képes visszafogni magát mások előtt, mikor határozott véleménye volt a dolgokról, de valahogy mindig meghúzódott a háttérben, és onnan irányított. Képes volt úgy manipulálni az embereket, hogy azok észre sem vették. Félreértés ne essék, sosem játszotta meg magát, egyszerűen ilyen volt a természete, kedves és barátságos, de túlontúl erős igazságérzettel rendelkezett, és képtelen volt eltűrni, ha valaki tisztességtelenül viselkedett. Ő volt az én bakancsos őrangyalom.

– Mit tett már megint az a szajha? – kérdezte halkan, jelezve, hogy jobban tenném, ha abbahagynám a bömbölést, és végre normálisan elmondanám az egész helyzetet – A fél suli arról beszél, hogy Ásszal össze lesztek zárva egy szertárban.

Egy koppanást hallottam, és szinte biztos voltam benne, hogy az állam esett le. Honnan tudják máris? És mi ez a képtelenség, az obszcén háttérsztorival?

– Az igazgató beosztott a dekó-majmok közé! – fontam keresztbe a karom, és nekidőltem a szekrénysornak. Becky elkerekedett szemmel nézett rám, majd szólásra nyitotta a száját, de egy hangot se hallatott.

Az, hogy beosztottak a suli-imádó-mindig-segítőkész-emberek csoportjába, a legnagyobb szívásnak számított. Nem elég, hogy olyan emberekkel leszek összezárva, akik nem ismerik el a feketét, mint színt, de egészen estig itt kell ülnöm szinte minden nap, és pálmafákat festenem, vagy ki tudja még mit. Ó, és a legjobb rész, hogyha nem akarom, hogy kicsapjanak, még azt a nagyképű Ászt is szemmel kell tartanom, hogy rendesen bejárjon. Az igazgató elvonatozhat melegebb éghajlatra!

Mire a mesém végére értem, Becky már a hasát fogta a nevetéstől.

– Ne röhögj! Ez szívás! – tiltakoztam kétségbeesetten.

– Ne viccelj! Elkapták az egyetlen embert, aki még nálad is rosszabb, és azt akarják, hogy te felügyeld?! Szívem, készülj fel, hogy ki fognak csapni... én a helyedben, már most elkezdenék munkát keresni, mert baromi sok szabadidőd lesz a közeljövőben!

Nem tetszett, amit mondott. Valahogyan sikerült kifejezni a legnagyobb félelmemet. Nem tartottam magam lustának, de egyetemre akartam menni a fenébe is, és ha kicsapnak, az nem visz közelebb hozza.

– Szerezz egy kötelet és egy bilincset – mondtam összedörzsölve a tenyereimet. Éreztem, ahogy arcomra kiül a filmekből jól ismert gonosz arckifejezés, mire Becky elnevette magát.

– Nem kötözheted meg és zárhatod be a srácot.

– Miért nem? – kiáltottam megdöbbenve – Szerintem ezzel semmilyen szabályt nem szegnék meg!

– A srác kétszer akkora, mint te, és szélesek a vállai... – elgondolkodva harapta be az ajkait, miközben elkezdtek forogni azok a bizonyos kerekek a fejében – Biztos vagyok benne, hogy a lábai sem utolsók...

– A fenébe, Beck, ne fantáziálj róla! – csattantam fel.

Hogy volt képes azon elmélkedni, hogy Ász milyen jó pasi, miközben én túl sokáig fogok szenvedni az idegesítő jelenlététől.

– Különben is, neked pasid van! – tettem hozzá, ahogy megpillantottam Christ a folyosó túloldalán.

Christian Donovan, mindenkivel kedves és mindenki szereti őt. Élsportoló, szőke és jóképű. Sokan nyáladznak utána, de ő szinte észre sem veszi a többi lányt, mert full-romantikus-menő-napszemcsis módon beleszeretett a barátnőmbe. Nappal éltanuló, nyakkendővel és iPhone-nal, éjjel bőrdzsekis, motoros, piercinges zenész. Imádom ezt a kettősségét, és, hogy mindig szerez nekem ingyen jegyeket a legnagyobb koncertekre. Az apja zenei producer, aki olyan hírességekkel dolgozik együtt, mint a Horror house, PC Jay, Blue Night, vagyis az ország legjobbjaival. Rá aztán tényleg azt lehetne mondani, hogy jól felvitték a dolgát, egyetlen idegesítő szokásától eltekintve, imádnivaló srác.

– Mary, hallom, megint bajba keveredtél! – Na igen, ez az, amiről beszéltem.

– Ne hívj így! – húztam el a számat bosszúsan, de ő csak nevetett, majd átkarolta Becky derekát, és úgy csókolta meg, hogy ahhoz már 18-as karikát kellene rajzolni.

– Ne előttem! – kértem nyafogva, miközben eltakartam a szemem és elfordultam.

Fejcsóválva hagytam őket magukra, hogy függőlegesen játszadozhassanak egymással, ami szerintük teljesen normális. Nem, nem az. Nem mintha szemérmes lennék, vagy valami, de igazán tekintettel lehetnének a kiskorúakra vagy a magányos emberekre. Bár én egyik kategóriába sem tartozom, azért mégis elvárom, hogy mások tiszteletben tartsanak bizonyos értékeket, például, hogy mindenki előtt nem mászunk rá másokra, vagy, hogy nem dobáljuk egymás kajával, és legfőbbképpen, hogy a tanárok nem kezdenek ki a diákok szüleivel!

– Rosie! – nem vártam, sőt a legkevésbé sem számítottam rá, hogy itt fogok összefutni vele. Mit keres ő itt egyáltalán?

Az iskolánk háromemeletes. A szekrényem a másodikon van. Az igazgatói, az adminisztrációs iroda a földszinten kapott helyet, a főbejárattól jobbra. A tanári pedig balra, a folyosó legvégén. Van egy főlépcső és egy tűzlépcső, ami vészhelyzetek esetén használatos a szabályok szerint, de én szívesen járok rajta mindennap, kiélvezve azt a pár percnyi magányt, amit nyújt, mivel rozsdás szerkezete miatt sokan félnek attól, hogy esetleg leszakad. A franc gondolta volna, hogy pont ezen a helyen botlok bele abba a két emberbe, akiket a legkevésbé akartam látni: Plasztikba és az apámba, ahogy a könyvtár előtt nyáladznak.

Apám, Mason Morgan, fél éve vált el hivatalosan anyámtól, miután legalább egy évig csalta ezzel a lotyóval, most meg már a közös életüket tervezgetik, és elvárják tőlem, hogy fogadjam el a kapcsolatukat.

Ledöbbentem, megfagyott az ereimben a vér, miközben a lábaim földbe gyökereztek. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, pedig megfogadtam, hogy soha nem sírok.

– Kicsim, gyere ide! – integetett fülig érő szájjal az apám, amitől csak még jobban összeszorult a gyomrom. Azonban észrevettem a banya gyilkos pillantását, mintha csak azt akarná üzenni, hogy „mindjárt kikaparom a májadat”, és ez erőt adott, hiszen megfogadtam, hogy kikészítem, azt a rohadt ribit. Bármennyire is szerettem volna gunyorosan mosolyogni, egyszerűen nem engedelmeskedtek az arcizmaim. Feléjük indultam, de eszembe se jutott megállni, mikor melléjük értem.

– Rosie, várj! – emelte fel a hangját apám, miközben gyorsan elkapta a karomat, és maradásra kényszerített.

– Mire?  – fordultam felé kérdőn, éreztem, ahogy a szám keserű mosolyra húzódott – Hogy előttem dughasd meg a lotyódat?

Mindketten elképedve bámultak rám, Plasztik alig kapott levegőt, azt hiszem, még soha nem voltam ennyire nyílt velük.

– Rosette, mosd ki a szádat! – parancsolt rám az apám dühösen.

– Látod, erről beszéltem! – nyávogta a szajha – Folyamatosan így viselkedik velem! Csinálj vele valamit, drágám!

Önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés, ahogy megpillantottam a nehezen kierőszakolt könnyeit.

– Azt hiszem, ez a legjobb alakításod, amit eddig láttam! – kacsintottam rá, miközben kettőt tapsoltam.

– ELÉG LEGYEN!  – emelte fel az apám a kezét, és már le is csapott.

Az egészből csak annyit érzékeltem, hogy hirtelen égni kezdett az arcom. A fejem élesen elfordult, és majd’ neki estem a falnak a hirtelen jött lökéstől.

Soha, soha, soha nem ütött még meg senki! Olyan erősen haraptam be a szám, hogy felrepedt az ajkam, és megéreztem a vér semmivel össze nem téveszthető ízét.

– Kérj azonnal bocsánatot! – követelte az apám ellentmondást nem tűrőn, de nekem eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki, azzal, hogy így bánt velem, elvágott minden kötelet, mely kettőnket összekötött.  

Villámgyorsan megpördültem és kiszaladtam az ajtón, de ahelyett, hogy lefele indultam volna, a sportpályára, ahol a következő órám kezdődött, inkább a tetőt vettem célba, remélve, hogy ott nem találkozom senkivel, akinek magyarázkodnom kellene.

A tűzlépcső tetején egy létra várt, azon felmászni még veszélyesebb volt, mint itt rohangálni, engem azonban most semmi sem érdekelt, csak el akartam tűnni egy kis időre, hogy összeszedjem magam, ahogy felléptem a tetőre, azonnal megcsapott a hűvös szél, amit eddig az épület tömör fala fogott ki. Mintha egy hatalmas balkonra jöttem volna, ahonnan be lehet látni a város nagy részét. Mindig elbűvölt ez a látvány, most is szinte azonnal elfelejtette velem az előbb történteket, de ahogy ledobtam a táskám és elővettem a tükröm, megpillantottam benne az arcom. Jobbról egy nagy vörös folt éktelenkedett és a szájprémem is kezdett feldagadni, le sem tagadhatnám, hogy bántottak, a francba!

Hülye, hülye, hülye!

Utálom, azt a rohadt libát! Ez is mind miatta van! Ott rohadna meg, ahol van!

Záporozni kezdtek a könnyeim, és egész testemben remegtem. Az arcom még mindig égett, és legszívesebben a világ végéig futottam volna, de a lábaim olyan nehezek voltak, hogy egyszerűen lerogytam a koszos földre, és reményvesztetten bámultam a messzeségbe, habár semmit sem láttam.  Nem törhettem volna össze. Nem kellett volna ennek így lennie! Nem üthetett volna meg! Az apám soha sem ütött meg, még ha nagyon haragudott is rám, mindig megdorgált majd leültünk egy-egy doboz fagyival és éjfélig filmeket néztünk. Boldog voltam, és gondtalan, semmit sem sejtettem. Anyuval soha sem veszekedtek, azt hittem minden rendben van! Hol romlottak el a dolgok? Miért fajultak el idáig? Miről maradtam le? Miért állított be egyik nap ezzel a nővel, aki a lánya lehetne, és jelentette be, hogy válni akar? Miért? Miért, miért?

– Hé! Te meg mit keresel itt? – összerezzentem a hang hallatán, és azonnal fel is ugrottam. Gyorsan megtöröltem a szemem, míg a táskámat felkaptam, de ahogy a hang irányába fordultam, elképedve vettem észre, hogy nem a gondnok ordibál nekem, hanem Ász. Arcán önelégült vigyor jelent meg, látszólag jót szórakozott az ijedtségemen. Feldühített a jókedve, sőt az egész jelenléte ingerelt, nem bírtam ki, hogy csendesen elsétáljak.

– Ugyanezt kérdezhetném én is tőled! – álltam meg csípőre tett kézzel, ő pedig közelebb sétált, de arcáról csak nem akart eltűnni a mosoly.

– Nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni. – csóválta meg a fejét, majd ahogy közelebb ért, észrevehetett valamit, mert elkomorult, és megszaporázta a lépteit, mire önkéntelenül hátrálni kezdtem, de nekiütköztem a fenekemig érő korlátnak.

Alarick olyan sebességgel nyúlt előre, hogy ijedtemben elfordítottam a fejemet. Hiába vártam, nem történt semmi, nem ütött meg. Jobban belegondolva, értelmetlen volt ettől tartani. Arcát centiméterek választották el az enyémtől, karjai a korlátot markolták, mindkét oldalamon. Sarokba szorított. Eszeveszetten száguldottak a gondolatok a fejemben: Mit akar? Úristen, milyen közel van!

Mentol és cigifüst lengte körül, biztonság és nyugodt hétköznapok képét ébresztve bennem.

– Ki tette ezt veled? – követelte mély, fenyegető hangján, amitől összerezzentem. Félelmetes volt, nem is beszélve a szemeiben tükröződő vadságról. Még soha nem tűnt fel, hogy ilyen sötét szemei vannak. Létezik egyáltalán, hogy valakinek az éjszakai égbolthoz hasonló retinája legyen?!

– Senki – feleltem halkan, elfordítva a tekintetem. Nem akartam a családi drámámat az orrára kötni.

– Hé, az ilyesmi nem lesz csak úgy magától. – óvatosan az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy rá nézzek. Nem értettem, mit akar. Mit keresett itt egyáltalán? Miért tesz úgy, mintha érdekelné, hogy mi van velem?

– És? Nincs jobb dolgod, amivel foglalkozhatnál? – rivalltam rá, de úgy látszott elengedi a füle mellett.

– Nincs. – felelte egyszerűen, én pedig ledöbbentem. Egyáltalán nem erre számítottam. – Mondd el, hogy ki volt, én pedig teszek róla, hogy megemlegesse!

– Semmi közöd hozza! Nem kell a sajnálatod! A fenébe is! – kiáltottam és megpróbáltam félrelökni a karját, de nem eresztett. – Állj félre!

 – Előbb mondd el, hogy mi történt!

– Egy frászt! Semmi közöd hozzá!

–  Ro, ugyan már. Ki volt az? Mikor a dirinél láttalak még nem volt ilyen az arcod! Ki volt az?! TUDNI AKAROM!

És akkor elszakadt a cérna. Megint kibuggyant egy könnycsepp. Ma már ő volt a második, aki erőszakosan viselkedett velem. Gyengének éreztem magam, és ezt nem bírtam elviselni.

Kezeim szinte önálló életre keltek, és őrült módjára kezdtem püfölni a mellkasát. Bántani akartam, azt akartam, hogy érezze a fájdalmat, amit az apám okozott, nemcsak a pofont, de azt a rohadt ürességet, ami bennem maradt, miután ő lelépett Plasztikkal, azt a tehetetlenséget, ami akkor kerített hatalmába, mikor anya könnyes szemeit láttam, vagy az éjszakákon át tartó heves zokogását hallgattam, és nem tudtam semmivel megvigasztalni. Arra vágytam, hogy más is szenvedjen, fájdalmat akartam okozni az apámnak, de képtelen voltam rá, a fenébe is, még mindig szerettem, és ezért utáltam magam. Ász pedig egyszerűen felbukkan, és el akarja játszani a hőst. Ki kérte? Én nem!

– HAGYJ BÉKÉN! NEM KELL A SEGÍTSÉGED! – hajtogattam folyamatosan.

Egy örökkévalóságnak tűnt, de igazából csak párat üthettem, mikor elkapta a kezeimet és megpörgetett. Kényszerzubbonyként fonta körém a karjait, miközben olyan szorosan nyomódott a hasa a hátamnak, hogy könnyedén megszámolhatta volna a csigolyáimat. Mozdulni sem bírtam, csak a fejemet kapkodtam össze-vissza, miközben folyamatosan üvöltöttem, hogy eresszen el.

Titokban reménykedtem, hogy valaki csak meghall, és jön, hogy leszedje rólam, de a város zaja bőven elnyomta a hangomat. Végül elfogadtam, hogy tehetetlen vagyok. Fejem hátradöntöttem, és engedtem, hogy benedvesedjenek a szemeim. Ezer éve nem sírtam, tudtam, hogy nem tehetem meg, nem hagyhatom, hogy mások lássák, a gyengeségem, mert akkor rájönnek, sebezhető vagyok. Utáltam másokra támaszkodni, pedig pontosan tudtam, hogy szinte semmire sem vagyok képes egyedül, de aztán az apám elhagyott, és minden összedőlt, meg kellett tanulnom vigyázni magamra, valahogy túl kellett éljem.

– Lenyugodtál?

Sok idő telt el, mióta lefogott, én pedig teljesen elveszettnek éreztem magam, mintha kizártak volna a világból. Fogalmam sem volt az idő múlásáról, talán már véget is ért a suli, talán csak pár másodperc telt el. Nem tudtam. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy a démonjaim lassan felemésztenek.

– Igen. – hangom rekedt volt, és elgyötört.

Ász várt pár percet, majd lazított a szorításán, végül elengedett.

– Kérlek, mondd el! – csendes volt, mégis parancsoló, én pedig képtelen voltam ellenkezni. Elszállt minden erőm, már nem számított semmi. Nem először látott őrültként tombolni, ennél mélyebbre már úgysem süllyedhettem.

Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Nem volt elítélő, legalábbis nem tűnt annak, komor volt és feszült. Kezeit összefonta a mellkasán, és választ várva figyelt engem. Mély levegőt vettem, majd kertelés nélkül kiböktem.

– Az apám ütött meg.

Meglepetésében tágra nyíltak a szemei, biztos voltam benne, hogy azt hiszi, hazudok, de mikor megszólalt éppen az ellenkezőjét mutatta.

– Találkozni akarok vele, most azonnal!

– Mi? Nem, dehogyis! – ellenkeztem automatikusan.

– Még ő sem emelhet kezet rád! Nem hagyom, hogy bárki így bánjon veled! Nem sírhatsz egy szemétláda miatt, NEM ENGEDEM! – ordította olyan hangosan, hogy beleremegtem. Az erő, amely szinte kirobbant belőle, rémisztő volt, vérfagyasztó, mégis vonzó. Ökölbeszorított keze csak úgy remegett az indulattól.

– Ehhez semmi közöd... – motyogtam, és elléptem mellőle, de megragadta a kezem, és durván a korláthoz préselt, egész testével nekem feszülve.

– Többé ne mondd azt, hogy nincs hozzád közöm!

Ajkai enyémre tapadtak, és olyan vadul csókolt, hogy felszakadt a seb az ajkamon. Kezei olyan erősen szorítottak, hogy szinte éreztem, ahogy elkékül a bőröm ujjai alatt. Tudtam, hogy nyoma marad annak, hogy hozzámért, de az érzés, mely hatalmába kerített... a forróság, mely elöntötte a testem minden egyes négyzetcentiméterét... a forgás, mely betöltötte az elmémet, mintha egy tornádó kapott volna fel, és vad táncot lejtene velem… elképesztő volt. Minden érzékszervem ugyanazt a ritmust játszotta, amit ő diktált. Harag és vágy, boldogság és kín egyszerre bugyogott fel bennem. Visszacsókoltam, úgy, ahogy még soha.

Ez volt a vég kezdete, de persze akkor még nem tudtam, hogy mit hoz majd a jövőm, abban a pillanatban, csak Ő érdekelt.